Főoldal » 166 éve született Mikszáth Kálmán (1847.01.16.)

166 éve született Mikszáth Kálmán (1847.01.16.)

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Nem véletlen, hogy Mikszáth születésnapjához képest hat nappal később jelenik meg ez a blogposzt, teljes terjedelmében. Nehéz dolga van a megemlékezőnek, amikor Mikszáthról készül szólni, nemcsak az őt méltató sztereotípiák újbóli elkövetésének félelme, hanem az életmű szinte beláthatatlan gazdagsága miatt. De nehéz az ifjabb generációk meglehetős tájékozatlansága miatt is. Úgy tíz-húsz éve a fiatalok – pontosabban a diákok –  körében mintha érezhető lett volna egy olyan tendencia, hogy a romantikus írófejedelem – Jókai – helyét Mikszáth fogja átvenni; hogy nagyanyáink és anyáink ifjúságának „nagy mesemondóját”  gyermekeink olvasási gyakorlatában „a nagy palóc” foglalja majd el, a középkorúak nemzedéke pedig – nem tudván és nem is akarván választani közülük – mindkettőjüket másért-másért, de egyformán szeretve olvassa tovább hol az egyiket, hol a másikat. A ma oly népszerű irodalmi és könyvkereskedelmi sikerlisták egyáltalán nem igazolják ezt a korábban „jósolt” tendenciát.

Kézenfekvő, hogy az internet korában elsőnek a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) „sikerlistáját” nézi meg az ember, mely naprakészen 10.766 találatot ad ki sorrendben aszerint, hogy magát az elektronikus „könyvborítót” hányan nyitották „fel”. Persze, ez messze nem jelenti azt, hogy végig is olvasták az adott műveket; lehet, hogy csak belenéztek, vagy kimásoltak belőle egy részletet. Ennek a tetemes listának csak egy-két elemét érdemes itt említeni. A 3. helyen Jókai áll, (Az arany ember – hangoskönyv), a 11. helyen Mikszáth (Szent Péter esernyője – szöveg). A 30. helyen ismét Jókai (Az arany ember – szöveg), a 38. helyen újra Mikszáth (Szent Péter esernyője – hangoskönyv). A 87. helyen Mikszáth (Beszterce ostroma), majd legközelebb a 214. helyen is Mikszáth (A jó palócok – hangoskönyv). Minthogy az emberek zöme ma sem szeret (és nem is tud) képernyőről olvasni, csak ezekkel az adatokkal nem jutunk messzire.

Viszont a Wikipedia „A legnépszerűbb magyar regények listája” című aloldalán a szerkesztő figyelembe vette a 2005-ös Nagy Könyv című tévéműsor és országos közönségszavazás  végeredményét s az ott kialakuló top5-öt. Ezen Jókai „aranyembere” a 4. lett, Mikszáth pedig nincs benne. Azonban a közönségszavazatok alapján négy regénye (Szent Péter esernyője, Különös házasság, Beszterce ostroma, A fekete város) bekerült a 70 legnépszerűbb magyar regény közé.

Gyorskereséssel például az is megállapítható, hogy a Szabó Ervin Könyvtár fiókkönyvtáraiban a kikölcsönzött könyvek között (hacsak nem az idősebbek körében) alig van Mikszáth-mű (s ezek is kizárólag „kötelezők”). A kiadók újra és újra kiadják, az olvasók – főleg a családi könyvtárat gyarapítandó – újra és újra megveszik a magyar klasszikusok leghíresebb műveit, tehát a redakciók, az edíciók és a kereskedők szemszögéből Mikszáthtal „teljesen rendben van” minden.  Maga az élet, az otthon szokásrendszere, az iskola követelményrendszere, az össztársadalom unalomig emlegetett értékerend(szer)-váltása, az olvasók és nem-olvasók arányának drasztikus megcserélődése, a kulturális libikókán végzett nyaktörő mutatványok viszont éppen azt mutatják, hogy semmi sincs rendben. Mikszáthtal sem.

Százhatvanhat éve, Szklabonyán látta meg a napvilágot; Rimaszombaton és Selmecbányán („Selmecen”) tanult, majd – a jogi, a katonai és a papi pálya közül az elsőt választván, hiszen „egy jogász mindenhez ért”– jogot tanult, és Balassagyarmaton, a Mauks Mátyásnál végzett joggyakorlata során ismerte meg élete nagy szerelmét, Mauks Ilonát, akit – valóban regényes körülmények között – feleségül vett, kétszer is. (Rádiójátékok, ifjúsági regények ötletadó, sőt ihlető témája volt kettejük kapcsolata és házasságaik.) Jogászként soha nem tevékenykedett, mert a jogi diplomát végül is nem szerezte meg. Az írás még az iskolapadban vált vérévé, később gyötrelmévé (pályája kezdetén nem aratott sikert az írásaival), majd kenyérkereső foglalkozásává (a Szegedi Naplónál és más lapoknál lett gyakorló újságíró) és sikereinek előmozdítójává, amint ezt a Hogy lettem én író? című önéletrajzi novellájában a rá jellemző bölcs öniróniával és szívszorító „tárgyilagossággal” elmeséli. Íme!

A kisdiák Mikszáthnak fogalmazást kellett írnia „Mátyás király Gömörben” címmel, ám ő még a beadás reggelére sem írta meg a házi dolgozatot, mivel lassan, nehézkesen fogalmazott, ráadásul rossz helyesíró is volt. De a szállásadójánál (egy derék hentesmesternél, bizonyos Dobos bácsinál) az egyik ablakmélyedésben (a pálinkásbutykos mellett) – csodák csodája! – egy ponyvafüzetet talált reggelizés közben, éppen a feladott témáról, s azt hirtelen lemásolta a füzetébe, az órán hangosan föl is olvasta, majd kipirult arccal várta a hatást.

„– Te írtad ezt, öcsém? – kérdé a gyanakodás félreismerhetetlen jeleivel.

– Én… – motyogtam halkan.

– De csak segített Dobos bácsi is, ugye?

– Nem – feleltem halálsápadtra válva.

–No, egy kicsit? – vallatott szelíd, jóságos hangján.

– Egy kicsit – hebegém, alig hallhatólag.

Újra felvette a ceruzát kezébe s megfenyegetett vele.

– Helyesen van, öcsém. Tehát egy kicsit segített. Dobos bácsi jó hentes, tehát ehhez is ért. Nagyon jól, van édes öcsém, egészen rendben vagyunk. Csakhogy azt mondom én neked, hogy ezután is Dobos bácsi segítsen. Rosszabb munkát ne merj felhozni, mert akkor meggyűlik velem a bajod. Ha egyszer Dobos bácsi nélkül volna kedved valamibe belekezdeni, ne kerülj a szemem elé; a Dobos bácsi keze örökké meglássék minden dolgodon. Tiszteltetem, édes fiam, Dobos bácsit.”

A rémületből fölocsúdván a kis Mikszáth elhatározta, hogy olvasni fog. Össze is olvasott mindent válogatás nélkül, az akkoriban kapható összes, ponyván árult „irodalmat”, meséket, mondákat, elbeszéléseket, amihez csak hozzájuthatott. Majd a fogalmazási tudományát igyekezett csiszolni, hogy a legközelebbi dolgozatnál föl ne süljön kedves irodalomtanára, Szeremley Károly előtt. Saját bevallása szerint…

„Egy év alatt – tisztult az ízlésem, sokat tanultam; a megszégyenítéstől való félelmem, hogy Szeremley észreveszi: honnan vettem a pávatollakat, megedzé lankadó türelmemet és szorgalmamat, megkettőzve – igyekezetemet.

Hiúságom, örömem, vágyam egyetlen célba gyűlt: írni tudni. Egy év múlva, midőn a saját versemet olvastam el a közvizsgán, Szeremley édesen mosolygott, megveregette vállamat s így szólott:

– Most már nem féltlek, gyerek. Most már mindig ott lesz melletted Dobos bácsi, valahányszor megfogod a tollat.

És ez nekem nagyon jól esett akkor, pedig nem is értettem egészen. Mert hát hogy is lehetne Dobos bácsi mellettem ezután? Féléve már, ahogy kikísértük a temetõbe. Hiszen a tiszteletes tanár úr is tudhatná. Levett kalappal ballagott a koporsója után.”

Negyvenéves írói jubileumának egyik emlékezetes esete volt az, amikor a dedikálásra váró könyvek között feltűnt egy idős nógrádi parasztasszony, odalépett hozzá, és – ha hihetünk a legendának – ezt mondta: „Hát, tudja kend, ilyeneket én is tudnék ám írni, nem nagy dolog!” Mikszáth – hamarosan bekövetkező haláláig – többször is említette, hogy nagyobb elismerést soha, senkitől nem kapott, mint ettől a fejkendős palóc asszonytól.

Bájos kisregényeiről (A beszélő köntös; A két koldusdiák; A Sipsirica; Gavallérok), híres novellásköteteiről (Tót atyafiak, A jó palócok) és még híresebb nagyregényeiről (Szent Péter esernyője; A Noszty-fiú esete Tóth Marival; Különös házasság; Beszterce ostroma; Új Zrínyiász; A fekete város) egy egész polcnyi ismertetőt, elemzést, tanulmányt írtak már a Mikszáth-életmű avatott szakértői. Ezért most egy viszonylag ismeretlen (és a nagy művek árnyékában jelentéktelennek tűnő), vékony kötetének pár kifejezését, rövid kis bekezdését hozom elő, hogy bámulatos könnyedségű, humorú és mélységű írásművészetéből valamit felidézzek – elsősorban e nagy író leendő olvasói számára – Mikszáth születésnapján és azon túl is. Részletek a Magyarország lovagvárai című művéből:

„Lőn, hogy ezekben az időkben a nemes városi magisztrátus akasztófát állíttatott éppen szemben a Roesel leányasszony házával. Az akasztófa pedig akkor még nagyon is nélkülözhetetlen közigazgatási eszköz volt; – annyi volt az akasztani való, hogy – mint valami fontos hivatal – az akasztófa alig jutott néha-néha üresedésbe.” (Selmecz vára)

„Ha a tatárok nem lettek volna, ma igen kevés várunk lenne Magyarországon. (…) Veszedelmes birtok volt akkoriban egy vár: könnyen utána gurult az embernek a feje is.” (Zboró)

„Galambóc omladékai büszkén nézik, amint lábaikat a Duna nyaldossa. És már régen nézik. Galambóc még a római időkből való erősség s “Columbaria” (Galambdúc) nevet viselt. (…) Galambócról és a vele szemben fekvő László-várról az a rege él az Al-Duna mellékén, hogy a magyar vitézek oly jól tudtak nyíllal lövöldözni, hogy mikor a várfokon ebédelgettek a katonák, pajkosságból egymás kezéből lövöldözték ki a kanalakat.” (Galambóc)

„Rimaszombat közelében két várrom van, Egyik Fülek felé. Másik a kies Gortva-völgyben. Ajnácskő az, Várgede emez. Mind a két vár eredetét nehéz kutatni. – A történelem alig mond róluk valamit, – mert szerepük úgyszólván korábbi, mint maga a történelem. Csapjuk el hát a történelmi adatok száraz könyvét s kérdezzük meg a regétől. Annak szabad tudni mindent. (…) E tájra Huba vezér indult a maga népével s útközben osztogatta a javadalmakat. Ez a szép völgy azé, ez meg ott amazé. Nem sokat méricskéltek lánccal, de még térképet sem rajzoltak a birtokosok. A vezér szava volt a telekkönyv.” (Ajnácskő)

„Amennyire a történelem emlékezik (nálunk bizony rövid emlékező tehetsége van annak is), Kékkő mindig a Balassák vára volt, innen is vették a nemesi előnevüket. Bár most is a Balassáké lenne, mert az ősfamiliákból, leszámítva a Hunyadiakat, Rákócziakat és Zrinyieket, a Balassák a legrokonszenvesebbek. Akadt azokból minden; hadvezér, politikus, poéta, még rablólovag is, de magyartalan érzésű sohasem. Csináltak a Balassa-várakban sok mindenféle rossz dolgot, még hamis pénzt is, de hamis politikát nem.” (Kékkő vára)

„Az árvai vár eredetéről nincsenek biztos adataink. Különben is a várak eredete és vége nagyon egyhangú. Mikor keletkezett? Alkalmasint a lovagkorban! Mikor lett vége? Alkalmasint a kuruckorban! Többnyire ez a magyarországi várak történetének két határköve.” (Árva vára)

„A király (természetesen Mátyás király, mert minden jó ötletet őhozzá fűzünk négyszáz esztendő óta) csakhamar megszerette a délceg vitéz fiatal daliát…” (Szádvár)

„Sok várnak csak a neve van már meg s történetét a rege idomítja tetszése szerint. Most a rege, hajdan a nóta. Egyforma szerepük volt a várak sorában. (…) Székelykőt a monda szerint óriások építették. Az erdélyiek többnyire ezekkel az urakkal építtették a váraikat.” (Székelykő)

„A szőke Vág folyam csupa várak közt jár. Nem is csoda: mert egyik megyében sem volt annyi várnak alkalmas hely, mint Nyitrában. Már a bejövő magyarok is sok megerősített táborhelyet találtak itt… A várépítéshez a királytól kellett engedélyt kérni. Ő jelölte ki a helyeket is. S ez már bizonyos kaptafára ment: “Menj Nyitra megyébe és ott építs!” Százával vannak ott várhelyek. Égnek meredező sziklák, teke-alakú hegycsúcsok, regényes völgynyílások. A főuraknak még a saját birtokukon sem volt szabad várat építeni, mindig a király adta az engedélyt és a helyet is. Minden vár két részből állott: a külső és belső várból. A külső vár volt a legterjedelmesebb, itt voltak az őrség és egyéb várnép lakházai, az istállók, a gazdasági épületek és a kert. Itt szokták tartani a hadgyakorlatokat és tornaünnepélyeket. Az egészet bástya körítette, néha mély árok és magas földsánc is. A külső várnak mintegy a szíve volt a bástyákkal megerősített belső vár. Mintha egy nagy karikagyűrűbe egy kisebb volna betéve. Itt állt az őrtorony (a várnép végső menedékhelye), a várúr lakása, itt volt a kút (víztartó medence). A külső és belső vár közt vonóhídon közlekedtek. A várúr és családja a főtéren álló házat foglalta el; itt volt a lovagterem, a kápolna, a vendégszobák, valamint a fegyvertár; alul a börtönök húzódtak, nyirkos borzasztó lyukak. A legtöbb várban alagút is volt, amelynek titkát csak a várurak ismerték s amely messze, néha mérföldnyi távolságokban vezetett ki lakatlan rengeteg közepébe. Az őrtoronyban egész nap ott guggolt a toronyőr (rendesen a legjobb szemű fickó a várnépből); kémlelte, ügyelte a környéken történő mozzanatokat, s a várurat mindenről tudósította előre megállapított jeladással, tárogatóval vagy kürttel.” (Kosztolán’)

Szent Ágoston Vallomásaiból a híres kerti jelenet jut eszembe. Amikor egy (belső?) gyermekhang biztatta Augustinust, hogy vegye föl a kőpadról, és olvassa a Szentírást ott, ahol felnyílik… Úgy gondolom, hogy szépprózánknak ezt a mesterét méltatlanul mellőzik a mai fiatal és középkorú olvasók, de még a bölcsészhallgatók is. Pedig Mikszáth művein meg lehet tanulni olvasni. Mikszáthon meg lehet tanulni magyarul és emberül. „Tolle, lege!” Vedd föl, olvasd!

Források:

MEK-sikerlista:

http://mek.oszk.hu/html/vgi/kereses/kereses.phtml?tip=siker

Wikipedia-sikerlista:

http://hu.wikipedia.org/wiki/A_legn%C3%A9pszer%C5%B1bb_magyar_reg%C3%A9nyek_list%C3%A1ja

Mikszáth Kálmán: Hogy lettem én író?

http://www.intratext.com/IXT/HUN0136/__P34.HTM

Magyarország lovagvárai (a Magyar Rádió hanganyaga):

http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/Magyarorszag-Lovagvarai-19017/

Magyarország lovagvárai (a könyv szövege):

http://mek.oszk.hu/02100/02184/html/

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?