Főoldal » Gustave et Guy

Gustave et Guy

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

A próza francia titánjai közül nekem ők csak amolyan régi, testközeli barátaim, tehát nem monsieur Flaubert és monsieur de Maupassant, hanem egyszerűen Gustave és Guy. Nem híres remekműveikről írnék szívesen: ezeket agyonelemezték már, és sok sztereotípiát is leírtak róluk. Gustave és Guy „melléktermékei” (bocsánat!) érdekelnek most, hiszen azokon is rajta van a kézjegyük, szellemi-művészi sphragisuk; azok is kiválóak, csakhogy az úgynevezett ”főművek” (a Madame Bovary, a L’Éducation sentimentale, illetve a Belami és a Pierre et Jean) elhomályosították a fényüket. A figyelem perifériájára szorultak: az olvasók zöme – kis túlzással – megfeledkezett még a létükről is.

I.

A Bouvard et Pécuchet-nál (1881) létezik a világon jobb regény is, de ami sokkal jobban kifejezné „cselekményének” korát – nemigen. Flaubert tájékozottsága, tárgyi tudása egyszerűen elképesztő. A regény fordítója, Tóth Árpád így írt fordítói előszavában:

„Munkájához konok, elszánt fölkészültséggel látott. Körülbelül 1500 tudományos munkát tanulmányozott végig, vagy harminc különféle szaklapra fizetett elő, hogy híven ábrázolhassa a két nyárspolgári lélek minden groteszk próbálkozását. A művel párhuzamosan naplójegyzeteket készített az emberi butaság napról-napra észlelt és gyűjtött eseteiről. Éjszakánként, csak a virrasztó lámpás rezzenő, sárga fényével folytatva hangos, egyoldalú beszélgetést, örök pipája füstfelhői közé temetkezve, csiszolta kegyetlen jelzőit s esztergályozta kérlelhetetlen mondatait.”

Írói módszere, az aszketikus impassibilité hihetetlenül felpaprikázza az olvasó kedélyét. Hősei – a maguk nagyra törő szürkeségével, heroikus, egyszersmind nevetséges teljességigényükkel – szánalmat, részvétet, ugyanakkor kárörömet és egyfajta „önigazolást” váltanak ki belőlünk. Lám, ide vezet az esztelen nagyot akarás, az empíriától távol eső, elméleti fellegjárás, a semmire sem jó tudás! Mert a két barát mindent tudni akar, és tud is, csak éppen rögvest kudarcot vallanak fóliánsokból fölhalmozott ismereteikkel, ahogy azokat az életben, a gyakorlatban kamatoztatni akarják. A tekintélyes, enciklopédikus agyú polihisztorok egyből sületlen dilettánsokká válnak, amint szakkönyveik tartalmát tettekben szándékoznak megjeleníteni, és a tanult elméletek helyességét kísérleteken, újításokon próbálják igazolni.

Először gazdálkodni akar a két tősgyökeres párizsi (hivatalnok, illetve kereskedő). Egy szakkönyv alapján gabonatermesztéshez és állattartáshoz fognak. A hozzá-nem-értés meghozza „gyümölcsét”: mindenük kipusztul. Ezután kertészkednek: teljes a csőd. Rájönnek, hogy a kudarcok oka az időjárás. Átnyergelnek a meteorológiára. Közben természetes trágyát állítanak elő – elhullott állataikból. Juhaik megkergülnek, ökreik a sok érvágástól megdöglenek. Tyúkfogattal irtják a cserebogarat; a tyúkok lába eltörik. Sört főznek tölgyfalevélből; majdnem belehalnak még a béresek is. Majd következik a gyümölcsnemesítés: csenevész termésüket elveri a jégeső. Újabb őrületük a kertépítés. A fákat, bokrokat állat alakúra nyesik; növényi gúlák, kockák, hengerek, karosszékek éktelenítik el a kertnek nevezett szabadtéri tébolydát. Konzerválás, tartósítás lesz az újabb ”dili”. De nincs megállás: pezsgőgyártás, pálinkafőzés, vegyészet, kórbonctan, belgyógyászat, anatómia s még sok egyéb tudomány és szakma kerül „kipróbálásra”, minden eredmény nélkül, illetve szörnyű pusztítás (pusztulás) közepette. Flaubert regénye: vitairat. Mire megy az ember(iség) a hegységnyi ismerethalmazzal? Mi értelme van az élettől elrugaszkodott tudománynak? Élet vagy tudomány? “Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Flaubert válasza kérlelhetetlen: nem. Ez is csak illúzió.

„Flaubert műveiben mindig tragikus a harc eldőlte: vesztes a lélek s győz az anyag. A XIX. század materializmusának keserű lírai kísérete zeng ezekből a halhatatlan remekekből. És mégis, valami szelíd bájú északi fény rózsázza be e jéggé fagyott könnytengerek komor éjszakáját: valami derengő hit, az egyetlen abszolútum érzése és vigasza: a Művészeté.” – jegyzi meg Tóth Árpád.

A pamflet-torzkép tökéletes, és 1881-ben nyilván igaz is. Ma már nem, vagy máshogy igaz. Ám ha egy mai Flaubert írna hasonló témájú és hangvételű regényt a globalizációval kitágított, virtuálisan duplifikált, világhálóval átszőtt, klímaválsággal, éhezéssel, vízhiánnyal, atomenergia- és ezer más veszéllyel megterhelt világunk tudományáról és gyakorlatáról, ugyanoda jutna, csak több hajtűkanyarral, mint Flaubert. Vagy Goethe: „Szürke minden elmélet, de zöld az élet aranyfája.  Vagy a matematika-történet: Nincs királyi út.

A regény nagyszerűségén túl az olvasó csak ámulni tud Tóth Árpád fordítói teljesítményén. A Nyugat modern klasszikusa és legjobb műfordítója prózát is legalább annyira élvezetesen és remekül fordított, mint (francia vagy bármely más nyelvű) verseket.

Ezen a linken a regény olvasható és/vagy letölthető a MEK-ről

II.

Érettebb korban érdemes újraolvasni sokunk ifjúkori könyvélményét, az Une vie-t. Egy asszony élete címen jelent meg Illés Endre immár klasszikusnak számító tolmácsolásában. Lenyűgözően könnyed, természetes a novella cézárjának regényírói modora is. (A „cézár” egyáltalán nem túlzás. Guy de M. kb. 3000 novellát írt; ebben csak Csehovhoz lehet mérni őt.) Általában piszmogó, lassú olvasóként a magam tempóján vettem észre Maupassant zsenialitását: szinte végigszáguldottam a művön anélkül, hogy egyetlen epizód is elhomályosult volna. Hátborzongatóan tud írni. Pillanatnyi unalom, félsornyi „üresjárat” sincs benne. Esküszöm, talán még a mesterén, Flaubert-en is túltesz. Pedig semmi különlegességet, izgalmat nem rejteget Jeanette (Jeanne) és Julien története. És, akárcsak Flaubert-nél, csak ámuldozni tudok, hogyan ismerheti ennyire a nőket (és, persze, a férfiakat is) egy férfi. Jeanne sikertelen, boldogtalan életének, elvetélt szerelmének, anyja torz személyiséget alakító majomszeretetének megrendítően egyéni (bár az író korában talán általánosabb) tragédiája rajzolódik ki előttünk a könyv lapjain. A tisztaság, a tisztesség, a jóhiszeműség csúfos vereséget szenved az aljastól, az erkölcstelentől. A nagylelkűséget a kapzsiság fojtogatja, majd fojtja el végleg; a virulást az embertelen nyerseség, az üres lélek fordítja hervadásba.

Mai történet – régi díszletek között. Megrázó, hogy milyen semmiségeken múlt Jeanne boldogsága, illetve boldogtalansága. A hibás választás (tulajdonképpen nem is választás, csak véletlen), az emberismeret és élettapasztalat hiánya sodorja nyomorúságba ezt a nőt. Lelki habitusa is kedvez mindennek: túl passzív, túl szelíd, túl jó. “Bűnösen jó” – ahogy apja (a báró) megjegyzi. Az író nem súlypontos helyen, de kimondja: a jóság, egy bizonyos határon túl, már bűn. Főleg egy rossz, hitvány közegben. Nagy példázat ez a mindenkori olvasónak, bár ekkora hanyatlás – vélhetően – nem várna egy mai fiatalasszonyra (talán nincsenek is ennyire naivan, bűnösen jó lelkek – a szó jeanne-i értelmében). A regény mindenesetre remekmű: a kispróza mesterének tisztelgése a nagyepika előtt.

Ezt a regényt valami miatt törölte a MEK az állományából. De könyvtárakban megvan, antikváriumokban olykor még kapható. Végezetül viszont egy véletlenül talált, általam ismeretlen ember (gondolom, nő) szubjektív, de szép és érdekes blogbejegyzéséhez navigálom látogatóimat. A regényről alkotott véleményemmel tehát – úgy tűnik – nem vagyok egyedül.

Egy blogger (tnm.hu) bejegyzése Maupassant e regényéről

Csepel, 2014. augusztus 4. (szerkesztett)
(szgá)

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?