Gustave et Guy

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

A próza francia titánjai közül nekem ők csak amolyan régi, testközeli barátaim, tehát nem monsieur Flaubert és monsieur de Maupassant, hanem egyszerűen Gustave és Guy. Nem híres remekműveikről írnék szívesen: ezeket agyonelemezték már, és sok sztereotípiát is leírtak róluk. Gustave és Guy „melléktermékei” (bocsánat!) érdekelnek most, hiszen azokon is rajta van a kézjegyük, szellemi-művészi sphragisuk; azok is kiválóak, csakhogy az úgynevezett ”főművek” (a Madame Bovary, a L’Éducation sentimentale, illetve a Belami és a Pierre et Jean) elhomályosították a fényüket. A figyelem perifériájára szorultak: az olvasók zöme – kis túlzással – megfeledkezett még a létükről is.


A Bouvard et Pécuchet-nál (1881) létezik a világon jobb regény is, de ami sokkal jobban kifejezné „cselekményének” korát – nemigen. Flaubert tájékozottsága, tárgyi tudása egyszerűen elképesztő. A regény fordítója, Tóth Árpád így írt fordítói előszavában:


„Munkájához konok, elszánt fölkészültséggel látott. Körülbelül 1500 tudományos munkát tanulmányozott végig, vagy harminc különféle szaklapra fizetett elő, hogy híven ábrázolhassa a két nyárspolgári lélek minden groteszk próbálkozását. A művel párhuzamosan naplójegyzeteket készített az emberi butaság napról-napra észlelt és gyűjtött eseteiről. Éjszakánként, csak a virrasztó lámpás rezzenő, sárga fényével folytatva hangos, egyoldalú beszélgetést, örök pipája füstfelhői közé temetkezve, csiszolta kegyetlen jelzőit s esztergályozta kérlelhetetlen mondatait.”


Írói módszere, az aszkétikus impassibilité hihetetlenül felpaprikázza az olvasó kedélyét. Hősei – a maguk nagyra törő szürkeségével, heroikus, egyszersmind nevetséges teljességigényükkel – szánalmat, részvétet, ugyanakkor kárörömet és egyfajta „önigazolást” váltanak ki belőlünk. Lám, ide vezet az esztelen nagyot akarás, az empíriától távol eső, elméleti fellegjárás, a semmire sem jó tudás! Mert a két barát mindent tudni akar, és tud is, csak éppen rögvest kudarcot vallanak fóliánsokból fölhalmozott ismereteikkel, ahogy azokat az életben, a gyakorlatban kamatoztatni akarják. A tekintélyes, enciklopédikus agyú polihisztorok egyből sületlen dilettánsokká válnak, amint szakkönyveik tartalmát tettekben szándékoznak megjeleníteni, és a tanult elméletek helyességét kísérleteken, újításokon próbálják igazolni. Először gazdálkodni akar a két tősgyökeres párizsi (hivatalnok, illetve kereskedő). Egy szakkönyv alapján gabonatermesztéshez és állattartáshoz fognak. A hozzá-nem-értés meghozza „gyümölcsét”: mindenük kipusztul. Ezután kertészkednek: teljes a csőd. Rájönnek, hogy a kudarcok oka az időjárás. Átnyergelnek a meteorológiára. Közben természetes trágyát állítanak elő – elhullott állataikból. Juhaik megkergülnek, ökreik a sok érvágástól megdöglenek. Tyúkfogattal irtják a cserebogarat; a tyúkok lába eltörik. Sört főznek tölgyfalevélből; majdnem belehalnak még a béresek is. Majd következik a gyümölcsnemesítés: csenevész termésüket elveri a jégeső. Újabb őrületük a kertépítés. A fákat, bokrokat állat alakúra nyesik; növényi gúlák, kockák, hengerek, karosszékek éktelenítik el a kertnek nevezett szabadtéri tébolydát. Konzerválás, tartósítás lesz az újabb ”dili”. De nincs megállás: pezsgőgyártás, pálinkafőzés, vegyészet, kórbonctan, belgyógyászat, anatómia s még sok egyéb tudomány és szakma kerül „kipróbálásra”, minden eredmény nélkül, illetve szörnyű pusztítás (pusztulás) közepette. Flaubert regénye: vitairat. Mire megy az ember(iség) a hegységnyi ismerethalmazzal? Mi értelme van az élettől elrugaszkodott tudománynak? Élet vagy tudomány? “Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Flaubert válasza kérlelhetetlen: nem. Ez is csak illúzió.


„Flaubert műveiben mindig tragikus a harc eldőlte: vesztes a lélek s győz az anyag. A XIX. század materializmusának keserű lírai kísérete zeng ezekből a halhatatlan remekekből. És mégis, valami szelíd bájú északi fény rózsázza be e jéggé fagyott könnytengerek komor éjszakáját: valami derengő hit, az egyetlen abszolútum érzése és vigasza: a Művészeté.” – jegyzi meg Tóth Árpád.


Az ilyen érzések ellenére a pamflet-torzkép tökéletes, és 1881-ben nyilván igaz is. Ma – nyilván nem. Ez nem. De ha egy mai Flaubert, még inkább egy mai Balzac (csak hogy ma nem hemzsegnek a Balzacok) írna egy hasonlót a közép-kelet- vagy kelet-közép-európai „anyag” vagy inkább anyagiasság (és tőke) mindenhatóságáról, az telitalálat lehetne. Mert ma ez a nagy illúzió. Ezen mosolyognak vagy szörnyülködnek majd 100 év múlva. A regényen túl az olvasó csak ámulni tud Tóth Árpád fordítói teljesítményén. A Nyugat modern klasszikusa és legjobb műfordítója prózát is legalább annyira élvezetesen és remekül fordított, mint (francia vagy bármely más nyelvű) verseket.


ooo


Érettebb korban érdemes újraolvasni sokunk ifjúkori könyvélményét, az Une vie-t. Egy asszony élete címen jelent meg Illés Endre immár klasszikusnak számító tolmácsolásában. Lenyűgözően könnyed, természetes a novella cézárjának regényírói modora is. (A „cézár” egyáltalán nem túlzás. Guy de M. kb. 3000 novellát írt; ebben csak Csehovhoz lehet mérni őt.) Általában piszmogó, lassú olvasóként a magam tempóján vettem észre Maupassant zsenialitását: szinte végigszáguldottam a művön anélkül, hogy egyetlen epizód is elhomályosult volna. Hátborzongatóan tud írni. Pillanatnyi unalom, félsornyi „üresjárat” sincs benne. Esküszöm, talán még a mesterén, Flaubert-en is túltesz. Pedig semmi különlegességet, izgalmat nem rejteget Jeanette (Jeanne) és Julien története. És, akárcsak Flaubert-nél, csak ámuldozni tudok, hogyan ismerheti ennyire a nőket (és, persze, a férfiakat is) egy férfi. Jeanne sikertelen, boldogtalan életének, elvetélt szerelmének, anyja torz személyiséget alakító majomszeretetének megrendítően egyéni (bár az író korában talán általánosabb) tragédiája rajzolódik ki előttünk a könyv lapjain. A tisztaság, a tisztesség, a jóhiszeműség csúfos vereséget szenved az aljastól, az erkölcstelentől. A nagylelkűséget a kapzsiság fojtogatja, majd fojtja el végleg; a virulást az embertelen nyerseség, az üres lélek fordítja hervadásba. Mai történet – régi díszletek között. Megrázó, hogy milyen semmiségeken múlt Jeanne boldogsága, illetve boldogtalansága. A hibás választás (tulajdonképpen nem is választás, csak véletlen), az emberismeret és élettapasztalat hiánya sodorja nyomorúságba ezt a nőt. Lelki habitusa is kedvez mindennek: túl passzív, túl szelíd, túl jó. “Bűnösen jó” – ahogy apja (a báró) megjegyzi. Az író nem súlypontos helyen, de kimondja: a jóság, egy bizonyos határon túl, már bűn. Főleg egy rossz, hitvány közegben. Nagy példázat ez a mindenkori olvasónak, bár ekkora hanyatlás – vélhetően – nem várna egy mai fiatalasszonyra (talán nincsenek is ennyire naivan, bűnösen jó lelkek – a szó jeanne-i értelmében). A regény mindenesetre remekmű: a kispróza mesterének tisztelgése a nagyepika előtt. 

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?