Főoldal » Divat és szépség » Valódi kémek, hamis ruhák…

Valódi kémek, hamis ruhák…

A történetet 90 éves nagypapám mesélte nekem, és a sztori felkeltette az érdeklődésemet, vajon igaz lehet-e, vagy csupán egy túlzó legenda. Ugyan a konkrét esetet nem találtam meg hiteles forrásból, hasonló valós történelmi eseményeket viszont igen. 

Mai globalizált világunkban, amikor a bennünket körülvevő tárgyak java része a távol-keletről származik, az interneten online közvetítik a divatbemutatókat, és ugyanazt a ruhát árulják a londoni és a budapesti Zarában is, szinte hihetetlennek tűnik, hogy valamikor ez még másként volt. Pedig a 21.századi ázsiai tömegtermelés előtt hiába volt irányadó Európában az angol férfiszabászat és a párizsi női divat, a kivitelezés és alapanyag országonként eltérő volt. A második világháború idején, amikor angol titkos ügynökök ezrei dolgoztak a Németország által megszállt területeken, könnyen lebukhattak volna csupán csak azzal, ha a szigetországból származó ruhában próbálnak meg elvegyülni.

A háború kitörése után nem sokkal, 1942 januárjában a Különleges Hadműveletek Parancsnoksága (SOE) létrehozott egy külön álcázásra szakosodott osztályt, aminek vezetésére a filmrendező J. Elder Wills kapitányt bízta meg. (A másik híres titkos szervezet, az MI6 a háború alatt főként az Enigma kódfejtésére fordított nagy energiát, a személyes, ügynökökön keresztüli hírszerzést elsősorban a SOE bonyolította.) Az álcázási osztály feladata volt a megszállt és ellenséges területen bevetett kémek ellátása különböző rejtett fegyverekkel, hírszerzési eszközökkel és ruházattal.

A háború elején még volt elegendő mennyiségű öltözék a menekültektől, akik cserébe új ruhákat kaptak, nem is sejtve, hogy azokat ilyen módon hasznosítják újra. A leadott darabokat egy osztrák származású szabó, Claudia Pulver tanulmányozta, és elkészítette azok szabásmintáit. A titkos szervezet kénytelen volt a varrási munkálatokat külsős cégeknek kiadni, hiszen nem volt arra kapacitásuk, hogy körülbelül napi 15 ügynököt szereljenek fel tetőtől talpig. A megbízást az Anchor Models és a Loroco nevű vállalkozások kapták meg, akik igyekeztek a kontinensről származó alkalmazottakat foglalkoztatni, ezzel is a másolásatok minőségét biztosítani. A legapróbb részletre is oda kellett figyelni, hiszen az ügynökök élete volt a tét. Az angol gyárakból rendelt cipzárakból fogorvosi fúróval vésték ki a márkajelzést. A gomblyukakra is ügyelni kellett. Ebben az időszakban egész Európában elterjedt volt a legombolható inggallér, azonban míg a szigetországban függőleges volt hátul a gomblyuk, addig a kontinens többi országában horizontálisan varrták. Természetesen ha az ilyen apró részletekre figyelni kellett, akkor arra is, hogy hamis márkajelzés  is legyen a ruhába varrva, ugyanis annak hiánya ugyanolyan gyanús lett volna. Még a cipők sarkalásának is autentikusnak kellett tűnnie.

Amikor elkészültek az öltözékek, még korántsem volt vége a feladatoknak. A megszállt területeken nagy volt a nélkülözés, az emberek nem jutottak új darabokhoz, ezért egy tetőtől talpig makulátlan megjelenésű kémet azonnal kiszúrtak volna. A legyártott ruhákat így Bert Adlington szobrász mester kapta meg, akinek az volt a feladata, hogy addig koptassa azokat, amíg hihetően viseltesek lesznek.

1944-re a ruha hamisítás olyan méreteket öltött, hogy havi 9 000 ruhaneműt és személyes tárgyat adtak ki a bevetett ügynököknek. Raktáron csak férfi öltözékeket tartottak, mert a divat változása miatt a nőket személyre szabott szolgáltatással öltöztették fel.

Az ügynökök csupán a kiképzés legvégén, közvetlenül a bevetés előtt kapták meg az elvegyüléshez szükséges ruháztot. Általában ejtőernyővel dobták le őket a megszállt területeken, miután gondosan ellenőrizték, hogy véletlenül se maradjon akár csak egy buszjegy vagy blokk a zsebeikben.

Az élesben való álcázáshoz és egyéb feladatokhoz a tréning program alatt a kémek kaptak egy titkos kézikönyvet is, amiben olyan praktikus információkat írtak, hogy hogyan tudják a fogaikat romlottnak láttatni, ha éppen szegény munkásembert kell eljátszani, illetve menekülés esetén az arcvonásaikat megváltoztatni, például kifúrt mogyoró orrlyukba helyezésével. Ebben a kézikönyvben javasolták azt is, hogy “ha kereskedelmi tengerésznek adja ki magát egy ügynök, ne vegyen fel hasított bőrből készült cipőt”.

A 20. századi gazdasági és társadalmi változások eredményeként  ma már nincs szükség titkos állami ruhahamisításra, azonban az igazi James Bondok valószínűleg most is ugyanúgy átlagosan észrevehetetlenek próbálnak maradni, mint elődeik hetven évvel ezelőtt.

szerző: Jantay Kata