Néhány szó Madáchról a Magyar Kultúra Napján (01.22.)

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Ha valaki a magas irodalomhoz tartozik, hát akkor Madách Imre igen. Az esztendő eleje, a januári hónap bővelkedik kultúránk – különösen irodalmunk – kiválóságainak évfordulóiban, így Petőfi ünneplésével kezdődik az év, majd folytatódik Mikszáth Kálmán születésnapjával, egy hétre rá már a Magyar Kultúra Napjának átfogó tematikájú országos és gondosan válogatott helyi megemlékezései, rendezvényei, könyvbemutatói, irodalmi és zenei estjei következnek, és eközben valahogy elsikkad egy fontos dátum: Madách Imre születésének napja, január huszadika vagy huszonegyedike, melyről semmiképpen nem szabad megfeledkeznünk. Szólnunk kell róla, és éppen ma kell szólnunk.


A magyar irodalom kortárs nagyjaival összevetve Madách Imre élete és sorsa nem mondható tipikusnak. Egy ősi felvidéki nemesi dinasztia sztregovai ágának leszármazottja, aki egészen II. Andrásig tudta visszavezetni a családfáját. Édesapja idősebb Madách Imre, császári és királyi kamarás, de az író gyermekkorában már visszavonultan gazdálkodó nemesember; édesanyja Majthényi Anna. A házaspár gyermekei közül Imre volt a legidősebb, négy ifjabb testvére: Károly, Pál, Anna és Mária. A sztregovai „sasfészek” védelmében, a világtól eléggé elzártan töltötte gyermekkorát. Úgyszólván sehová nem jártak, ezért Imre a családján és a házitanítóin kívül nem nagyon érintkezett senkivel. Ez a tény, valamint vékony testalkata, gyönge szervezete, sűrű betegeskedései az alaptermészete szerint is csöndes fiút még zárkózottabbá tették. Magánúton végezte tanulmányait; 1830 és 1837 között csak vizsgázni járt be egy-egy évfolyam tananyagából a váci piaristákhoz. Apja 1834-es halála annyira megviselte, hogy utána jó ideig úgyszólván csak a könyveinek, az olvasásnak élt. Anyanyelvén kívül hat idegen nyelven értett (ógörög, latin, szlovák (tót), angol, német, francia): közülük legalább kettőn (szlovákul és németül) bizonyosan beszélt is.


Kiszakadva a sztregovai magányból 1837-től a pesti egyetemen tanult: bölcsészetet és jogot hallgatott. Rendkívül jól érezte magát az emberek, diáktársak, fiatalok között, és nagyon jól kihasználta a tanulás éveit, valamint azt, hogy kulturális és minden más szempontból Pesten ezerszer több lehetőség volt, mint odahaza. Eljárt a kulturális és zenei eseményekre, megtanult úszni, vívni, festeni és zongorázni, sőt fát esztergálni is. Folyóiratot járatott, a pesti értelmiségi ifjakkal barátkozott, egyszóval a művelt nemes ifjú teljes életét élte – a sztregovai remeteséghez képest különösen –, ezért egyetemi tanulmányainak időszaka rendkívül fontos állomás volt az életében nemcsak szellemi, hanem testi-lelki-erkölcsi, egyáltalán: emberi értelemben.


1841 őszén ügyvédi vizsgát tett a Pesti Egyetemen. Joggyakorlatát – Mikszáthhoz hasonlóan – Balassagyarmaton végezte, de nem ott, ahol ifjabb írótársa, hanem Sréter János alispánnál, később utódja, Fráter Pál alispán mellett (úgy tűnik, ez a város bővelkedett kiváló jogászokban). Jogi pályafutását is Nógrád megyében – 1843-ban – kezdte meg mint tiszteletbeli aljegyző; ügyvédi beiktatása az ottani „kamarába” (bár akkor még nem így hívták) még az évben megtörtént. Jogi karrierje szépen ívelt fölfelé: ’44-ben táblabíró, ’46-ban élelmezési főbiztos lett, ugyanakkor ebben az időszakban az írásra is sok időt fordított: lírai költeményei, elbeszélései, esztétikai tanulmányai és drámái is szép számmal születtek a negyvenes években. E korszak drámái közül talán a három legnevezetesebb a Mária királynő (melyet később alaposan átdolgozott), a Csák végnapjai és a Férfi és nő.


Nem érdektelen megemlíteni a szebbik nemhez fűződő – nem sok, de érzelmileg mindenképpen fontos – kapcsolatait is. Első, korai szerelme Cserny Mária volt (1836); később az egyetem alatt beleszeretett diáktársa és barátja, Lónyai Menyhért húgába, Lónyai Etelkába (1837); egy gyógyfürdőzés alkalmával ismerte meg Dacsó Lujzát (1841), de szerelmük csak rövid ideig tartott az ifjú nő tragikusan korai halála miatt (1843). Gyürki Amália iránt érzett szerelme csak rövid fellobbanás volt (1843); szinte egyidőben ezzel megismerkedett jogi mentora, Fráter Pál alispán unokahúgával, Fráter Erzsébettel, akit nem túl hosszú udvarlás után eljegyzett (1845), és még az évben feleségül vett. Ettől kezdve Csesztvén (a Madách család másik birtokán) lakott asszonyával, gyermekeivel. Rövid ideig úgy tűnt, hogy a megtalálta a személyes és a családi boldogságot. Első fia, Imre (1846) csak egy napot élt; rajta kívül még három gyermeke született: Aladár (1848); Jolán (1851) és Anna Borbála, „Ára” (1853).


A szabadságharc alatti sokrétű és bátor szerepvállalása miatt – büntetésképpen – viszonylag hosszú időt volt távol a családjától, és ezalatt a felesége hűtlen lett hozzá. Így a szabadságharc bukása utáni időszak nemcsak politikai reményeit, hanem a magánéletét is romba döntötte: elvált, és ezután már élete végéig az édesanyjával élt, többnyire Csesztvén vagy Alsósztregován. Rövid kapcsolat fűzte Schönbauer Karolinához, a Majthényi-birtok intézőjének későbbi feleségéhez, akitől – a szóbeli hagyomány szerint – egy törvénytelen gyermeke is született (Anna, 1859). Halála évében (1864) kezdett bele egy nyárilak építésébe, hogy élete utolsó szerelmével – a hagyomány szerint egy bizonyos Borbálával – oda vonulhasson vissza, és ott alkothasson…


A nemesi-polgári lét és a művészlét „csodás kevercse” volt Madách küzdelmes, sokszor gyötrelmes élete. Családi, jogi-szakmai, közéleti, politikai vállalásai és (el)kötelezettségei mellett próbált felépíteni egy nagyszabású (elsősorban drámai, másodsorban tudományos-művészetfilozófiai) életművet, de ehhez állandó küzdelmet kellett vívnia beteges alkatával, szétaprózódó erőivel, a történelem folyamatos „háttérzajával”; meg kellett birkóznia magánéleti konfliktusaival és a saját démonaival is.


Az átlagember „egykönyves” szerzőnek gondolja, mert a köztudatban „csak” mint Az ember tragédiája költője szerepel. Az, hogy még egy sor drámát (köztük a kiváló Mózes-t), valamint számtalan költeményt és elmélyült tanulmányt is írt, egyáltalán nem érdekli a ma emberét (sem) – leszámítva a Madách-kutatókat, a maturandusokat és a szigorló bölcsészeket. De talán így van jól. Maradjon meg, aki akar, ebben a hitben. Mert: ha semmi mást nem írt volna, mint a Tragédiát, a magyar kultúra pantheonjában akkor is a legnagyobbak között lenne a helye –  korszakos remekműve okán.


Kelt Csepelen, 2013. január 22-én




 


 


 


 

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?