Főoldal » Az álmokról

Az álmokról

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Az esszé, melyet fordítottam eredetileg 2008 áprilisában jelent meg, szerzője: Steven Taylor, “Gyrus”.

Az álmok birodalmára talán a legkönnyebben fellelhető, legtermékenyebb és legvonzóbb helyként tekintünk inspirációt keresve. Akár új, kreatív ötletek után sóvárgunk, akár legbensőbb énünk felé vágyódunk, éjjeli kirándulásaink ebbe az élénk, különböző jelentésekkel bíró világba, mely váltakozó képeivel és csábító rejtélyeivel végtelen sok lehetőséget kínál számunkra. Mi lenne, ha képesek lennénk felfedezni olyan technikákat, amelyek megengednék számunkra, hogy könnyedén megragadjuk ezeket a lehetőségeket? Mi van akkor, ha elérhetőek bizonyos eszközök, melyek segítségével előhozható ez az elmerült inspiráció, hogy érettségével felüdítse száraz vízionkat?

 

Ez a fajta remény élteti az álmok használatán alapuló, bővülő irodalmat. Ennek egy része igencsak fontos és erőteljes. Különösen az úgynevezett „lucid dreaming” (egy állapot, amikor alvás közben észrevesszük, hogy álmodunk) növeli meg exponenciálisan hozzáférésünket az álomvilág kincseihez.

 

Azonban az álmoknak sosem egyszerű a jelentésük, valódi mibenlétüket többféle perspektíván keresztül fejtik ki. Az álmokkal való általános interakciónkat akadályozzuk, ha a hagyományos szinguláris attitűddel közelítjük meg őket. Itt tehát egy olyan megközelítéssel foglalkoznék, mely eleddig kevés visszhangra lelt. Ez inkább az álmok megfigyeléséhez kötődik, mintsem az álmok használatához. Furfangossága lévén (nyilvánvalóan képtelenség lenne ilyen rövid esszében körbejárni) csak nyugtalanítja az eredményszomjas egót.

 

A témát James Hillmann The Dream and the Underworld című munkája tárgyalja a legvilágosabban. Ő egy briliáns és provokatív pszichológus volt, akinek munkája a klasszikus görög „lélek” (psziché) felvirágoztatását célozta meg. Nem a spirituális lét személyes atomját, amit keresztény örökségünk hátrahagyott, hanem egy liminális (átmeneti), politeista (többistenhitű), metaforákat kedvelő aspektusát létünknek, melyben mi úgy élünk, ahogyan az él bennünk, és amely ellenáll minden pragmatizmusnak. Hillman felfogásában a lélek: „egy perspektíva, és nem szubsztancia, egy a dolgok irányába tekintő nézőpont, mintsem egy dolog.” (Re-Visioning Psychology)

 

Ez a szemszög, amit Hillman tárgyal, leginkább az álmokban fejeződik ki. Freud elhíresült állítása, hogy az álom a „királyi út a tudatalattiba”. Hillman egyetért az álmok nagyra értékelésével, de árnyalatnyival, ugyanakkor mégis döntően eltér Freudtól abban, ahogyan megközelíti az álmokat. Freud beszélhetett ugyan egy útról a tudattalanba, de közismert tézise arra szolgált, hogy a forgalmat a másik irányba terelje – és hogy irracionális erejével en route (egyenesen) lefegyverezze azt az értelmezés által. A tudattalan tartalmait a racionális ego birodalmaiba akarta irányítani az ego saját feltételeinek alárendelve. Mérföldkövet jelentő munkája, a The Interpretation of Dreams nagy figyelmet fordít az álomra, egy igazi alapmű; de a végére a racionalitás mellet kötelezi el magát. „Ahol az id (ösztönén) volt, ott az egónak kell lennie.” Hogy pontosan hol állna meg ez a folyamat, azt nem tisztázta. Azonban egy gyors áttekintése annak, hogy milyen módon ruházhatnánk át a kontrollt az egóra olyan testi funkciók felett, mint a szívverés, vagy a sejtek anyagcsere-folyamatai, remek biológiai példával szolgálhatna a tudatosság határait illetően, s egyben érzékeltetné, hogyan állnak az alapvető, tudattalan folyamatok a psziché rendelkezésére.

 

Hillman kevésbé tartja az álmokat a tudattalanba vezető útnak, s inkább tekint rájuk úgy, mint magára a tudattalanra: „a psziché önmagához beszél a saját nyelvén”. Hillman a rá jellemző kompromittálhatatlansággal ellenáll az értelmezés kényszerének, illetve annak, hogy a psziché nyelvét az egó nyelvére fordítsuk.

 

„Az általános gondolkodási stílust – szó szerint vett valóságok, egyszerű összehasonlítgatások, makacs ellentétek, folyamatszerű lépések – (…) ki kell iktatnunk, annak érdekében, hogy saját, hazai környezetükben figyelhessük meg az álmokat, ahol a gondolkodás hasonlatokban, képzetekben, és megfeleltetésekben nyilvánul meg. Hogy ebbe az irányba haladjunk, meg kell, hogy szakítsuk az összeköttetést a már említett ideák forrásával – lefordítás, ellensúlyozás, visszakövetelés -: a mai gondolkodással. Át kell, hogy keljünk a hídon és hagynunk kell az egészet összedőlni, vagy ha nem dől össze, akkor fel kell égetnünk.”

 

Hogyan tegyük mindezt? Hillman kulcsfogalma a pszichoterápia. Habár gyakran élesen kritizálja praxisát (egyik könyvének címe: We’ve Had A Hundred Years Of Psychoterapy And The World’s Getting Worse – magyarul: Már száz éve, hogy van pszichoterápiánk, s a világ mégis egyre rosszabb), mégis ez az ő régóta fennálló, elkeseredett, de hűséges szövetségese. Hivatása alkímiai folyamatként lebeg a szemei előtt: a klasszikus 50 perces ülés magába ölelő tároló a psziché számára, egy heteken keresztül nyúló lombik, mely megtámasztja és finomítja a lélek folyamatait. Fontos tényező: a behatároltság, az óra ketyegésének gyakran frusztráló jelenléte a halállal áll egy konstellációban.

 

Hillman az álomvilágot az alvilághoz – Hádészhoz hasonlítja. Azonban nem a föld alatt szétporladó, halott testekre gondol, a termékeny, komposztált halál sötét és földi birodalmaira, melyeket a föld istennői tartanak uralmuk alatt; helyette Hádész inkább a metaforikus halál kísérteties tartománya. A halál, mint pszichológiai mélység. Itt, a „halál” nem a szó szerinti biológiai esemény, hanem annak a halála, ahogyan az ego racionálisan, szilárdan fogja fel a „nehéz tényeket” – az egyszerű, szinguláris vízió halálára.

 

Nem a testek, hanem a mentális elemek foszlanak szét. Hillman úgy tekint az értelmezésre, mint a felszínes ego gyarmatosító cselekedetére, míg az analízist (a görögben „feloldásnak”, „részeire bontásnak” felel meg) ellenben úgy látja – annak ellenére, hogy hajlamosak vagyunk a racionális intellektussal azonosítani -, mint a psziché természetes mozgásirányát a Hádészban. A terápiában a psziché komponensei, melyek a hatékony közreműködés érdekében célszerűen kapcsolódnak egymáshoz a valóságelv világában, elkülönítésre kerülnek, mely során leleplezik a psziché polivalens (többértékű) – Hillman kifejezésével élve: politeista – természetét. Az álmok közvetlenül tárják fel azokat a színes és változatos alapépítményeket, melyek irányítanak minket. A terápia, ezeket a rendszereket szedi szét annak érdekében, hogy a psziché egy-egy aspektusának elegendő definíciót adjon, illetve bíztatást arra nézve, hogy egészségesebb egyezményeket kössön és összhangba kerüljön más aspektusokkal, melyek addig a „személyiség” kényelmetlen és gyakran sietősen összehordott terében leledzhettek. A mindennapi élet hamisan egyesített perszónája meghal a halál maszkjának igazsága, és a psziché mélységeiben lakozó numinózus árnyalakok felvonulása előtt.

 

 

Nyilván nem ez a megfelelő hely a terápiák fortélyainak és általános technikáinak a felvázolására. Mégis hogyan illeszthetnénk be ezt a szemléletet az életünkbe, hogy szolgálja a kreativitásunkat, gazdagítson és inspiráljon? Újra visszatérnék ehhez a kérdéshez – „Mit tegyünk?”. Az álommunkával kapcsolatos könyvek és weboldalak valóságos kincsesbányája áll rendelkezésünkre. Ebben az esszében viszont Hillmant próbálom úgy követni, hogy közben az álomnak egy olyan megközelítését alapozzam meg, amely elsősorban megadja a neki járó mélységes tiszteletet. Ahelyett, hogy behódolnánk a mindennapi élet gyakorlatiasra, szó szerintire és haszonelvűre való ösztönzésének, megpróbálhatnánk az álomvilággal kezdeni és egy olyan típusú szeretetet kultiválni vele kapcsolatban, amely mindenféle elvárást mellőz.

 

A legdöntőbb tényező az álmok megismerésében a figyelem. Alaposan oda kell figyelni rájuk, illetve minél többet kell foglalkozni velük, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk. Az álomnapló egy lényeges elem, ami rendszeres karbantartást igényel; nem olyan jellegű fegyelmet azonban, mint a futás. A kevésbé kimerítő és közvetlen karbantartás módszere valóban alkalmasabb, mint a megerőltető fegyelem. A görög eredetű „terápia” a kiszolgál, kísér, ápol szavakból ered, ugyanis az ókori görögöknél az aszklépieiákban – álomtemplomokban, ahol a gyógyító isten, Aszklépiosz az álmokon keresztül hajtott végre csodákat – a papok voltak ezek a bizonyos segítők, úgynevezett terapeuták. Ez a görög szótő pedig a dher szótőből ered, ami annyit tesz, mint „támogatni”. A pszichoterápia azt a célt szolgálja, hogy kísérje a pácienst és ápolja a lelkét. Mindkét fél a beszélgetés közben arra vár, hogy a személytelen lélek kölcsönhatásukban feltárja önmagát.

 

Bizonyos tevékenységekkel, gyakorlatokkal serkenthetjük álommunkánk hatásfokát, de az egésznek a kulcsa, hogy lassan, türelemmel és kitartással építsünk ki egyfajta szerető gondoskodást az álmokkal kapcsolatban, és éberséget textúrájukra, mozgásaikra, illetve részleteikre vonatkozóan – mindezt az álom érdekében. Ezt nem úgy kell érteni, mint valami egyhangú, fakó fenomenológiát (közvetlenül észlelhető dolgok leírása), amely mozdíthatatlanul ragaszkodik az álmok adta behatásokhoz. Ha közvetlenül megvizsgáljuk az álmok által teremtett benyomások valódi természetét, akkor az asszociatív gondolkodás dinamikus folyamatát érjük tetten. Amint az előbb említettem, az értelmezés elhagyása nem gátolja az analízist; az álmok üdvözlik valamennyi átlátszó összefüggés eltérő  perspektívákba és röppályákba történő feloldását. Ténylegesen, amikor az „álomról” beszélünk – mint megtapasztalt dologról – talán már csak az éber elme álommal kapcsolatos emlékeit értjük alatta. Talán a magához, az álomhoz való visszatérésünk alapjául szolgálna, ha hagynánk feltárulkozni, megnyílni legnagyobb mélységeit, még mielőtt elgörbítenénk és kitépnénk titkait puszta racionalitásunkkal – függetlenül attól, hogy mi is valójában az „álom”, mint olyan.

 

Ne felejtsük el, hogy az álomtemplomokban, amikor az emberek meggyógyultak, elszenderedésük gyümölcse – Aszklépiosz megjelenése – nem adott nekik semmilyen tanácsot és nem kért tőlük semmi olyasmit, amit ébrenlétükben teljesíteniük kellett volna azért, hogy meggyógyuljanak. Az álom maga volt a gyógymód. Bármit is teszünk az álmainkkal ébrenlétünkben, az az álom alapelveinek csakis egy nagyon óvatos kibővítése lehet; bárminemű botlás vagy átcsúszás az értelmezés habitusába, vagy az álom dogmatikus-pragmatikus felhasználása száműzheti ecsetünk misztikus erejét a képzelet túlvilágával együtt. Fontos, hogy kultiváljuk az éber világ azon tradícióit, melyek szoros kapcsolatban állnak az álmok logikai rendszerével – a művészetet, a rituálékat, a pszichoterápiát. Ezek a tevékenységek fogékonyak az álom adományainak szintjeire és képesek erőit értékelni. Az éveken át tartó, elkötelezett alámerülések a psziché őshazájába valóban át tudják alakítani az ember életét: létrehozva szövevényes, kifejezhetetlen, ellenben tápláló, mentális, érzelmi és spirituális áramlatokat. Idővel, egy bizonyos stabilitás – mely változékony, mégis az álom kontextusával összefüggő és következetes – jöhet létre olyan helyszínek vagy karakterek esetében, melyek benépesítik álomvilágunkat. Az álom egyre biztosabb hellyé válik. A motívumok áthidalhatnak hónapokat, éveket, sőt évtizedeket is, és személyes mitológiává formálódnak. Az álom meghálálja türelmünket: mélységeinkről kifinomultabb, és kitanultabb ismereteket közöl velünk. Rémisztő találkozások, következhetnek be, hogy rámutassanak valamilyen kiírthatatlan nyugtalanságra, amely a boldogulásunkkal és jólétünkkel van összefüggésben, míg az intenzíven személyesnek tűnő képzetek és szituációk a rajtunk túl elterülő világ egy sokkal tágabb értelme számára nyithatnak utat.

 

„Úgy érezzük, hogy az álmok jót akarnak nekünk, támogatnak és ösztönöznek, mélyebben megértenek minket, mint mi saját magunkat, kiterjesztik a lelkünket és az érzékelésünket, rendszeresen kiegészítenek, folyton valami új dologgal gazdagítanak… Olyan ez, mint egy idős ember szeretete: a küszöbön álló halál elűzi szeretetének szokásos személyes tartalmait, mégis intenzív, játékos, és gyengéden, lágyan közeli.”

                                                              – James Hillman: The Dream And The Underworld


 Egyéb kiegészítéseim

  

James Hillman (1926-2011) a zürichi C.G. Jung Intézeten tanult és fektette le az archetipikus pszichológia alapjait.

Hillman tézise szerint az elme költői alapja pszichológiai tevékenységekre lel a képzelgések, hasonlatok birodalmában. Arra törekszik, hogy képekre, képzetekre bukkanjon, nem pedig arra, hogy megmagyarázza őket. Az álomképek rendszerinti megmunkálása, újra előhívása, formázása és fejlesztése addig, amíg a lehető legtisztábbak lesznek, Hillman léleképítő terápiás folyamatához vezetnek. Úgy gondolja, hogy álmaink önmagunkról szólnak: különbözőek, teljesen eltérő szerepeket veszünk fel bennük, közben mindig megtapasztaljuk a jelentések törmelékét tudatosságunk enyhe befolyása által. A képekben inkább mi vagyunk elrejtve, nem pedig a képek bennünk. Az álmokra nem úgy tekint, mint az ébrenlét üledékére, véletlenszerű törmelékére – mint egy fiziológus -, és elutasítja az éber énünket kompenzáló, vagy azt burkolt tanácsokkal ellátó szerepüket (hogy bizonyos helyzetekben pl. hogyan kéne cselekednünk), ahogyan ezeket Jung gondolta. „Az álmok inkább azt sugallják, hogy hol vagyunk, nem pedig azt, hogy mit tegyünk.” Módszere szembe megy a hagyományokkal: inkább fenomenológiai, mintsem analitikus – vagyis az álmot alkotórészeire szedi – és interpretáló, hermeneutikus (értelmező, tolmácsoló, a jelentés meghatározására törekvő) – az álomképet mégis felfoghatja „valami másnak”, ami nem az, aminek közvetlenül tűnik az álomban. Híres szólása: „Hasonulj át álommá!” 1983-ban lejegyezte egy páciense álmát egy hatalmas, fekete kígyóról. Az álommunka a „kígyó megtartására” és részletekbe menő jellemzésére összpontosult, nem pedig arra, hogy a kígyóból valami mást hozzon ki, mint egy kígyót. Hillman megjegyzi, hogy „abban a pillanatban, amikor behatárolod, interpretálod a kígyót, elveszíted őt és a páciens úgy megy haza, hogy elfojtott szexualitásán és hideg, sötét ösztönein gondolkodik… és a kígyó sehol. Az analízis feladata a kígyó megőrzése, a nagy fekete kígyóé… ugyanis attól a pillanattól, hogy értelmezed, szükségtelenné válik, és többé nem jelentenek már semmit az álmaid, hiszen már mindent értelmeztél.” A kígyó nagy és fekete, de mi más lehet még? Levedli-e a bőrét? Napozik-e egy sziklán? Emészti-e az áldozatát? Ez a leíró stratégia életben tartja a képet és véleménye szerint fenntartja a lehetőséget, hogy értelmezzük a pszichét. Hillmannek amikor álmában megjelent egy jegesmedve, képes volt elmenni az állatkertbe és hónapokon át tanulmányozta őket, de nem csak abból a szempontból, hogy ez mit jelenthet a számára, miért éppen egy jegesmedve látogatta meg. Nagy megtiszteltetésnek vette, ha egy állat meglátogatta álmában.

Fordításom megjelent az alábbi oldalakon: tlaltikpak.eoldal.hu
                                                                 o-ws.hu

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?