Főoldal » A bibliai hagyomány továbbélése máig

A bibliai hagyomány továbbélése máig

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

A Biblia az emberiség egyik szent könyve, itt Európában a zsidó-keresztény kultúra alapja. Minden művelt ember tudja, hogy két nagy részből áll: az Ószövetségből (mely a katolikus kánon szerint 46 könyv, a protestáns szerint 39) és az Újszövetségből (mindkét kánon szerint 27 könyv). Az Ószövetség legkorábbi iratai több mint háromezer évesek; az Újszövetség legkésőbbi iratai a Krisztus utáni első században keletkeztek. Az egyetemes (katolikus) egyház számára az Újszövetséget már a Kr. utáni IV. században kanonizálták, míg az Ószövetséget csak sok harc, vita után, a középkor vége felé, a tridenti zsinaton (1545) véglegesítették. Az összesen 73 (a protestánsok szerint összesen 66) könyvből álló hatalmas mű – vallási jelentőségétől függetlenül – kitörölhetetlen nyomokat hagyott az európai, a közel-keleti és (a felfedezők és hódítók révén) a tengerentúli kultúrákban is. Érvelésemben ezt az állítást szeretném erősíteni és példákkal érzékeltetni.

Mi, mai emberek, talán észre sem vesszük, hogy amikor egy-egy igazságot tömören akarunk megfogalmazni, milyen sokszor magyar közmondásnak vagy szólásnak vélt bibliai gondolatot említünk vagy idézünk szó szerint. Szólás például a Kő kövön nem marad (Szodoma pusztulásáról az Ószövetségben, Mózes I. könyvében, 19:24-25) vagy a Mosom kezeimet (Újszövetség, Máté evangéliuma, 27,24); közmondás például az Ember tervez, Isten végez (Ószövetség, Példabeszédek, 16,9) vagy az Aki nem dolgozik, ne is egyék (Újszövetség, Szent Pálnak a Thesszaloniki-beliekhez írt 2. levele, 3,10). De könyvekben (pl. Csizmadia Károly: Bibliai eredetű szállóigék, szólásmondások, közmondások, 1987) vagy az interneten még rengeteg példát találhatunk. A Biblia így – ha tudunk róla, ha nem – máig velünk van a mindennapokban is.

A keresztény vallás (s így a Biblia) „diadalmenete” Kr. u. 313-ban, a milánói ediktummal (rendelettel) kezdődött, amelyben I. Constantinus (Nagy Konstantin) császár és Licinius társcsászár kimondták, hogy engedélyezik minden ember, így a keresztények számára is a szabad vallásgyakorlást. A kereszténységet Gratianus, Valentinianus és Theodosius császárok rendelete nyilvánította államvallássá Kr. u. 380-ban: „Megparancsoljuk, hogy mindazon népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk alatt állnak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének, s amely azóta is töretlenül él napjainkig. (…) Tehát mindenkinek hinnie kel az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármasságát. Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a ’katolikus keresztények’ nevet viselhetik.”
.

A Római Birodalom bukásával (Kr. u. 476) kezdődő középkor egész terét és idejét: világnézetét, életszemléletét, műveltségét át- meg áthatotta a Biblia. Ez a nagy mű egyaránt volt szentség, mindennapi olvasmány, életvezető, útmutató, iránytű, vigasz és ihletforrás.
.

Első összefüggő szövegemlékünk, a Halotti Beszéd és Könyörgés (1195) beszélője egy pap, aki egyrészt elbúcsúztatja az elhunytat, másrészt vigasztalja a gyászolókat a sírnál. Az Ószövetség híres helyét, a Bűnbeesést említi. És vajon miért? Mert ebben a bibliai történetben az ember eljátszotta a halhatatlanságát, es oz gyimilcsben holálut evék, vagyis a tiltott gyümölcs megízlelése miatt büntette őt halandósággal az Úr. De mi ebben a vigasz? – kérdezhetjük. Az, hogy a hozzátartozók megértik: közös sorsunk ez, mindenkire ez vár, ami most az elhunyttal történik.  Isa, es nüm igy ember mulhotja ez vermöt, isa, mend ozhuz járou vogymuk: bizony, egy ember sem kerülheti el ezt a vermet; bizony, mindannyian ahhoz járók vagyunk. Az európai keresztény himnuszköltők is írtak nagy verseket a halálról (Damiáni Szent Péter), az utolsó ítéletről (Celanói Tamás), mert az ember akkor sem tudott és most sem tud beletörődni abba, hogy meg fog halni. A legnagyobb középkori költő, Dante egy egész víziósorozatot alkotott bibliai ihletésre, hiszen a Pokol, a Purgatórium és a Paradicsom elképzelése, beosztása, a versezetek kidolgozása nemcsak hatalmas képzelőerőt és költői tehetséget, hanem legalább akkora bibliaismeretet is feltételezett. De a művészi feladat nem csupán az Ó- és Újszövetség ismeretét, hanem az értelmezését is megkövetelte, hiszen a pokolbeli büntetések, a purgatóriumi átmenetek és a paradicsomi istenlátás felé emelkedés mind-mind a Biblia szövegeinek művészi továbbgondolása. Villon, aki bűnös lélek, de remek költő volt, „istentelen” életmódja ellenére kiválóan ismerte a Bibliát, hiszen a korabeli oktatásban magiszteri fokozatot ért el, és világi műveltsége is lenyűgöző volt. Gyász-irat című balladájában az akasztottak nevében fohászkodik embertársaihoz, az ajánlásban pedig Jézushoz, hogy az utolsó ítéletkor kérje az Atya irgalmát nekik. Szívszorítóan őszinte az a szerepverse is, melyben írástudatlan édesanyja nevében könyörög Máriához könnyű halálért és (elkárhozás helyett) üdvözülésért.
.

Első egészen magyar költeményünk, az Ómagyar Mária-siralom (1300) szerzője a megfeszített fiát sirató Szűzanya lelkiállapotába éli bele magát. Ehhez különösen a Passiónak, Jézus szenvedéstörténetének az ismerete volt elengedhetetlen. Ó igoz Simeonnak // Bezzeg szovo ére; // Én erziem ez bútürüt, // Kit níha egíre. Lukács evangéliumában olvashatjuk: Máriának egy Simeon nevű öregember megjósolta, hogy a fia miatt a fájdalom tőre fogja átjárni anyai szívét. Más felfogásban, de ezt a témát dolgozza fel híres Stabat Mater kezdetű himnuszában Jacopone da Todi is. A halott Krisztus siratásának jelenetét a hagyomány Pietà-nak mondja. Ha most egy hatalmasat lépünk előre az időben, a Pietà-t juttatja eszünkbe Petőfi Sándor Az apostolnak egyik részletében; ott a főhős felesége kicsi, halott csecsemőjét tartja az ölében, és altatódallal siratja-gyászolja el.
.

A Pietà – mint bibliai téma – a képzőművészet, a zene és a modern művészetek közül a film nagyjaira is erősen hatott.  A festészetben pl. El Greco (1576), Daniele Crespi (1610 k.), Vincent van Gogh (1899) értelmezte újra; a szobrászatban Michelangelo Buonarottinak három Pietà-ja is van, melyek közül a leghíresebb a római Szent Péter-bazilikában látható fehér márvány szoborcsoport (1499).  A zenében a Stabat Mater (a kereszt mellett álló anya) témáját rengetegen feldolgozták, pl. Pergolesi, Vivaldi, Haydn, Rossini, Verdi, Liszt, Dvořak, Kodály.

A középkor betetőzőjét, Dantét már említettük. De a világirodalom későbbi nagy alkotói és hősei sem tudnának létezni a Biblia valamilyen „jelenléte”, említése nélkül.  A középkor utáni nagy költők: Tasso, Zrínyi, John Milton, a misztikus William Blake stb. művészi értékrendjében (és programjában is) kiemelt szerep jut nemcsak a hitnek, hanem azoknak a gondolatoknak is, melyeket elsősorban a Biblia közvetít az emberiség számára. Goethe Faustjában az isten és a sátán harcol az ember lelkéért. Madách Tragédiája a Mennyekben, az Édenben és az Édenen kívül kezdődik, s ott is ér véget, de számtalan utalás van benne magára a Szentírásra is, például a kocsmáros így szól vendégeihez a londoni színben: Urak, vígan, a tegnap elveszett, // A holnapot nem érjük el soha, // Isten táplálja a madarakat, // S minden hiúság, mond a Biblia.  Az ószövetségi Prédikátor könyvéből vett idézetre épül himnuszunk költőjének, Kölcseynek a legkeserűbb verse, a Vanitatum vanitas (hiúságok hiúsága) is:  Itt az írás, forgassátok // Érett ésszel, józanon, // S benne feltalálhatjátok, // Mit tanít bölcs Salamon: // Miképp széles e világon // Minden épűl hitványságon, // Nyár és harmat, tél és hó //Mind csak hiábavaló! A XIX. századi nagy orosz regényíróknak is természetes közege és ihletforrása a Biblia, elég Dosztojevszkijtől A félkegyelmű és a Karamazov testvérek című regényekre gondolni. A romantika végefelé és az úgynevezett klasszikus modernség kezdetén azonban a sokoldalú Victor Hugo és a fiatalabb, modern nyugat-európai művészek (például Baudelaire és Rilke) már egyforma erővel merítik eszméiket és témáikat a Bibliából és a görög-római mitológiából…
.

A XX. századi művészet újrafogalmazza és újraértelmezi mind a görög-római, mind a zsidó-keresztény kulturális hagyományt. Karinthy Frigyes Barabbás című novellájában pl. az elbeszélő a tömeg „szemén keresztül” ábrázolja azt a jelenetet, amikor Poncius Pilátus bemutatja a népnek a Názáretit, és felteszi nekik a kérdést: Jézust (a rabbit) vagy Barabbást (a köztörvényes bűnözőt) bocsássa-e szabadon a közelgő ünnepre való tekintettel a római császár kegye. Egyenként mindenki Jézust kiált, de a tömeg együtt mégis Barabbást üvölt. Világos, hogy Karinthy Frigyesnél a Passió-részlet csak kiindulópont ahhoz, hogy saját korának fontos kérdéseit feltegye. És ha már itt tartunk, a XX. századi orosz remekmű, Bulgakov Mester és Margarita című regénye is egy kétsíkú Jézus-történet, melyben a Mester egyrészt maga a valóságos Jézus, másrészt az ő kései „változata”, az író; Woland pedig egyrészt a vendégszereplő illuzionista, másrészt maga a Sátán. A műben korának összes nagy kérdése benne van, mint minden bibliai ihletésű, modern alkotásban.
.

Hosszan lehetne sorolni a példákat. A XX. századi magyar költészetet tekintve, elsőként Ady és Babits „bibliás” művei jutnak az eszünkbe: az Ézsaiás könyvének margójára; A Sion-hegy alatt; a Júdás és Jézus, illetve a Jónás könyve, a Golgotai csárda (ahol kockát vetnek Jézus köpönyegére), a Zsoltár férfihangra. Szokatlanságával hat ránk a fiatal Kosztolányi verse, A bal lator, melyben szinte „dicshimnuszt” zeng a Jézus bal oldalán függő bibliai mellékszereplő keménységéről (hogy vállalta bűnét, és nem jajgatott a kereszten). A bűnnek ez a „felértékelése” többeknél megfigyelhető a XX. század elején, pl. Adynál és a fiatal Babits Mihálynál is. (Sőt, már sokkal előbb, az angol romantikus Lord Byron Káint – erkölcsileg! – fölébe helyezi Ábelnek híres és botrányos drámájában, a Káin címűben. Ilyen újragondolása a Bibliának Ady egyik szerepverse, a már említett Júdás és Jézus is.) Pilinszky János végsőkig letisztult, „szent” szövegei mindig a Biblia-élményből indulnak ki, de messze túlemelkedve a bibliai koron, a XX. századról szólnak. Még Örkény István fekete humorú egyperces novellái sem mentesek a bibliai „érintéstől”: A megváltó címűben egy író viteti be magát csónakkal a tó közepére, hogy megpróbáljon a vízen járni…
.

A film igazi XX. századi, tehát modernnek számító művészet, de a Biblia hatása alól az első perctől nem tudta és nem is akarta kivonni magát. Az Ószövetségnek csak a legnagyobb alakjairól (Noéról, Ábrahámról, Józsefről, Mózesről) készültek alkotások, elsősorban látványos tömegfilmek, az újszövetségi Jézus-történeteket viszont szinte kivétel nélkül megjelenítették a mozivásznon is. Akár a vallásalapítóra, akár a tanítóra, akár a szenvedő emberistenre tevődik a hangsúly, Jézus alakja a mai napig inspirálja a rendezőket, és nagy szakmai kihívás a színészeknek. A Jézus-filmek művészi színvonala változó: a hollywoodi gigaprodukcióktól (pl. a Mária, Jézus anyja vagy a Názáreti Jézus) kezdve a véresen élethű „dokumentumfilmen” (pl. Mel Gibson Passió-ján) keresztül a fekete-fehér, bonyolult jelképrendszerű művészfilmig (pl. Ingmar Bergman: Trilógia) mindenfajta témafeldolgozás létezik. Jézus alakján kívül Jézus környezete, a Passió mellékszereplői is válhatnak ihletforrássá, és kerülhetnek a művészek érdeklődésének középpontjába. A megfeszített Jézus két oldalán lévő két köztörvényes bűnöző „jobb lator” és „bal lator” néven vonult be a köztudatba, holott a Biblia nem részletezi élettörténetüket, de mivel kétféleképpen viselkedtek Jézussal szemben, említést tesz róluk. Ez a történetbeli „hiány” indította meg Pasquale Festa Campanile fantáziáját, aki előbb egy nagysikerű filmben, majd egy hasonlóan sikeres regényben örökítette meg a témát. A lator című film (és regény) a „jobb lator” szemszögéből meséli el a Passió-történetet..
.

Vég nélkül sorolhatnánk még a Biblia folyamatos és máig érezhető hatását a legkülönfélébb képzőművészeti, alkalmazott művészeti, egyházművészeti, zenei és irodalmi területen. A Biblia teljessége és összetettsége megdöbbentő nekünk, mai embereknek is, hiszen hol van még egy emberi alkotás, mely évszázadokon, sőt évezredeken át képes volt ilyen kiapadhatatlan forrása, ilyen sűrítménye lenni mindannak, ami az ember számára igazán fontos?
.
Csepel, 2013. március 8. (szerkesztett)
(szgá)

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?