Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?

-Kötelezők labirintusában-

Mindegy, hogy német vagy magyar szakosok vagyunk, esetleg töri vagy bármi más, ha valaki valamilyen bölcsész szakot választ, akkor csak egy lehetőség marad: itt olvasni kell. Ez nagyon magabiztosnak és céltudatosnak tűnik, de lehetetlen mindig minden kötelezőt elolvasni. (én tényleg megpróbáltam)Ha már szeptemberben belekeztünk, sőt akár a villamoson is, karácsonykor is, tehát tényleg non-stop olvasgatunk, akkor sem érünk a végére. Jól kitalálták. Tutira hazudik, aki azt állítja, hogy mindig mindent elolvasott teljes egészében… Ez a lista valóban egy ördögi kör, sosincs vége. Meg hát amit feszített tempóban elolvastunk, az se biztos, hogy megmarad. Bármilyen csodabogyót is szedünk közben, lehetetlen. Bármennyire is hihetetlen, jártam már úgy, hogy vizsgára tényleg elolvastam X művet, de elfelejtettem, talán a vizsgadrukk miatt, passz. Aztán persze felbukkant a klasszikus kérdés: Miért nem olvasta XY művét?

Aztán nem volt túl hiteles, ahogy ott hebegtem-habogtam… noha nem hazudtam.

Ilyen esetekben a hallgató igencsak kreatív tud lenni, ha azt kell kifejteni, hogy miért nem olvasott. Még attraktívabb, mint maga a vizsgakérdés. Ez a rész tényleg regénybe illő: szerelmi bánattól kezdve, depi vagy igencsak extrém esetekben akár síszünet májusban, ez még cikibb júniusban… meg persze másra is kellett tanulni, dolgozunk suli mellett stb. Szóval mindennek alapja, a „Lét elviselhetetlen könnyűsége” (Milan Kundera) Ez egy sziszüphoszi munka, sosincs vége. És persze ilyenkor senki se volt kocsmázni, vagy JATE-ban, esetleg a Laposon, és persze mindig mindenki mindent elolvasott, csak épp elfelejtette.

De ha elolvassuk Pierre BayardHogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?” című könyvet, akkor az előbb említett kellemetlenségek teljesen feleslegesek. A szerző nem másról, mint magáról a művészetről, mármint annak művészetéről, hogy hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? Komoly szakterület és némi rutin kell hozzá. Ez egy hatalmas tálentum, amit becsülni kell, hiszen ténylegesen hiteles forrásban nem sokan bűvölik. Két alapvető elemből áll: helyzetkomikum és retorika. A kedves hallgatónak nyugodtan és mosolyogva kell előadni magát, néha rásegíthet kézzel-lábbal, de a profizmus csak idővel jön.

Szóval ha a kedves versenyző a kötelezőket csupán hallomásból vagy örökölt jegyzetekből ismeri, akkor bajban van, akkor kénytelen improvizálni. Én ezt személy szerint csodálatosnak tartom, meg hát sose tudtam magolni, tehát elég gyakran éltem vele. Ez a könyv mankóként szolgálhat, de önmagában kevés. Mindenesetre megalapozhatjuk vele az ügynöki jövőnket, ha mégse jön össze a bölcsész karrier. A tragikomikus, avagy önironikus-szatirikus cím a fokozatosan növekvő izgalom miatt „kell”, ami nem csak a vizsgaidőszakban, hanem a mindennapokban is hasznos lehet. A szerző kifejezetten őszintén és szabad stílusban beszél a „trükkökről”. Rokonlélek. Saját maga is bevallja, hogy bizony neki is van egy- két ismeretlen mű vagy felületesen átolvasott mű, ebben csak az a ciki, hogy jelenleg irodalomtudománnyal foglalkozik. Az alapgondolat vizsgán történt kínos momentumok repertoárja, amikor akár ő, akár később már a saját hallgatói bizony improvizációra szorultak. Néha igencsak hatásos tud lenni. (nem mondom meg melyik műről van szó, de nekem is sikerült meggyőzni a vizsgáztatót, hogy profi vagyok a témában, noha életemben nem vettem kezembe. Kellemetlen. Valószínűleg a volt diákok majd nevetnek ezen.)

Ha mégis megbuktunk, akkor pláne megér egy misét ez a kis „túlélőszett”, pláne halandó bölcsész testvéreimnek. Még csak úgy megjegyzem, hogy még olcsóbb is ebbe beruházni, mint az első kocsma felé venni az irányt.

Szóval második próbálkozásnál már valószínűleg élnünk kell a következő szisztémával:

„ Ez a mű valóban ismert, az alapművek közé tartozik, de mindenki beszél róla, viszont csak nagyon kevesen olvasták ténylegesen végig…”

Itt már a bevezető mondat hatására felriad a vizsgáztató, hogy nem egy átlagos, mezei bölcsészlánykával van dolga.

Bayard a könyveket a következő kategóriákba sorolja: „IK” ismeretlen könyv, „AK” átlapozott könyv, „EK” (elfelejtett könyvek), és a végén a nekem legszimpatikusabb kategória „HK” (hallomásból ismert könyvek). Ezen nem lehet nem mosolyogni, mondjuk mosolyogva is lehet buktatni…

Figyelni kell a jelekre, ha a vizsgáztató nevet, akkor elég a „HK-kategória”, ha csak néz és sokkolva van, akkor nem kellene tovább próbálkozni. Bár én amondó vagyok, hogy inkább küzdök, mintsem feladjam. Mindent szabad, amit nem tilos. Érdekes kis olvasmány. Magunkra ismerhetünk benne.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?