SOBRI

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Előszó

        Sobri? De hát az a név már foglalt! 

     Miért? Laci is csak egy van a világon, vagy Józsefet, mennyit ismerünk? Sobri nevű kan is lehet több. Nem?

Hát, hogy, vagy hogy nem, de valahogyan (valószínűleg Czifferszky kanja után) erre a kanra is a Sobri név ragadt, és mint később kiderül nem is alaptalanul, ugyanis eszessége felér az imént említettével. Ha már egybeesésekről beszélünk, akkor nem lehet elmenni amellett sem, hogy ezen bizonyos kan után is egy Feri nevű vadászember talpa kopott, miként az említett „alapműben” is Suhajda Feri volt a Sobri kézre kerítője.

De most már hagyjuk a hasonlóságok keresését, mert még felmerülhet egyesekben, hogy plágium lehetősége áll a dolog mögött, bár ezen feltételezések bizonyára a későbbiekben hamar el fognak oszlani.

Van egy kis falu a Sajó-partján, a Bükk északi csücskében. Ezen falu mellett a folyó valamikori árterében, a hegyek lábánál minden évben szépen sorakoznak a nadrágszíjparcellákban a vad számára finomabbnál finomabb csemegék, mint búza, zab, kukorica. Arról már nem is beszélve, hogy szántóföldek felett a hegy oldalában valamikor gyönyörű gyümölcsösök sorakoztak, igaz, hogy már mindenféle kökény, galagonya, szeder felnőtte azokat, amelyekből még most is ott áll jó néhány alma- és szilvafa, ami szintén kitűnő csemegéje a vadnak. Ezt a hegyet hívják Hársasnak, az alatta elterülő szántóföldeket pedig – meglepő módon – Hársas-aljának.

Mint minden valamire való helynek, területnek, ennek a Hársasnak is megvan a maga nagy kanja, a maga misztikumával együtt. Nos, ezt a kant nevezte el Feri – a korábban említett okok miatt – Sobrinak, és vadászott rá több, mint fél évtizeden keresztül.

A történet folyamán néhányszor a puskacső elé is kerül, jó pár disznó áldozza fel magát azért, hogy Sobri tovább kísértsen, holdvilágos júniusi estéken csámcsogja a tejes búzát, júliusban a savanyú almát, augusztusban a kukoricát, és ropogtassa a szilva magot a lesen vacogó vadász mögött, majd pedig még néhány októberi estén megmutassa magát a kukoricatarlón, hogy aztán egy fél évig ismét eltűnjön a maga szellemjárásával, misztikumával együtt, és hogy a következő év májusában ismét felbukkanjon. Ugyanis „szezonális” volt Sobri felbukkanása. Amikor a búza kezdi hányni a fejét, május derekától, akkor bukkant fel mindig a nyoma, az ökölnyi bagózása a Hársas-alján, aztán pedig egész nyáron, és ősszel is bejárt a szántókra, vagy felettük öreg gyümölcsfák alá, majd pedig, amikor már a kukoricatarlót is beszántották, akkor ismét eltűnt… Hogy hová? Azt senki nem tudná megmondani, mert sem a tenyérnyi nyomai, sem a disznó szellemszerű megjelenése nem árulkodott többé róla egészen következő év májusáig…

Első fejezet: A felfedezés

Egy szarvasbogár húz el Feri orra előtt, amint éppen bámul bele a júniusi naplementébe. Ott ül a Hársas-alján, ahol egy nagy disznó nyomát fedezte ma délelőtt, amint a les mellett 30 méterre váltott be az idén kifejezetten magasra nyurgult búzába. A tegnap délutáni nagy zivatar után jól látszott a tenyérnyi nyoma az úton a keréknyomban.

         Vajon mikor lehetett itt? Éjfélig mindenképpen kitartok! – határozza el magában.

Lassan alakulnak át a színek, egyre szürkébbé növi ki magát az alkony, a szarvasbogarakat kezdik felváltani a nyári éjszaka lámpásai, a szentjánosbogarak. A tikkasztó délutáni hőség után jólesik a vadásznak az esti hűvös szellő… Éppen azon álmélkodik, hogy nemrég még meg lehetett sülni, most pedig már össze kell húzni a mellényen a cipzárt, amikor egy ág roppan el mögötte a gazos gyümölcsös sűrűjében. Aztán még egy. Igen. Határozott léptekkel közeledik valami a les felé.

         Biztos, hogy a disznó, nem is lehet összetéveszteni semmivel. – jegyzi meg csak úgy magában.

A zörgés egyre erősebb, határozottan közelít a tegnapi kiváltása felé, a vadász már tűzkész fegyverrel a les korlátjára támasztva várja a disznót, ami bármelyik pillanatban kiléphet az útra.

         Na, most…

De nem, amikor kiért volna megállt. Feszült várakozás következik. A disznó az út szegélyén, a bokor szélében, a vadász pedig a lesen célratartott tűzkész fegyverrel kissé kényelmetlen helyzetben. Telnek a percek, Feri éppen azon gondolkodik, hogy lehet, hogy a disznó észrevett valamit, és hang nélkül elosont, és már jól esne neki zsibbadt kezét megmozdítani, amikor a disznó, mint akit jól hátsón billentettek, átrepül az úton, és már bent is van a búzában, aztán pedig megy, megy, legalább 200-250 méternyire bement a búzába megállás nélkül, amikor megáll a zörgése.

         Most már kiengedhetek. Ez tud valamit… -dörmögi az orra alatt Feri.

Aztán szépen össze is pakol a lesen, és óvatosan hazamegy. Tudja, hogy nincs értelme sem tovább várni, sem utána menni a búzában, mert idén kifejezetten magasra nőttek a gabonafélék – biztosan a sok májusi eső miatt – minden esetre kevés olyan búzát találni most a határban, ami ne érne mellig az embernek.

         Majd holnap! – írja meg magában hirtelen felindulásból a következő este forgatókönyvét.

Aztán másnap megismétlődött ugyanez a jelenség, majd harmadnap is, és negyed nap is. Így ment ez egy hónapon keresztül. A disznó mindig lővilág legvégén, háromnegyed tíz körül ér a tábla széléhez, az út szélén elidőzik, aztán pedig berepül a búzatábla közepébe.

         Nah, majd ha levágják a búzát, akkor nem lesz miben „megbújni”.

És egyértelmű volt, hogy aratás után ismét a lesen találta a júliusi alkony. De hiába várt, a disznó nem jött. Sem aznap, sem utána többé. Már, már kezdte kiverni a fejéből a hársasi kant, másfelé járt vadászni, lőtt is disznókat, jó kant is, aztán az őszi talajművelés időszakában beugrott az isteni szikra. Van egy kis darab szántóföldje a nagyszüleinek a Hársas falu felőli végén beékelődve az erdő közé. Nem nagy az egész harmincszor negyven méteres. Az öregek mindig káposztát, vagy krumplit termelnek benne, mindenféle karókkal rakták körül, amin szebbnél szebb vadriasztó dolgok csüngenek, hogy ne bántsa azt a vad. Ezt a földet vette ki „bérbe” a nagyszüleitől, és őszi vetés idején belehintették az apjával azt a 25 kiló csávázott kopaszbúza vetőmagot, amit kifejezetten ide szántak, hogy a „szaladgálós” kant megfogják vele következő év nyarán…

Második fejezet: Sobri puskacső elé kerül!

            Elmúlt a tél, az utolsó korrogó szalonkakakas is továbbhúzott a Tátra hegyei felé, a Sobrinak szánt vetés pedig szárba szökött. Feri már május elejétől szinte minden nap körbejárta a kis vetést, takaros kis lest épített egy gyertyánfára, gondos cserkelőutat készített hozzá, szóval minden készen állt a látogató illedelmes fogadtatására. Aki egy június eleji napon meg is érkezett…

            Feri éppen a szokásos délelőtti nyomozó körútján fedezte fel a kan félreismerhetetlen nyomát, és ökölnyi bagózásait a kis tábla egyik sarkában. Szóval sikerült, bejött a terv, most már „csak meg kell lőni”. Csakhogy mindez egy csütörtöki napon történt, és péntek-szombatra vadászvendégek voltak hivatalosak hozzájuk. Feri és az édesapja elkezdték szőni-fonni, fontolgatni a lehetőségeket…

            – Vendég, vendég… Jó barátok, éppen meg is lehetne lövetni egyikükkel a Kant, csakhogy a les egyszemélyes, és az „alföldi” – disznóvadászat terén tapasztalatlan vadászt csak nem kellene egyedül kiültetni „Sobrira”, még a végén ellámpázza, vagy elköhögi, aztán lőttek a kopaszbúza csalogató erejének. Az meg elég érdekesen jönne ki, hogy vendégvárás előtti éjszaka lőnék meg a nagy kant, úgyhogy abban maradtak, hogy a vendégekkel elvadászgatnak a Hársas-alján, a kis vadföld úgyis kiesik belőle. Aztán, ha utolsó estére is lesz olyan vendég, aki még nem sütötte el a fegyverét, akkor azzal megpróbálnak rácserkelni a búzában bagózgató kanra.

            Feri a pénteki területbejáráskor is elégedetten látja, hogy Sobri ismét bent volt a kis búzaföldben,            aztán eljött a hétvége. A második esti les utáni gyülekezőnél éjfélkor a Hársas-alján számolgatják, hogy ki mennyit merre lőtt. A három vendég közül az egyik még csak nem is látott semmit a két este alatt, eléggé le van törve látván, hogy a barátai három disznót is lőttek. Feri édesapja felhozta hát, hogy rámennek a bizonyára a búzában kosztoló Sobrira… Ami elég könnyen kivitelezhető, ugyanis a Hársas-aljai úttól Feri kikaszált végig egy kis ösvényt egészen a búzáig.

            Aztán elindult a vendéggel Feri apja, lent feszült várakozással a többiek…

         Most kell a búza széléhez érniük. – mondja Feri az ottmaradtaknak, amikor elcsattan a lövés. Becsapódást nem hallottak, de hát 20-30 méteres távolságból nem is biztos, hogy lehet hallani.

Néhány perc múlva visszaérkeznek a cserkelők.

         Nah, mehetünk húzni?

         Nem kell, elhibázta… -válaszolja Feri apja.

         Hogyan? 30 méterről?

         40-ről… Amikor kimentünk a disznó bent csámcsogott, ahogy vártuk ugye… Aztán valamit csak észre vett, mert amikor meg akartam lámpázni neki, egyet fújt, kilépett a búzából, és megállt felette az oldalban, a lámpafényben, mint a céltábla keresztben. Aztán lőtt, a disznó még egy kis ideig a lövés után állt, aztán elment. Biztos, hogy nem érte, megnéztük azért a rálövés helyét, de úgy láttam, hogy felette vágta ki a földet a hegyoldalból.

         Szerintem is fölé lőttem. – jegyzi meg a Vendég. – belerántottam…

         Nagy volt?

         Az, vagy 120 kiló biztos, meg gyönyörű ezüstszürke…

         Hát remélem, hogy vissza fog még jönni…

De nem jött. Hiába nyomozta le Feri szinte minden nap a búzát, sem a kis vadföldnél, sem az egész Hársas-alján nem látta többé a nyomát a nyár folyamán. Nem kapta a lövés az biztos, mert napok múlva körbejárta a helyeket, ahol esetleg elfeküdhetett volna, de sehol sem érezte az elhullott vad szagát…

 

 

Harmadik fejezet

            Ismét eltelt egy év. A kis vadföldbe megint búza került. Már-már kezdte azt hinni Feri, hogy végleg eltűnt Sobri, hogy a tavalyi nyaka felett elzúgó golyó végleg elvette a kedvét a tejes búzától, amikor június tizedikénén a búzafeltérképező körútján felfedezte a nyomát a Hársas-alja másik végén. Sőt két szomszédos búzatáblában is talált az ökölnyi bagózásaiból. Az egyik felett éppen ott van egy hordozható les, így kézenfekvő volt, hogy az estét – legalább is az első felét – ott tölti…

            Nem sokkal nyolc óra után el is helyezkedik a lesen. Éppen kipakolja a hátizsákjából a keze alá a szükséges kelléket, amikor neki jobbról egy őzsuta vált ki a búzába, most Feri örömmel nyugtázza, hogy jócskán ki van belőle az őz is – nem úgy, mint tavalyelőtt –, bizonyára a másfél mázsás Sobri is ki lesz belőle… Majd két kölyök róka szórakoztatatja, amelyek a változatosság kedvéért a bal oldali kökénybokorból jöttek elő. Elnézegeti a játékos kis lurkókat – eszébe sem jut, hogy esetleg puskát fogjon rájuk –, és észre sem veszi, hogy lassan a színek átmennek szürkévé, amikor pontban háromnegyed tízkor egy erős ágroppanás üti meg a fülét a les mögülről…

         Igen, Ő az, pontos, mint mindig…

Aztán csend. Sem további ágroppanást, sem fűsusogást nem hall, ami a disznó mozgását, hollétét elárulná. Óvatosan felszereli a fegyverlámpát a puskájára, mert, ha még öt percet vár, akkor már nem fogja jól látni az esetleges látogatót…

Éppen a sarut csúsztatta rá az akkumulátor fülére, amikor felnéz, és ott, ahol az imént még a rókák játszottak, látja, hogy egy nagy fekete árnyék csúszik ki az útra… Óvatosan emeli a keresőtávcsövét…

         Igen, Ő az!

Sobri ott áll az úton a búza szélében, hatalmas disznó…

Óvatosan teszi le az ülés deszkájára a távcsövet, majd nyúl a letámasztott puskáért. Egy pillanatra szem elől téveszti a disznót, mire már puskatávcsővel néz vissza, nincs sehol. Eltűnt hang nélkül, mint egy szellem…

 

            A következő napokban folyamatosan esik. Mivel a lesen nincs tető, nameg úgy sem lehet hallani semmit, így Feri két este is otthon marad, de harmadnap, tizenharmadikán már nem bírja.

         Ha elázok sem érdekel, de legalább, amíg látok, kitartok. – határozza el…

Fél kilenc körül helyezkedik el a lesen, amely előtt már két őzsuta és egy bak bent legel a két búzatábla közötti keskeny lucernaföldön. Még mindig szakad az eső, olyan, mintha soha nem akarna elállni… Nézegeti a bakot – igazi jó vékonyszárú selejtbak -, ahogy leveszi a távcsövet a szemétől, és elnéz balra, hirtelen megmerevedik… Egy disznó váltott ki mellette harminc méterre az erdőből… Süldő? Nem lehet, hisz ott legalább derékig ér a fű, ennek a disznónak meg ki van a hátából majd egy arasznyi…

         Sobri! – tör fel benne a felismerés.

A puska keresztbe fektetve az ölében, letakarva pokróccal. Óvatosan nyúl a pokróc alá – közben le nem veszi a szemét a disznóról – nem követi el azt a hibát, amit pár napja -, még az ölében óvatosan kibiztosítja a fegyvert. A disznó éppen akkor ér az úthoz, amin pár perce jött el. – Feri tudja, hogy még a szaga ott van, így a disznó meg fog ugrani. Ha befelé ugrik, akkor jó, mert ott lövésre kaphatja, ha visszafelé ugrik, akkor még lesz húsz métere, hogy elkapja, mielőtt visszaér az erdőbe. Ennél a második lehetőségnél még az is felmerül – a disznók jó szokásához híven – hogy még az erdőszélén megáll, és visszanéz…

A disznó eléri az utat megugrik – ahogy azt várta – vissza az erdő felé. Ekkor kapja fel Feri a puskát az öléből, emelés közben kattintja a gyorsítót, a disznó megtorpan az erdőszélén, kereszt a füle tövén… DURRR!!! Tompát puffan a fegyver a szakadó esőben, a disznó alól kirántják a talajt, rúg párat, aztán végleg elnyújtózik…

Feri levett kalappal áll az elejtett kanja felett. Tényleg nagy, zsigerelve biztosan mázsa felett lesz. A kora biztosan van 5-6 év. Nézi az agyarait… Mindkét nagyagyar tőből törött, valamikor két-három éves korában törhettek el, mert a kisagyarakon van két fenési sík, aztán további „koptató” hiányában érdekes formájúra nőttek. Nézi a lábait, a talpát – tenyérnyi nyoma van. Aztán nagynehezen felhasaltatja, megcsinálja a ravatalát, egy erdő széli kis cserről tör egy-egy hajtást töretnek, és utolsó falatnak. Még egy darabig áll felette némán. Szépen lassan besötétedik, és csak az eső egyhangú csepegése hallatszik…

Ő lenne Sobri? Minden bizonnyal…

 

 

Negyedik fejezet

 

Néhány nap múlva egy napsütéses délelőttön Feri már csak az emlékek felidézése végett is végigsétál a Hársas-alján. Amikor a múltkori elejtés helyétől a faluhoz eggyel közelebbi búzaföldhöz ér – amelyikbe szintén járt Sobri június elején – az úton a keréknyomban hatalmas disznó nyomot fedez fel. Az előző napi zivatar után tisztán látszik a disznó beváltása a búzába… Egy darabig megy rajta, ökölnyi bagózásokat talál, amit minden bizonnyal a tenyérnyi nyom gazdája hagyott ott…

         Sobri? De hisz a múltkor… Az nem Ő lett volna? Igaz nem sötétedéskor jött, de esett az eső…

– hirtelen összekuszálódnak a gondolatai. Mégsem a két éve kergetett kant lőtte volna meg pár napja?

         Akkor a két szomszédos búzába két különböző disznó jár(t), és egyértelmű, hogy Sobri nem oda járt, ahol a les van… Hogy is gondolhattam volna, hisz több esze van annál…

Este a tegnapi kiváltástól jó harminc méterre helyezkedik el a Dédnagyapjától örökölt háromlábú kisszékén. Az út szélén ül, háta mögött az erdővé sűrűsödött régi gyümölcsös előtte a búza, tőle balkézre jött ki tegnap a disznó. A szele jó – az erdőből húz lefelé, kellemes június végi este ígérkezik. Feri elmélázik egy kicsit, amikor valami nesz üti meg a fülét. Az úton közeledik valami, aztán már meg is látja az ide-oda imbolygó szürke szőrlabdát, amit egy fekete-fehér csíkos kis rakéta húz maga után. Borz… Éppen abban a kerékvágásban halad, amelyikben ő is ül. A lomha állat egyenletes ütemben közelít felé…

         Még tíz méter… öt… – számolja Feri magában félhangosan a távolságot. – No! Nekem akarsz-e jönni?

Erre a borz alig kétméternyire megtorpan, furcsa morgó hangot hallatva fejezi ki nemtetszését, átmegy a másik keréknyomba, és ugyanolyan tempóban, mint ahogy közeledett, megy tovább…

         Hogy ez milyen egy pofátlan állat…

Ahogy a csíkos fejű állat elhalad Feri hallótávolságából mélységes csend telepszik a tájra… Egy tücsök próbálja a hegedűjét, aztán egy szentjánosbogár bontogatja szárnyait, a párja az egyik fűcsomó mellől küldi a neon színű morzejeleket… Nem is olyan kihalt az este, csak meg kell látni benne az életet. Feri ilyen okosságokon elmélkedik, amikor egy ág roppan mögötte az erdőben… Majd újabb neszek ütik meg a fülét, határozottan közeledik valami a leshelye felé. Biztos, hogy nagytestű vad, az is valószínű, hogy disznó, éppen szürkületkor… Kezd izgalmassá válni a helyzet, ugyanis a disznó egyenesen az út szélén ücsörgő vadász felé tart. Ha tartja az irányt, akkor fél méterre fogja kidugni a fejét Feri mellett. De nem. Két-háromméternyire az erdő szélétől megáll. Feri izzadó tenyérrel markolja a tűzkész fegyverét. Tisztán hallja a disznó levegővételét. A szele jó, meg is csapja az erős – leginkább dióra hasonlító – disznó szaga. A disznónak valami gyanús lehet, ugyanis jó pár percig csak egyhelyben áll, és nagyokat szippant a levegőből. Szagot nem foghat, de valamit mégis megérez. Hogy mit, azt nem lehet tudni, bizonyára azzal a bizonyos sokadik érzékével – ami néha megmagyarázhatatlanul árulja el az ember jelenlétét a vad számára – érzi, hogy baj van, nem szabad kiváltania az erdőből. Nem is vált… Elmegy jobbra, egészen az erdő széléig… Feri óvatosan fordul vele, ha ott kilép az útra, akkor… Aztán vissza megint középre… Feri végig hallja a szuszogó légvételét, a vad próbál szagot fogni, de nem tud. Aztán elmegy balra, Feri ismét követi a mozgást… Ott az út szélén – talán az orra hegyét is kidugta – ismét megáll a disznó, szuszogva veszi a levegőt… Aztán csend. A vadásznak már zsibbad mindene a kényelmetlen testtartás miatt. Eltelik öt perc, tíz perc, de egy tücsök ciripelésén kívül mást nem hallani…

         Elment…

A disznó hang nélkül eltűnt, mint egy szellem.

Másnap Feri a vadőrrel átvitte a másik búzatáblától az ülőkét ezen tábla másik sarkára, hátha a lesen ülve nem veszi olyan könnyen észre a disznó. Aztán este ismételten rá kellett csodálkoznia arra, hogy Sobri milyen érzékekkel rendelkezik, hiába nem oda tették a lest, ahol előző este ült, a disznó, ugyanúgy, mint akkor, most is egyenesen „ráhúzott” a leshelyére. Körbejárta jobbról, balról, és ismét hang nélkül eltűnt… Így ment ez két héten keresztül minden este, de Feri nem adta fel, hátha egyszer hibázik Sobri, de nem hibázott. Egész nyáron… Ahogy pedig a búzát learatták ismét nyoma veszett a nagy kannak, elvitte a misztikumát ez első őszi szellő…

 

 

Ötödik fejezet

 

Már három nyár pergett le azóta, hogy Feri felfedezte Sobrit. Ebben az évben örömmel látja, hogy megnőtt a választék a vad számára a Hársas-alján, ugyanis eddig szinte nagyrészt búzatáblák tarkították, de idén egy zab-, illetve egy vékony csík kukoricaföld is bővíti a terített asztalt a vadnak, biztos benne, hogy Sobri is meg fogja látogatni ezen ültetvényeket. Illetve van még egy keskeny csík kukorica, ami a Hársas-alja túlsó végénél van a „Tőtvény” alatt, bár az a rész az elgondolásai szerint kiesik Sobri járásából. Ezeken kívül pedig a faluba bevezető főúton belül (ami alulról „zárja le” a Hársas-alját) van egy nagy tábla kukorica és egy szintén nagy tábla napraforgó. Még május elején kihelyezték a vadőrrel a hordozható ülőkéket a lehetséges helyekre, kettőt búzatáblák mellé, egyet a zabföld felé és kettőt a hársasi kukorica két felső sarkára. Majd pedig, ahogy május végétől elkezdték hányni a fejüket a kalászosok szinte napi rendszerességgel járta végig azokat Feri az erdő szélén, várva, hogy hol bukkan fel Sobri, hátrahagyva tenyérnyi nyomait, és ökölnyi bagózásait. Nem is kellett sokáig várnia, ugyanis június közepe felé az éppen tejesedő zabtábla becsalta az öreg legényt. Ezen zabtábla felett az „erdőben” még megtalálható a valamikori gyümölcsösök reliktumaként egy-egy nyári alma- és egy-egy veresszilvafa. Amikor Feri arra a lesre ült, minden este pontosan lővilág végén megérkezett a disznó a háta mögé a gyümölcsfák alá, elropogtatta az aznap lehulló szilvát, és almát, majd amikor kiváltott volna a zabra, a szokásos módon körbejárta hátulról a lest, és hangtalanul eltűnt. Így ment ez egy hónapon keresztül, már learatták a búzákat a Hársas-alján, már csakis a zab és a kukoricák voltak kint. Amikor a lesen ült, akkor hallgatta, hogy hogy ropogtatja a szilvamagot, de amikor nem ment ki vadászni, akkor másnapra ott éktelenkedtek a disznó hatalmas nyomai a zabtáblában, sőt egy eső utáni napon még a les előtt is végigsétált a keréknyomban a disznó. Hogy milyen érzékkel tudta azt, hogy mikor van Feri a lesen, és mikor „tiszta” a levegő azt nem lehet tudni, talán a madarak, vagy a tücskök ciripelték ki a titkot…

Hatodik fejezet

 

   Feri agyában új terv forog. Most még fent az erdőben szeretné elállni, pontosabban elülni a váltóját a kannak…

Három hely jöhet számításba Sobri nappali tartózkodásik helyével kapcsolatban. Ugyanis mindig lővilág végén érkezik meg, ami szerint, hogyha napnyugtakor indul, akkor olyan fél óra, negyvenpercnyire lehet a fekhelye a Hársas-aljától, ami azt jelenti, hogy durván egy-másfél kilométerre lakhat. Az egyik ilyen hely lehet a Szélesparlagi borókás, illetve a Cigányvölgyi vágás. Ez a két sűrű egy irányba esik, merőlegesen a Hársas-aljára, mindkettő jó disznós hely. A másik lehet – a slégan balra eső – Horka-legelő, illetve a Kakas-lápa, éppen mindkettőn van egy-egy kisebb folt, amiben megfeküdhet egy minden hájjal megkent remete, bár Feri ezt tartja a legvalószínűtlenebbnek, ugyanis akkor keresztül kellene jönni a disznónak a pincesor végénél, a szélső pincéknél, ha nem akar nagyot kerülni. A harmadik lehetőség – ami Feri szerint a legvalószínűbb, hogy jobbról, a Moccsföld felől jön a disznó, ott is vannak eléggé nagy egybefüggő kökényesek, és onnan kényelmesen odaérhet fél óra alatt. A Moccsföld és a hársasi gyümölcsösök között van egy feketefenyves, amit egy nagy árok választ el a Hársastól. Tehát most a gyümölcsös, és a fenyves közötti árok mentén keres magának leshelyet. Tudja, hogy a kis völgy alján és a felső végén van egy-egy váltó, máshol olyan meredek az árok oldala, hogy csakis kényszerből megy neki a vad. A felső átjáró mellett dönt. Egy nagyobb gyertyán mellett letelepszik, lerakja háromlábú kisszékét, elkaparja lábával az avart, hogyha jön a vad, akkor hangtalanul tudjon mozogni, csőretölt, és vár. Szinte biztos a sikerben, a szele jó, pontosan szemből fúj, úgyhogy most szagot nem foghat a disznó. Még korán van, nézi az óráját, alig múlt el hét óra, de legalább biztos, hogy nem ugrasztotta el a vadat. Alig pár perce, hogy elhelyezkedett, halk lépések a hátától, a gyümölcsös felől, biztos benne, hogy nem disznó, gyenge tétova lépések. Óvatosan hátrafordult, csak a keresőtávcsövet fogta, és máris meglátta a kíváncsian felé figyelő szarvasborjút. A jövevény nem tudja, hogy milyen „állattal” van dolga, ezért kíváncsian lépeget felé, majd amikor beér vagy két méterre, hirtelen ugrással, majd esetlen szaladással rohan vissza, ahonnan jött. Aztán ismét csend telepszik a tájra… Már talán fél kilenc is elmúlt, amikor Feri éppen arra gondol, hogy már máskor ilyenkor az almafa alatt csámcsogott a disznó. Mi van, ha nem is erről jön? Már rég ott csámcsog, ő meg itt ül, és nézi a semmit… Még végig sem ér a gondolattal, amikor egy gyenge ágroppanás érinti meg a fülét a gödör másik oldaláról. Rögtön érezi, hogy a várt Vad közeledik, pontosan ott, ahonnan várja. Óvatosan nyúl a keresőtávcsőért, szeméhez emeli, és látja, hogy egy hatalmas szürke disznó áll a gödör másik oldalán, az átjárónál, erős hatvan méterre… Lassan teszi le a távcsövet az elkapart talajra, és nyúl a gyertyánhoz támasztott puskáért… Egy pillanatra szem elől téveszti a vadat, ahogy visszanéz nincs ott a disznó. Keresi fegyvertávcsövön keresztül, nincs. Eltűnt. Megmutatta magát, és mint egy szellem egy pillanat alatt eltűnt. Aztán egy ágroppanás a gödör alsó vége felől. – Az alsó átjárón megy át! – villan be az agyába. Hirtelen kapja minden cuccát, és óvatosan, de mégis gyors léptekkel megy lefelé a gödör parton. Ahogy odaér a másik átjáróhoz, már majdnem sötét van. Hallgatózik. Semmi. Vár egy kicsit, mert ez az oldala rövidebb az ároknak, hátha korábban ért az átjáróhoz, mint a disznó, de nem. Közben teljesen besötétedik, óvatosan felteszi a fegyverlámpát, és vár. Semmi nem mozdul. Közben már szidja magát, hogy miért a keresőért, miért nem egyből a fegyverért nyúlt, de hiába. Tudja, hogy ezt a lehetőséget elszalasztotta, elindul ki az erdőből, megy a kerékpárjához…

Ahogy kiér az erdőből, körbelámpáz az ott fekvő tarlón. Egy sután kívül semmi egyebet nem lát. Majd elindul a biciklijéhez, amit a Tőtvény alatti vékony csík kukoricában hagyott, a faluba vezető bekötőút mellett. Ahogy a kukorica mellé ér, hallja, hogy igencsak mozgás van benne. Hallgatózik, a hangos törésekből, és csámcsogásból hamar megállapítja, hogy disznók törik a tengerit. Nézi az óráját, fél tíz. – Na, szépek vagyunk, ezek már ilyenkor itt vannak. Próbál belámpázni, de rájön, hogy esélytelen, a szélső három soron nem lát beljebb. Mivel ez egy rosszabb kukorica, meg kicsi is, gondolja, hogy nem ez a serték végső úti célja, hanem az úton belül fekvő tízhektáros tábla, ami mellett egy ugyanakkora napraforgó is van. Megy egy autó az úton, hangos dudálással jelzi, hogy ott is van valami vad, úgyhogy igyekszik a kukorica mellett befelé, hogy elállja az útjukat a két tábla között. Ahogy odaér, örömmel nyugtázza, hogy most nem késett le semmiről, mert még felette törnek a disznók. Amikor egy erős törést hall a napraforgóból, egészen az út mellett. Ismét jön egy kocsi, nem kapcsolja le a fényszórót, csak már amikor közvetlen közel ér a vadászhoz. Ez a belső táblában levő vadat nem zavarja, pedig közel van az úthoz a hangok alapján. Feri kilép az útra, hátha megláthatja a napraforgóban tevékenykedő disznót, mert ugyebár a hangok alapján biztos, hogy ott is sertés töri a szárakat. Hallja, hogy a törés a húsz méterrel odébb kezdődő kukorica felé tart, úgyhogy elindul ő is, hátha a két tábla közötti részen megláthatja a vadat. Ismét jön egy kocsi, kikerüli a vadászt, aki éppen most ér oda, ahol a két tábla találkozik. Ahogy az autó elhaladt, belámpáz a napraforgó és a kukorica találkozásához, ahol egy jókora szürke disznó áll neki félslégan háttal. Nem sokat gondolkozik, hátulról fültőre célozva lő. Érzi, hogy egy kicsit elcsúszott a lövés, amit a disznó erős ordítással, majd nagy törtetéssel jelez, majd hallja, hogy a napraforgót töri, aztán csend. Vár tíz percet, tudja, érzi, hogy Sobrit lőtte meg, csak abban nem biztos, hogy hol érte a lövése. Azon gondolkozik, hogyha nem húzott bele, csak vagy öt centit, akkor hátulról lapocka mögé lőtt, ha viszont többet, akkor a lehető legcsúnyább lövést követte el. Bemegy a rálövés helyére, ahogy egy vödörnyi vér van a letört kukoricán, amiben sajnos bélsarat talál, tehát a második variáció jött be. Megáll egy kicsit, hallgatózik, mintha a vad szuszogását hallaná nem messze tőle a napraforgóban, úgyhogy aznap estére fel is függeszti a keresést, majd másnap reggel… Jó lenne kutyát, egy jó vérebet hozni, de honnan??? Végigpörgeti az agyában az ismerőseit, van egy vadásztársa, akinek van egy jó orrú szlovák kopója. Fel is hívja, de nemleges választ kap, ugyanis neki másnap reggel munkába kell mennie, úgyhogy a saját kutyái mellett dönt. Elvégre disznós kutyák, bár utánkeresésre még sohasem használta őket, csakis hajtásban, na, de majd reggel…

Ferinek nagyon nyugtalan éjszakája volt, csak forgolódott, izzadt, minden gondolata Sobri körül járt, hogy ott szenved a napraforgóban. És egy bizonyos mondat jár az agyában: „hogyha sebeztél kötelességed a vad utánkeresése, és a szenvedéstől való mielőbbi megváltása”. Ő meg nem tud, nem mer mit tenni, amíg sötét van, pedig menne nagyon. Aztán nem tudja, hogy aludt-e, de arra lett figyelmes, hogy lassan dereng odakint. Tehát elővette a sörétes fegyverét, zsebre rakott négy darab gyöngygolyót, és kiment a kutyáihoz. Bosszankodva vette tudomásul, hogy az egyik bizony nincs otthon, bizonyára férfiúi kötelességét teljesíti a falu szépséges szukáinál. Úgyhogy a „maradék” kutyával elindult, arra a már „nagyon várt” utánkeresésre. Félúton szembetalálkoztak az elkóborolt ebbel, aki póráz nélkül csatlakozott hozzájuk, így teljes létszámmal érkeztek a rálövés helyére. A kutyák megszaglászták a rálövés helyén a vért, majd bevetették magukat a napraforgóba. Feri látja, hogy a kutyák nyugtalanok, szinte biztos benne, hogy még él a disznó, amikor az egyik elkezd mély hangon ugatni, ebben a pillanatban a másik is rázendít. A vadász már nem nézi a nyomokat, csak a hangok irányába próbál óvatosan lopakodni. Ahogy odaér, gyönyörű látvány fogadja, két kutyája körbe-körbe ugrál egy hatalmas kant, a disznó próbál ellenállni, de nagyon beteg. Gyors lövés a fültőre… Vége… Majd a vadász meghatottan, levetett kalappal áll élete 50. vaddisznója felett… Hatalmas testű, legalább másfél mázsás, gyönyörű szürke disznó, olyan, amilyennek Feri mindig is megálmodta. Egyik nagyagyara törött, a másikból legalább nyolc centi lóg ki, rágófogai szinte az ínyéig koptak, biztosan megvan 7-8 éves.

Hetedik fejezet

 

            Pár nappal Sobri elejtése után Feri csak úgy nosztalgiából, az emlékek felidézése végett ül ki az aratás előtt álló zabtábla felé a lesre…

Lassan kezd sötétedni, halkulnak a faluból kiszűrődő zajok, erősödik a tücsök hegedű. Ilyenkor szokott Sobri elkezdeni csámcsogni a szilvafák alatt, Ferinek egy kis szomorúság van a lelkében, hogy meglőtte a legendás „Hársasi Kant”, úgy érzi, üresek lesznek az estéi nélküle…

         Ideje lesz új kan után nézni! – jegyzi meg magának mosolyogva az estébe….

…amikor… egy ágroppanást hall. Biztos őz, vagy szarvas – gondolja, aztán pedig félreismerhetetlen csámcsogás üti meg a fülét, mint az elmúlt jó egy hónapban már annyiszor… Hirtelen megrökönyödik a lesen…

         Ez lehetetlen! Hány élete van ennek a disznónak?

Eltelik öt perc, eltelik tíz perc… Közben a disznó nagyon óvatosan összejárja a les mögött található szilvafákat, egy nesz sem hallatszik, egyedül a csámcsogás árulja el ottlétét. Aztán megáll a csámcsogás.

         Nah, most ment el…

De nem! Halk súrlódós hang hallatszik, egy kis ágroppanás, hallja, hogy a vad átvált az úton, aztán pedig a zabban halad, majd csámcsogás…

Ferit egyáltalán nem hajtja a „lődüh”, óvatosan nyúl a keresőtávcsövéért. Gyenge dagadó Hold világít az égen, így hamar meglátja a nagy disznó alakját a zabban…

         Az a zab majdnem derékig ér, ennek meg kivan egy arasznyi a hátából…

Ismét összezavarodnak a gondolatai… Nagy darab egyedüli disznó, ugyanúgy jött, mint eddig mindig, csak most annyi eltéréssel, hogy bejött a zabba… Elvétette volna a lépést, és ő lenne Sobri? De akkor tegnapelőtt…? – ilyen, és hasonló gondolatok kavarognak az agyában. Óvatosan leteszi a keresőtávcsövet az ülésdeszkára, még az ölében két kézzel hang nélkül, automatikusan biztosítja a fegyverét, keresi a fegyvertávcsőben, homályosan látja a disznót, kattan a gyorsító, lámpa fel…

Hatalmas szürke disznó áll a fényben, kereszt a füle tövén… DURRR!!! – hasít végig a lövés moraja a Hársas-alján… Feri még a céltávcsőben látja, hogy a lövés pillanatában a disznó elfekszik, és a kapálódzó lábai vannak ki a zabból, aztán azt sem… Csend telepszik a tájra, még a lövés hangjára felriadó fácánkakas is abbahagyja a méltatlankodását, csak a faluból szűrődik ki egy-két éjszakázó kutya ugatása.

Feri lassan összepakol a lesen, majd a kezében tartott fegyverrel – sosem lehet tudni – közelíti meg elejtett disznóját. Háttal fekszik neki a zabban – tényleg nagy, és szép szürke nyári szőrben van. Már nem mozdul, a feje felől kerüli, olyan 2-3 éves kannak tűnik első ránézésre a fogai alapján, aztán nézi a hasát…

         Úr Isten! Ez egy koca… – mondja ki félhangosan…

Elég érdekesen nézi elejtett disznóját… Egy normális kocának ilyenkor a malacaival kellene lenni, nameg még legalább félig szőrösen… Itt meg se malac, se kiszopott csecsek, se szőr… Most már jobban megnézi a fogait, éppen ereje teljében levő négy-öt éves koca, zsigerelve biztosan van vagy nyolcvan-kilencven kiló… Meddő lenne? Aztán zsigerléskor kiderült az igazság, ugyanis vemhes volt a disznó… Az nem normális dolog, hogy augusztus-szeptemberben malacozzon egy koca, de Feri akkor is sajnálja a dolgot.

 

Nyolcadik fejezet

 

            Feri egy jó ideig nem is ment a Hársas-aljára, hiába jó emlékkel gondol a nagykan elejtésére, a pár nappal utána történő „kocafogás” mégis megkeseríti számára egy kicsit a történetet. Közben le lettek aratva az utolsó búzák, a zab, még a Sobrinak szánt kis vadföl is, ugyanis pár süldőn kívül más disznó nem látogatta azt a búzát, ahol két éve elfütyült a golyó a disznó felett…

Közben le lettek aratva az utolsó búzák, a zab, még a Sobrinak szánt kis vadföl is, ugyanis pár süldőn kívül más disznó nem látogatta azt a búzát, ahol két éve elfütyült a golyó a disznó felett.

            Korábban szó volt róla, hogy található a Hársas-alján egy vékony csík kukoricatábla, amelynek két felső sarkára már előre odahelyezték a két hordozható ülőkét is.

            Jó két héttel a zabos disznókaland után, augusztus elején, egy előzőnapi nagy esőt követően Ferit csak kivitte a kíváncsiság, hogy megnézze, hogy jár-e valami a kukoricába. Volt forgalom a tengeriben, egyik végén koca malacokkal, mellettük két süldő, szarvasok, és éppen a két les között hatalmas egyedüli disznónyomot fedez fel…

– Ez bizony lehet, hogy a Sobri… – hogy az elmúlt két vadászat folyamán nem Ő esett el, az lehetséges, ezen már meg sem lepődik, – na de majd a viselkedése megmutatja… – forognak a gondolatok az agyában. Mert ugye az egyértelmű, hogy a következő estéit ismét arra fogja szánni, hogy kiderítse kiféle-miféle jószág ez a nagytalpú disznó…

            A kukorica felett található két ülőke egymástól jó hatvanméternyire van, a nagydisznó éppen a kettő között váltott ki az előző este. A kukoricát mindkét oldalról búzatarló határolja, a felső nyolc-tíz méterét pedig már a szarvasok „átláthatóvá” tették, így az erdőből kiváltó vadnak vagy a tarlón, vagy a csenevész részen kell keresztül mennie, hogy elérhesse a kukoricát. Az „erdőben” itt is ugyanúgy vannak gyümölcsfák, mint az innen jó öt-hatszáz méterrel odébb található zabtarló felett, így valószínű, hogy a kukoricát látogató vad itt is el fog időzni az erdőben egy darabig…

            Feri estére a faluhoz közelebb eső lest választja, ugyanis ha ismét ott jönne ki a disznó, mint előző este, akkor kényelmesebb lesz neki baloldalra lőni, mintsem a másik lesről kitekeredve kelljen várnia jobb oldalra a vadat.

Időben felül a lesre, kényelmesen, nyugodtan elhelyezkedik, ülőpárna az ülésre, mellé kikészítve a keresőtávcső, azon túl a fegyverlámpa, összehajtott pokrócot terít a les baloldali karfájára, szóval mindent tökéletesen előkészít ahhoz, hogy kellő fogadtatásban tudja részesíteni a disznót.

A Nap végignyúlik a horizonton, egy hűvös szellő rázza végig az erdő szélét, Feri összehúzza a mellényén a cipzárt, bizony, már benne van az ősz a levegőben…

Egy pár vadkacsa jön szemből, és húz el felette… Hogy hova mehetnek? Arra ő is kíváncsi lenne. A Sajóról jönnek az biztos, az innen légvonalban nincs messzebb egy kilométertől, és egyenesen onnan érkeztek, de hogy hova? Ugyanis a háta mögött elég nagy összefüggő erdő található. Táplálkozó hely nemigen van, esetleg egy-egy nagyobb dagonya lehet, ahova leszállhatnak, illetve másik végcél lehet még az erdőség másik oldalán található Lázbérci-víztározó.

            – Igen, minden bizonnyal oda mennek, bár az testvérek között is van legalább öt kilométerre, kacsák között lehet, hogy még hatra is – szögezi le magában eme hirtelen térleinformálását, amikor erős ág roppan mögötte az erdőben, susog a fű, és már ki is ugrott mellette két őz a tarlóra. Egy darabig meglepetten állnak a „nyílt világon”, talán ők is meglepődtek, hogy vége lett a sűrűnek előttük. Pár pillanat az egész, aztán rohannak is tovább. Elől a suta, rögtön nyomában földre szegett orral a bak. Feri nézi távcsővel, fiatal hatos, nemigen több négy évestől, de inkább három. Agancsa gyenge, olyan „had’ maradjon még” kategória, aztán ezekből lesznek a következő években az „ez még mindig kicsi” bakok, majd végül addig-addig marad meg, amíg a végelgyengülés, vagy egy erősebb hó elviszi őket. Aztán ezeknek a „jó” képességű utódaik forgatják tovább az idő kerekét, aztán ha valamiféle sérülés nem következik be az agancsalakulásukban, akkor bizony nemigen kerülnek puskavégre. Ugyanis a legtöbb vadász, ha lőhet két-háromévente egy őzbakot, akkor a lehetőségét bizonyára nem fogja „elpocsékolni”, az ilyen „nemsokatmutató”, jó esetben kettőszázötven grammos trófeájú bakra. Ilyen és hasonló gondolatokkal árasztja el magát Feri, közben az őzek már régen lekergették egymást a térképről, a színek lassan átmennek fekete-fehérré, mintha egy régimódi filmbe születne az ember, amikor az erős félhomályban a másik lesen túli tarlóra kitolakszik egy sötét árny… Feri lassan nyúl a távcsövéért, ami hamar leigazolja, hogy valójában nem is egy, hanem kettő az „az árny”. Szarvastehén szépen fejlett borjával, lassan poroszkálnak a tarlón befelé, oldalról támadják meg a kukoricát. Éppen az első roppanások hangját viszi az hűvös szellő a szarvasok felől, amikor a túlsó les mögött az erdőből gyenge csámcsogás kezdődik…

– Szóval ott is van szilvafa…

Feri fél sikernek érzi, hogy nem a másik lest választotta, mert akkor ott most mögötte pár méterre lenne csak a disznó, így meg miután az megláthatta, hogy azon a lesen nincs senki, így nyugodtan ki fog sétálni az útra. Közben rohamosan fogynak a fények, lassan felteszi a fegyverlámpát a rendeltetési helyére. A csámcsogó időközben közelebb ér egy fával Feri lese felé, az erdő szélétől nagyjából tíz-tizenöt méterre lehet, és irányba már a két les között, éppen ott, ahol az előző napi kiváltása volt. Feri már a megpokrócolt kartámlán fogja a fegyverét, hogyha kilép a disznó az útra, akkor már minimális mozgást kelljen végeznie… Aztán a disznó elindul… De nem… Mielőtt kilépne az útra, előtte pár méterrel megáll, csend van. Majd pár kisebb ág reccsenése, kevés avarzörgés jelzi, hogy az erdő szélétől néhány méternyire elindul azon les felé, amin a felgallyazott vadász remeg…

– Mit csinál ez? Miért nem megy ki a váltóján? Honnan tudja, hogy itt van a les? – ilyen, és hasonló gondolatok özönlik el Feri agyát, közben a disznó csak közelít a lese felé. Elhalad mögötte pár méterrel, Feri lassan fordul, hogy a valószínűleg a lese jobb oldalán a tarlóra kiváltó disznóra tudjon lövést tenni… A disznó szuszogva elhalad a les mögött, és mellette jó öt méterre tart az út felé. Feri már a jobboldali karfára rátekeredve várja az útra kiérkező disznót, ami megáll a gaz szélén… Talán az orra hegye kilátszik a sűrűből, nagyokat szív a levegőből, aztán elindul visszafelé. Megint beér a les mögé pár méterre, aztán egyenesen ráfordul a lesre. Feri mozdulni sem mer, mert a disznó, ha így halad tovább, akkor a les lábai között fog kimenni az útra… A disznó beér a les alá… Az egész les nem magas, inkább csak egy emelt lőállás, a lábtartó deszka nemigen van magasabban másfél métertől. Feri mozdulni nem mer, a levegőt is csak módjával veszi. A disznó feje alatta van mindössze egy méternyire, érzi az erős disznószagot, hallja minden levegővételét… Azt veszi észre, hogy egyé válik a légzése a disznóéval… Feszült percek peregnek el, Feri napoknak érzi őket, aztán egy gyenge ágroppanás, elhalkul a disznó szuszogása, és mélységes csend ül a tájra… Elment, mint egy szellem. Egyik pillanatban még ott szuszogott a les alatt, a másikban már nem volt sehol.

 

 

Kilencedik fejezet

 

            Így volt ez következő időszakokban is. Ha Feri a falufelőli lesen ült, akkor a disznó, miután felette az aznap lehullott szilvát az erdőből, mindig körbejárta a lesét, aztán hang nélkül eltűnt, hogyha a másik lesen ült, akkor már az utolsó szilvamag elroppantása után maradt abba minden nesz, ami a disznó holléte felől árulkodott volna…

Hogy hogyan érezte meg a vadász jelenlétét azt nem lehet tudni, ugyanis a szél minden esetben az erdő felől húzott, így csakis valamiféle különös érzékkel rendelkezhetett, ami elárulta neki a ráleselkedő veszélyt… Más disznó, malacos koca, süldők szinte mindig mentek a kukoricába, de azokat nem bántotta Feri, esetleg egyet-egyet rájuk villantott, hogy azért mégse egyék meg az összes kukoricát…

            Aztán kihagyott néhány napot, nem zavarta Sobrit – mert ugye az egyértelmű, hogy Ő az –, úgy gondolta, hogyha néhány estét kihagy, akkor hátha elfelejti a disznó a ráleselkedő veszélyt, és elvéti a lépést… Aztán egyik délután éppen a Hársas-alján járt, amikor a két les között az úton hatalmas vértócsát, terepjárónyomot fedez fel… Hirtelen rossz érzés kapja el. Valaki meglőtte volna? Irány a beírókönyv, egyik tag volt ott előző este a vendégével, a vendégnek be van írva, hogy vaddisznó- KAN. Feri bekopog a gazdasági vezetőhöz, akinek az ajtaja mellett van a beírókönyv, ő azt mondja, hogy zsigerelve orr nélkül száztíz kiló volt, ugyanis hozzá adják be a bizonylatot a lőtt vadakról, az agyaráról nem tud, azt a vadőr főzi, de ő mondta nekik, hogy menjenek oda vadászni, mert úgy gondolta, hogyha Feri olyan sokszor jár oda, akkor ott biztosan van is vad. Ja, és hogy sötétedéskor jött be a két les közé… Feri hívja a vadőrt, hogy érdeklődjön az agyarak után… De ő megnyugtatja: „Nem a te disznódat lőtték meg, ez egy túlhízott harmadik éves kan volt, nem lett az agyara még tizenöt centi sem, ez a disznó gondolkodás nélkül kilépett az útra, és már messziről hallották, hogy jön…”.

            Tehát Sobri él. Feri rögtön aznap este meg is bizonyosodott róla, ugyanis a megszokott időben, és a megszokott módon körbejárta a lest a disznó, aztán pedig hang nélkül eltűnt.

            Pár nap múlva learatták a kukoricát, ugyanis siló-kukorica volt, így már szeptemberben aratásra került a sora. Már az összes szilva is lepergett, el is fogyott a földről, így Feri úgy gondolta, hogy be is fellegzett erre az évre a „Sobrikerülgetés”, majd jövőre búzaéréskor kezdődik minden elölről. Aztán egy őszi eső után kiment megnézni a nyomokat a tarlón, hogy van-e értelme kiülni, ugyanis esedékes lenne egy süldő a konyhára, amikor mindenféle disznó és szarvas nyomok között felfedezte a félreismerhetetlen hatalmas disznó nyomát… Bizony Sobri még nem pártolt el a kukoricaföldtől, esténként még meglátogatja a lehullott szemeket szedegetni.

            Éppen teliholdra állt az idő, így Feri új tervet eszelt ki. Mivel már az egész határ üres, így akkor kell kimenni, amikor már bent van a vad. Az erdő szélén a holdvilág idején az út és a lesek árnyékban vannak, az utat a sok gép letaposta, így hangtalanul, és láthatatlanul fel lehet osonni éjszaka a lesre a tarlón eszegető vad fölé… Az elgondolást tett követte…

Egyik éjszaka már közel az éjfélhez Feri a Hársas-alja falu felőli végétől az erdő árnyékából távcsövezi az előtte jó háromszáz méterre holdvilágban ragyogó kukoricatarlót. Két alakot – egy nagyobbat, és egy valamivel kisebbet – lát rajta eszegetni, hirtelen felindulásból disznónak nézi őket, de aztán a szeme párájától bepárásodott távcsőlencse megtörlése után tisztán látja, hogy szarvasbika szedeget egy ünővel az elhullott kukoricaszemekből. Óvatosan feloson a lesre, nézegeti a távolodó szarvasokat, de éjjel egy óráig disznó nem jelentkezik.

            Másnap valamivel korábban, de már teljes „holdfényárban” ül fel a faluhoz közelebb eső lesre. A tarló még üres. A les, az út, és még a tarló felső tíz métere az erdő sejtelmes árnyékában bujkál, a Hársas-alja többi része ezüstös fényben úszik, valahol mögötte a Mazsór környékén megszólal egy szarvasbika szeptemberi hangulatot idézve ezen az október eleji estén. Kis idő múltán gyenge ágroppanást, majd pedig lépések neszét viszi a füléhez a hűvös őszi szellő. Már látja is, hogy a két les között kilép az erdőből egy alak. Óvatosan emeli a távcsövet a szeméhez, a tegnapi ünőt véli felfedezni, amint határozottan lépked befelé a tarlón. Ahogy az ünő kiér a holdfénybe, egy másik, jóval nagyobb alak csúszik ki hang nélkül az erdőből…

         Biztos a bika az, legalább jól megnézem, hogy miféle.

Ismét a keresőtávcsőért nyúl, hogy megnézze az árnyékban – de nem teljesen sötétben – álló bikát. Ahogy belenéz a távcsövébe, az majdnem kiesik a kezéből… Egy hatalmas disznó – olyan, amilyet még csak képen látott –, olyan igazi „kétpúpú hústorony” áll mellette jó harminc méterre a tarló szélén. A teste arányaiban az előtte kiváltó ünőéhez képest olyan, mintha a bika jött volna ki utána, biztosan megüti a két mázsát. Feri óvatosan teszi le a távcsövet maga mellé az ülésdeszkára, úgy remeg, mint a nyárfalevél, de megússza koppanás nélkül a dolgot. Óvatosan emeli a fegyvert, közben hang nélkül biztosítja, mire a tekintete visszatér a disznóra, az nincs sehol… Eltűnt, mint egy szellem… Az ünő már bent eszik vagy száz méterre a tarlón, de a disznó eltűnt. Megmutatta magát, aztán pedig minden nesz nélkül eltűnt… Majd egy vékony ág roppan az erdőben ott, ahol az imént kiváltott a vad, majd még egy… Halkan közelít a zaj Feri lese felé… Körbejárja a lest jobbról, körbejárja balról – ahogy azt már olyan sokszor megtette -, közben nagyokat szippant a levegőből, próbálna szagot fogni, és mintha azt akarná mondani neki, hogy „Itt vagyok! Az elébb hibáztam, de nem használtad ki! De már tudom, hogy itt vagy!”, aztán pedig amikor a legközelebb van a les mögött – mindössze néhány méterre –, hirtelen abbamarad a zaj, a nesz, eltűnt… Nyomtalanul, hang nélkül, mint mindig…

            Ezek után hiába járt Feri éjszakánként, sem a disznó szellemszerű járása, sem pedig tenyérnyi nyomai nem jelentkeztek többé ebben az évben…

Tízedik fejezet

 

            Ismét eltelt egy év. Már ötödik éve, hogy Feri felfedezte Sobrit, ami (vagy aki?) már lassan lehet, hogy egy tíz éves remetévé nőtte ki magát, ugyanis amikor első évben kezdték kerülgetni egymást, nyomai és eszessége arról tanúskodott, hogy bizony már akkor is legalább egy három-négy éves kanról van szó.

            Már-már rendszerszerűen ismét tarbúza került a múlt ősszel a kis vadföldbe – bár az elmúlt két évben bele sem nézett a nagynyomú disznó. Ezen kívül most a Hársas másik végén a gödörbe (ahol két éve várta a váltónál a kant) egy szórót létesített, mellé egy szilfára felütött két deszkából egy kis ülőkét. Valamint egy új hordozható ülőke került oda, ahol előző évben meglőtte a zabban a kocát, csak az akkori ülőkétől körülbelül hatvan-hetven méterrel a falu irányába. Úgy hogy ott két ág levágása után a lesen ülő vadász beláthatott a háta mögött található gyümölcsfák egy része alá, tehát, ahol előző nyárom mindig csámcsogott a disznó, most az az öt-hat fa közül belátni két alma- és egy szilvafa alá is, ezen kívül a les előtt pedig a tavalyi zab helyén búza van, úgyhogy duplaesélyes is ez a hely. Mindez már május végére készen állt, a szórót szórta Feri szorgalmasan, fel is vették a disznók – hogy miféle, azt a szárazság miatt nem lehetett látni, szinte napi rendszerességgel nyomozgatta az érő búzatáblákat, és az egyre többet potyogó nyári almafa alját, várta, hogy hol bukkan fel Sobri nyoma. Aztán egy június eleji eső után Feri meglepődve látja, hogy a várt disznó egy éjszaka alatt mindhárom várt helyen is megfordult, ami nem meglepő, ugyanis körülbelül nyolcszáz méterre (a Hársas két végén) van egymástól a kis vadföld és a szóró, valamint éppen a kettő között vannak azok az almafák is, ami mellé beállították a lest. És a nagy disznó nyoma mind a búzában, mind az almafák alatt, mind pedig a szórón ott éktelenkedett reggelre… Két nap múlva Ferinek egy jó barátja jött hozzá vendégségbe vadászni. Úgy gondolta, hogyha neki eddig négy éven keresztül nem volt szerencséje a disznóhoz, hátha a vendégnek sikerülne meglőnie Sobrit. Estére a vendéget felültette a kis vadföldre, míg ő az „almafás-lesre” telepedett fel. Úgy gondolta, hogy a disznó először kezdhet a kis búzában, aztán pedig onnan az almáson keresztül mehet a szóróra…

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?


Warning: Unknown: write failed: No space left on device (28) in Unknown on line 0

Warning: Unknown: Failed to write session data (files). Please verify that the current setting of session.save_path is correct (/var/www/clients/client0/web5/tmp) in Unknown on line 0