Főoldal » 190 éve született Petőfi Sándor (1823.01.01.)

190 éve született Petőfi Sándor (1823.01.01.)

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Az év első napja számomra – évtizedek óta majdnem mindig – Petőfié. Az alvó, néma város fölött, a második emeleti konyha Újév délelőtti csendjében, miközben fő a lencse, párolog a bele való füstölt hús ebédre, a kinyitott „nagy Petőfi” (egy ’73-as, jubileumi egykötetes összes) fölött ülök, és ámulok. Ámulatom nem csökkent a hosszú évek alatt, pedig pályám során csaknem harminckilencszer „vezettem föl a témát” – diákjaimnak változó (egyre csökkenő) lelkesedése közepette.


Először is: nála a témát maguk az élettörténések, a közvetlen tapasztalatok adják. Megpróbáltam a verseit tematikusan csoportosítani, de a bőség zavarával kellett szembesülnöm, annak ellenére, hogy jól körülhatárolhatók a vezértémák: politika, haza, szülőföld, szabadság, nemzeti- és világtörténelem, szerelem, ellenfelek, barátok, természet, vagyis minden, ami egy romantikusra jellemző lehet szerte Európában. Az irodalomelméleti kézikönyvek ide vonatkozó terminus technicusaira is kivétel nélkül akad példa a költemények között: a romantikus iróniára éppúgy, mint a romantikus elvágyódásra vagy a halálvágyra. Szerepverseket is írt szép számmal, és a lírai műfajok teljes skálája, a verstan és prozódia szinte minden eleme, szabálya demonstrálható egy-egy sorával vagy strófájával. A kaleidoszkóp színessége és vibrálása fakó és statikus Petőfi verseihez képest.


Másodszor: népiessége nem valamiféle „pórias” igénytelenségből fakad (ahogy azt irodalmi ellenfelei beállítani igyekeztek), hanem a költői beszéd belülről jövő természetességéből, a köznapi beszéddel való rokonságából. Művészi elvévé tette az egyszerűséget, a természetességet, tehát a szépség, a költészet elérhetőségét mindenki számára. Ízig-vérig demokrata volt – mint művész is. Ezért több ars poeticájában is beszél magáról a költészetről, vagy utal rá. Nem véletlenül lett szinte szállóige ez a négy sora: „Több a költészet! olyan épület, // Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, // Mindenkinek, ki imádkozni vágy, // Szóval:  szentegyház, ahová belépni // Bocskorban, sőt mezítláb is szabad.” (A költészet, 1847)


De vigyázzunk: Petőfi „egyszerűsége” nagyon rafinált is tud lenni! Elég, ha csak a „Felhők” ciklust említjük. 1846 tavaszán – Csapó Etelke halálát elgyászolván, barátaiban csalódva és az irigyek acsarkodásai miatt mély depresszióba esve – Szalkszentmártonban egy hónap alatt megírja a hatvanhat kis darabból álló szokatlan remekművet. Teljes tartalmi és formai eredetiség, nyugtalanító szokatlanság jellemzi. A szövegek rövidsége nem epigrammai; világlátásuk, életérzésük nem „homéroszi” (inkább „ossziáni”); képrendszerük vagy túllép a romantikán, vagy mintha visszanyúlna az angol sírköltészethez: szinte már középkoriasan „gótikus”. Közöttük kevés a hagyományos „vers”: sok a szabadvers, van rímtelen időmértékes ritmusú is.  Nehéz bármelyiket kiemelni a többi közül. De mégis: számomra a legnagyszerűbbek újra és újra ezek a darabok (nemigen tudom megmondani, hogy miért):


IV.


Annyit sem ér az élet,


Mint egy eltört fazék, mit a konyhából


Kidobtak, s melynek oldaláról


Vén koldús nyalja a rászáradt ételt!  


(Az egyik legmerészebb hasonlat – majdnem allegória – az egész XIX. században.)


VII.


Szállnak reményink, e szép madarak…


Midőn legjobban szállanak,


S szíják a mennyei tiszta léget,


Hol már sas sem tanyáz:


Jön a való, e zord vadász,


S lelövöldözi őket.


(Mondják, hogy Döbling előtt közvetlenül Széchenyi Istvánnak egyik kedves verse volt.)


IX.


Emlékezet!


Te összetört hajónk egy deszkaszála,


Mit a hullám s a szél viszálya


A tengerpartra vet… – – 


(Befejezetlen sóhaj: nincs főmondati alany, sem állítmány, csak egy kifejtett megszólítás.)


XII.


»Viseld egyformán jó- s balsorsodat!«


Így szól, kit a bolond világ bölcsnek nevez.


Az én jelszóm nem ez;


Én örömimet s fájdalmimat


Érezni akarom… kettősen érezem. (…)


(Mi sem állt tőle távolabb, mint a sztoikusok fegyelmezett, de hideg apátiája…)


XVI.


Itt állok a rónaközépen,


Mint a szobor, merően.


A pusztát síri csönd födé el,


Mint elfödik a halottat szemfödéllel.


Nagy messze tőlem egy ember kaszál;


Mostan megáll,


S köszörűli a kaszát…


Pengése hozzám nem hallatszik át,


Csak azt látom: mint mozog a kéz.


És most idenéz,


Engem bámul, de én szemem sem mozdítom…


Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?


(Mint egy szürrealista japán képsor: mondjuk Kurosawa filmjében a Van Gogh-részlet.)


XXII.


A bánat? Egy nagy óceán.


S az öröm?


Az óceán kis gyöngye. Talán,


Mire fölhozom, össze is töröm.


(Két teljes metafora. Még csak nem is eredetiek. De hogy vannak összeillesztve!)


Ahogy az Etelke-verseket (és önmagában a gyászt) egy mozdulattal lezárta („Függ már a lant megérintetlenűl, // Mellyel keservemet elénekeltem, // Keservem, érted, a sír börtönének // Örök rabjává záratott szerelmem.” (…) – Függ már a lant, 1845), úgy szakad meg egy pillanat alatt a „Felhők” ciklus is az utolsó átok-áldással – a világ (és tulajdonképpen önmaga) felé: „Legyen átok a földön, // Hol ama fa termett, // Amelyből énnekem // Bölcső készítteték; // Legyen átkozott a kéz, // Mely e fát ülteté, // És átkozott az eső s a napsugár, // Mely e fát felnövelte! … –  // De áldás légyen a földön, // Hol ama fa termett, // Melyből nekem majd // Koporsó készűl; // Áldott legyen a kéz, // Mely e fát ülteté, // Áldott az eső s a napsugár, // Mely e fát felnövelte!” És egy hónap múlva újra megnyílik a tettek és a világ felé:


Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek


Az emberiségért valamit!


Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e


Nemes láng, amely úgy hevít. (…)


Harmadszor: versei döntő többségének szerkezetét – s ez is romantikus sajátosság – a költői képeknek párhuzamos vagy még inkább ellentétes alakzatokba való rendezésével alakítja ki. Költeménye sokszor metaforák és metonímiák szövevénye, mely – mint drága keleti szőnyeg – sokféle mintát, ábrát láttat a szemlélővel, és minél tovább nézzük (hallgatjuk, olvassuk), annál több szépsége, mívessége, bravúrja válik láthatóvá, hallhatóvá, érzékelhetővé számunkra. Lírájának zeneisége is páratlan: még a kevésbé sikerült verseiben is hibátlan a rím és a ritmus.


Végezetül pedig – nagy önmérséklet szükségeltetik hozzá – egy zárógondolat: fogalom és kép indul egymás mellett. Majd elmarad a fogalom; a kép újabb fogalommá lép elő, és képet teremt. És így tovább: láncszerűen bontakozik ki a kép, fogalommá válik, és képet vesz maga mellé. Érdekes feladvány lenne: melyik Petőfi-vers művészi módszere, leleménye ez? Legyen szabad a gazda: a „Minek nevezzelek?”című romantikus Júlia-rondóé:


Minek nevezzelek,


Ha a merengés alkonyában


Szép szemeidnek esti-csillagát


Bámulva nézik szemeim,


Mikéntha most látnák először…


E csillagot,


Amelynek mindenik sugára


A szerelemnek egy patakja,


Mely lelkem tengerébe foly –


Minek nevezzelek?


Minek nevezzelek,


Ha rám röpíted


Tekinteted,


Ezt a szelíd galambot,


Amelynek minden tolla


A békeség egy olajága,


S amelynek érintése oly jó!


Mert lágyabb a selyemnél


S a bölcső vánkosánál –


Minek nevezzelek?


I. fogalom-kép lánc:


·        A merengés = alkony;


·        A merengés alkonyában (nézi)  >> Júlia szemeinek (esti) csillagát;


·        E csillag (minden) sugara = a szerelem (egy-egy) patakja;


·        E patak >> lelke tengerébe foly(ik).


II. fogalom-kép lánc:


·        Júlia tekintete = szelíd galamb;


·        a galamb (minden) tolla = a békesség (egy-egy) olajága;


·        az olajág érintése = lágy;


·        lágy(abb) >> mint a selyem, mint a (bölcső) vánkos(a)…


És így tovább, végiggörgethető fogalom-kép áttűnések követik egymást az egész költeményen keresztül. Külön érdekessége a versnek, hogy az utolsó strófa metafora-litániája indokolja igazán a címet, mert a kérdés a végére is kérdés marad. A költő képtelen volt megfelelő, méltó szavakat találni „ifjú hitvese” leírására és szólítására.


Régen – kamaszként, a szüleim kertjében – karcolás-próbákat ejtettem egy óriási, fél évszázados fenyő törzsén. Meg sem érezte, föl sem vette. De körmömön, ujjaimon még hetekig éreztem a fenyőgyanta illatát, miután hozzáértem. Éppen így vagyok a Petőfi-korpuszon ejtett karcolás-próbákkal is. Isten éltesse hát, örökre. De legalább még 190 évig.


2013. január 1-jén, Petőfi születésnapján, Csepelen:


(szgá)

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?