A Bravó Kettő Nulla járőr történetének tanulságai

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

A Bravó Kettő Nulla járőr történetének tanulságai

Egy szomorú évforduló kapcsán ismét megtörtént esetet veszünk górcső alá: húsz éve, hogy megkezdődött a – hivatalosan – Kuvait felszabadítására indított Sivatagi Vihar nevű hadművelet, melyben döntő jelentőségű szerep jutott az elit alakulatoknak is. Ezek közül az egyik, a brit Különleges Légiszolgálat (SAS) több mélységi felderítő járőrt is bevetett, köztük a Bravó Kettő Nulla hívójelűt, melynek története azóta a háborús szökések egyik klasszikus és talán leghíresebb példájává vált.

A történtek legelső és legismertebb beszámolója Andy McNab őrmester vonatkozó memoárja – magyar címe Hívójele: Bravó Kettő Nulla – de emellett kiadásra került két másik járőrtag, Chris Ryan és Mike Coburn visszaemlékezése is, illetve Michael Asher elemző kötete, Az igazi Bravó Kettő Nulla. Ezeket átolvasva és összevetve túlélési szempontból is számos tanulság leszűrhető a történtekből, még ha az ő esetük tipikusan a harckörülmények közötti túlélésről is szól. (Előrebocsátom, hogy a vonatkozó könyvek és cikkek sok ellentmondást tartalmaznak, ezért hibák vagy tévedések előfordulhatnak bármelyikben, ideértve a jelen írást is. Itt és most alapvetően McNab és Ryan, illetve Asher kötetére hagyatkozom.)

SCUD-VADÁSZAT
Miután Szaddalm Husszein 1990 augusztusában megszállta Kuvaitot, gyors csapatösszevonások indultak meg a Közel-Keleten. Az Irak-ellenes koalíció, a sikertelen béketapogatózások után 1991. január 17-én támadásba lendült, ezzel vette kezdetét az öböl-háború. Az első hetekben a szövetségesek szinte kizárólag a levegőből intéztek támadásokat, ám a különleges erők egyes csoportjainak bevetése sem váratott sokat magára. Ennek egyik kiváltó oka az volt, hogy Irak nagy hatótávolságú Scud-rakétákat lőtt ki Szaúd-Arábiára és Izraelre. A zsidó állam hadba lépése veszélyeztette volna az arab államokat is magába foglaló koalíciót, ezért ezt megelőzendő villámgyorsan cselekedni kellett. A Scud-veszély elhárítására a brit Különleges Légiszolgálat (SAS) egyrészt útfigyelő (mélységi felderítő), másrészt nehézfegyverzetű (harcfelderítő) járőröket küldött ki. Előbbiek feladata az utánpótlási vonalak forgalmának figyelése és jelentése volt (különös tekintettel a nehezen megtalálható mobil Scudokra), illetve a kommunikációs vonalak megrongálása, utóbbiaké pedig szintén a rakétakilövők, egyes esetekben pedig nagyobb statikus célpontok (például adótornyok) elpusztítása.

A nyolcfős Bravó Kettő Nulla az SAS B századának három járőre közé tartozott. Andy McNab (a képen középen, keresztbe tett lábbal) őrmester volt a parancsnok, Vince Phillips őrmester (jobbról a második) a helyettese. Chris Ryan tizedes (bal oldalon) járőrfelcserként csatlakozott. Robert Pring (Menő – a jobb szélen), Bob Consiglio (balról a második), Malcolm MacGown (Mal vagy Stan – balról a harmadik), Mark Coburn (Kivi – középen lent)  voltak a géppuskások, John Lane (Nyúl – középen, fent) pedig a rádiós.

Fő feladatuk az lett volna, hogy a legészakibb utánpótlási vonal mellett létrehozzanak egy álcázott őrposztot, és a forgalmat figyeljék, illetve másodlagos feladatként az itt futó kommunikációs vonalak elvágása szerepelt. Ennek következtében szükségük volt a megfigyelőállás kiépítéséhez szükséges eszközökre: üres homokzsákokra, álcahálókra, alakmásító póznákra, és így tovább. Mindezen felszerelések nem okoztak volna sok gondot, amennyiben az osztag – a többi járőrhöz hasonlóan – terepjáróval indult volna. Ám, mivel úgy látták, a lapos iraki sivatagban nem tudnák elrejteni és álcázni Land Rovereiket, úgy döntöttek, biztonságosabb lesz, ha helikopterrel érkeznek és gyalog mozognak. Ez a tény eleve nagyban korlátozta későbbi tevékenységüket, és forrása lett sok más problémának.

A közöshöz hozzáadódott még a személyi felszerelés is. Mivel legalább 14 napos bevetéssel számoltak, kétheti fejadagot és vizet kellett magukkal vinniük. Ehhez jött még a Közel-Keleten (is) kötelező vegyvédelmi felszerelés, aknák, tartalék lőszer, gyalásó, pótaksik a rádiókhoz, meleg ruha, és így tovább. Az egy emberre eső cucc súlya állítólag meghaladta a 90 kilogrammot (más forrás szerint a 120-at). Azt persze senki ne higgye, hogy mindegyik katona egyénileg ekkora tömeget kelljen cipeljen: a közös felszerelés nagy része hatalmas vitorlavászon-zsákokba került, amelyeket több ember egyszerre mozgatott. Vagyis, míg négy ember ezeket cűgölte, négy másik őket fedezte. Így sem lehetett túl kellemes…

„A terepjárókról való lemondás hátránya az volt, hogy hihetetlen mennyiségű cuccot kellett így cipelni. Egy hátizsák átlagos tömege hatvan kilogramm volt: ekkora súllyal lehajtott fejjel kell baktatnod, akár egy málhás szamárnak, szóval, ha harcérintkezésbe keveredsz, nem sok hasznodat veszik, és ha hasra esel, kinyuvadsz. Nem csoda, hogy a szíjak kezdtek elszakadni és a varrások kioldódni.
De ez nem minden. A hátizsákokon túl, mindannyiunknak ott volt a derékszíjszereléke, ami húsz kilót nyomott, és egy csomó egyéb cucc, amit nem lehetett máshova besuvasztani: hétnapi élelem az egyik homokzsákban, két vegyvédelmi öltözék a másik homokzsákban, egy plusz töltényöv, tartalék gránátok a 203-asokhoz és egy marmonkanna víz.”

Eredetileg január 19-én került volna sor a bevetésre, de ezt a légi hadműveletek miatt le kellett fújni. A katonák ekkor megint átrendezték a személyes felszerelést, hogy valahogy könnyítsenek rajta. A meleg holmik nagy része ekkor került ki a zsákokból, ami később szintén megbosszulta magát… Végül január 22-én este vágtak neki a másik két Bravó-járőrrel együtt. A repülőút a körzetbe telepített légvédelmi ütegek miatt korántsem volt unalmas, de komolyabb gond nem adódott. A helikopter túlságosan is közel tette le őket a megfigyelendő utánpótlási vonalhoz, de a járőrnek nem volt ideje ezen aggódni. Minél gyorsabban búvóhelyet kellett találniuk. A sivár terepnél is jobban aggasztotta őket azonban a beígértnél is súlyosabb hideg…

NEM A RUHA TESZI…
A járőr tagjai ruházat szempontjából ugyanis nem álltak jól. Ez nem azt jelenti, hogy a rendszeresített brit álcaruha (melynek egyszer mi magunk is külön cikket szánunk) gyenge minőségű lenne, sőt. A gondot az okozta, hogy a célkörzet jellege és időjárása nem volt jellegzetesen sivataginak nevezhető…

A brit haderők sivatagi álcaruhája áll egyrészt egy könnyű nadrágból, másrészt egy béleletlen zubbonyból. (Ing is létezik, de jelen cikkünkben irreleváns.) A sivatagi nadrág szabás szempontjából a standard DPM-nadrág pontos mása, mindössze az álcaminta tér el. Vékony, viszonylag erős anyagú, gyorsan száradó, ám az iraki télben nem épp ideális. Emiatt a katonák egy része vagy jégeralsót vett alá, vagy vitt magával egy külső gore-tex réteget. A zubbony is ikertestvére a rendszeresített DPM-mintájú kabátnak. Kényelmes, legombolható kapucnival ellátott, számos zsebbel rendelkező, rendkívül jól átgondolt darab.

Viszont Észak-Irak köves-sziklás síksága első pillantásra sem tipikus sivatag. Homok ugyebár nemigen akad, és a táj színe inkább szürkés-barnás, ergo a sivatagi álcaminta sem volt ide igazán alkalmas. Ennél azonban komolyabb problémát jelentett, hogy az időjárási előrejelzés sem jött be: az Ezred információi szerint ugyanis hűvös, enyhén hideg, de azért még elviselhető nappalokra és éjszakákra kellett számítani, s a járőr tagjai eszerint készültek. Ehhez képest még nappal is nulla fok körül maradt a hőmérséklet, és később még rosszabbra fordult. Visszatekintve már látható, hogy harminc éve nem volt olyan mostoha tél Észak-Irakban. Sovány vigasz, hogy ez a tény az iraki katonaságot is ugyanúgy hátráltatta…

„…Fokozatosan döbbentünk rá, hogy valójában milyen hideg is van. A szél átsüvített zubbonyunkon, amely túlságosan vékony és túlságosan világos színű volt ehhez a vidékhez. A hideg ellen alig védett, fakó homokszíne pedig a holdfényben villanykörteként világított. Az enyém alatt még egy sötétzöld pulóvert is viseltem, de így együtt sem volt elég meleg ilyen hőmérsékleten, ami nem lehetett több egy-két Celsius foknál. Emellett a szél csak növelte a hidegérzetet. Odalent, Victorban több száz kilométerrel délebbre, vagyis jóval délebbre, az éjszakák melegek voltak, nappal pedig olyan erős a forróság, hogy izzadtunk. Senki nem figyelmeztetett, hogy idefent ennyire más lesz.”

Ami pedig a lábbeliket illeti, a járőrtagok – a különleges alakulatoktól megszokott módon – sokféle bakancsot viseltek: akadt, aki a rendszeresített surranót, mások dzsungelbakancsot, Ryan pedig jó minőségű civil túrabakancsot. Szerencsésnek nevezhető, mert pont neki még nagy szüksége volt rá…

A környezetnek megfelelően mindannyian vittek magukkal arab kendőket, amelyek melegben és hidegben is kiváló fejfedők, de kötött sapkák is voltak náluk, és persze bőrkesztyűk.

LESÁLLÁSBAN
Miután az osztag elfoglalt egy ideálisnak korántsem nevezhető hasadékot, nem messze a főúttól, a kijelölt rádiókezelő jelenteni akart a főhadiszállásnak. A rádiók azonban látszólag nem működtek, legalábbis nem tudták elérni vele a parancsnokságot… Mivel az Ezred tagjai híradásból is magasan képzettek, nem a szakértelem hiánya okozta a gondot. Mint utóbb kiderült, rossz frekvenciákat adtak meg nekik, de ezt akkor még nem tudhatták. Megkezdték tehát a környék felderítését, méghozzá éjszakai járőr keretében. A közelben nagy hirtelen felállított iraki légvédelmi üteg is aggasztotta őket, de nem annyira, mint a rádiók ügye…

Ekkor még nem tudhatták, hogy a másik két – terepjáróval mozgó – Bravó járőr is felsült, éppen a sivár terep miatt… A Bravó Három Nulla a földetérés után rögtön felmérte a célkörzetet és megállapították, hogy képtelenség lenne rejtve maradni, ezért haladéktalanul visszaindultak a szaúdi határ felé. A Bravó Egy Nulla parancsnoka – a kopár sivatagot már a gépből felmérve – úgy döntött, nem is próbálkozik meg a bevetéssel, és azonnal visszatértek a támaszpontra. Akkor az Ezred tagjai gyávasággal vádolták ezeket a katonákat, később viszont mindenki belátta, hogy helyes döntést hoztak.

A második nap délutánján egy helyi pásztorfiú közelítette meg rejtekhelyüket. A mozdulatlanná dermedt katonák egyike megmoccant, és valószínűleg ennek folytán a srác kiszúrta őket, de akad olyan szemtanú is, aki szerint a felállított Claymore-aknák vagy az ágaskodó rádióantenna árulta el a járőrt. Mivel valószínűnek tűnt, hogy a srácon keresztül a hírük gyorsan eljut az iraki hadsereghez, és hamarosan társaságot kapnak, a katonák személyes felszerelésüket – szereléküket és hátizsákjukat – magukhoz vették, míg a megfigyeléshez szükséges összes cuccukat, a tartalék vizet és a vegyvédelmi öltözékeket mind ott kellett hagyniuk, mivel nem lettek volna képesek elég gyorsan mozogni velük. (Ezeket néhány gránát segítségével mindenesetre aláaknázták.) Eközben egy bulldózer is feltűnt a közelben: a jármű vezetője a jelek szerint ellenőrizni akarta, van-e ott valaki – ezután már nem volt kétségük afelől, hogy lebuktak. A napvilágból már csak egy óra volt hátra, így jó esélyük volt arra, hogy felszívódjanak a sötétségben, aztán helikopteres mentést kérjenek. Elhagyták hát búvóhelyüket és dél felé indultak.

HARCÉRINTKEZÉS(?)
Hogy ezután pontosan mi történt, azt többen többféleképp mesélik. McNab őrmester szerint páncélozott járművekkel megerősített iraki katonaság támadta meg őket, akiket sikerült visszaverniük. Ryan és Coburn szerint egy-két teherautónyi iraki, illetve ugyanennyi páncélozott jármű vette őket tűz alá, mire rendezett, lépcsőzetes visszavonulásba kezdtek, időnként visszafordulva és lövéseket leadva az ellenséges katonák felé… Akárhogy is, menekülés közben kénytelenek voltak eldobni súlyos hátizsákjaikat is és erőltetett menetben haladva végül lerázták az üldözőket. Mivel helikopteres kiemelést az ellenség közelsége miatt már nem kérhettek, illetve vészjeladóik amúgy sem működtek valami fényesen, gyakorlatilag egyetlen lehetőségük maradt a menekülésre, ha eljutnak a durván 130 kilométerre fekvő szíriai határra.

ELLENSÉGES TERÜLETEN

Az ellenséges területen végzett szökés és bujkálás a harckörülmények közötti túlélés tipikus esete. Azok a katonák, akik ilyen helyzetbe kerülnek, fokozott veszélyben vannak, hiszen amellett, hogy a logisztikai támogatástól és a baráti erőktől teljesen el vannak vágva, számolniuk kell az őket kereső csoportokkal, sőt, a helyi lakosság – esetenként az élővilág – is állandó veszélyt jelent.

Mielőtt részletesen rátérnénk a járőr további élményeire, vizsgáljuk meg közelebbről, milyen esélyekkel indultak neki ennek a túlélési helyzetnek. Ehhez dióhéjban be kell mutassuk az SAS kiképzési doktrínájának néhány elemét.

A brit Különleges Légiszolgálat (SAS) a világ legelitebb elit alakulata, mely születése óta – azaz csaknem 70 éve – szinte szünet nélkül bizonyítja hatékonyságát. Az észak-afrikai sivatagban megalakított mélységi felderítő egységből nőtte ki magát, és ott volt a britek szinte valamennyi jelentős hadjáratában, Malájföldtől a Falklandokon át Afganisztánig. Mindehhez természetesen magas szinten képzett katonákra volt szüksége, s ezt a hihetetlenül szigorú válogatási procedúra és az egyéves továbbképzés garantálja.

Az Ezredbe való bejutáshoz szükséges válogatás évente kétszer megrendezett többhetes folyamat, melynek során a jelentkezők fizikai és mentális állóképességét tesztelik, lényegében megállás nélkül. Itt nem kell semmi komplikált dologra gondolni: a kötelező felmérések és erőnléti próbák letudása után először kisebb csoportokban, majd végül egyedül kell az önkénteseknek végigcsinálniuk az egyre fárasztóbb gyalogmeneteket a walesi hegyek között, a kiszámíthatatlanul változékony időjárás viszontagságai közepette. Mindezt egyre szűkebb időkorlátok között és egyre súlyosabb hátizsákkal a vállon. (A legutolsó túra körülbelül 65 kilométeres, és 25 kilogrammos zsákkal – plusz szerelékkel és fegyverrel – 24 óra alatt kell teljesíteni….) Aki ezt teljesíti, már önmagában nem akármilyen katona. A próbatételek azonban nem érnek véget ennyivel, hiszen az ezt követő továbbképzés sem egyhangú tantermi előadásokból áll: fegyverhasználat, rádiókezelés, robbantási tanfolyam, elsősegély, és így tovább, de a túlélési szempontból legfontosabb talán a dzsungel-fázis és a harckörülmények közötti túlélési kurzus.

A dzsungel-fázis a válogatáson átesett újoncok továbbképzésének legelső lépcsője, és nem véletlenül, hiszen egyfajta szűrőként is funkcionál: a brit haderőnél ugyanis úgy tartják, az őserdő – mint környezet – jelenti a legnagyobb kihívást a katona számára. A sűrű növényzet okozta bezártságérzet, a magas páratartalom és hőmérséklet, vagy az élővilág veszélyesebb képviselőinek állandó jelenléte ugyanis komoly pszichikai és fizikai nyomást jelent. Úgy tartják, aki a dzsungelben képes harcolni, bármilyen vidéken képes lesz harcolni.

A harckörülmények közötti túlélési kurzus során alapvetően az ellenséges területen rekedt – általában fogságból szabaduló és menekülő – katona helyzetét próbálják szimulálni. Nem megfelelő öltözékben, minimális háttértámogatással kell a jelöltnek szöknie és bujkálnia, és a törvényszerűen bekövetkező elfogás után még a vallatási fázist is ki kell bírnia. Mindez kiegészül a természetben található növények feldolgozásával és elfogyasztásával, a menedéképítéssel, illetve a témába vágó egyéb trükkök elsajátításával.

Biztosan állíthatjuk tehát, hogy a Bravó Kettő Nulla  – pusztán kiképzését és a többség veterán státuszát tekintve – jó esélyekkel indult neki ennek a túlélési helyzetnek.

A KIHŰLÉS HATÁRÁN
Mikor a Bravó Kettő Nulla megkezdte fárasztó gyaloglását Szíria felé, az időjárás még súlyosabbra fordult: a hideget szél és hóesés egészítette ki. Mivel egyik társukat, Stant, komolyan veszélyeztette a kiszáradás (részben a jégeralsója miatt, melynek folytán túl sokat izzadt), kénytelenek voltak lassítani. Az oszlopban haladó osztag tagjait a fáradság, az elkeseredettség és a félelem is ostromolta. Amikor a járőrparancsnok, Andy McNab repülőgépek hangját hallotta a magasból, mindig bekapcsolta vészjeladóját, hogy kapcsolatba léphessen velük. Egy ilyen alkalommal történt, hogy a sorrendben a negyedik helyen haladó McNab előreszólt, hogy megállnak és megpróbálkoznak a vészjelzéssel, de nem ellenőrizte, hogy előtte haladó embere vette-e az üzenetet. Nappali fényben nyilván nemcsak neki tűnt volna fel, hogy ez nem így történt, itt viszont éppen éjszaka volt és viharos szél tombolt. Így aztán bekövetkezett a legrosszabb, mert az előtte gyalogló Phillips őrmester – valószínűleg a kimerültség és a rátörő hipotermia miatt – nem hallotta ezt meg és továbbgyalogolt az élen haladó másik két emberrel együtt. Így a nyolcfős járőr kettészakadt.

Egy éjszakával később a háromfős csoport elveszítette Phillips-et is: az egyre kimerültebb katonák egymást támogatva haladtak a hóviharban. A hideg annyira eltompította őket, hogy a viszonylag jó állapotban levő két másik – Stan és Ryan – még arra sem gondolt, hogy zsinórral magukhoz kössék egyre jobban lemaradozó barátjukat.

„A felhők összesűrűsödtek. Újabb hózápor csapódott az arcunkba, északnyugat felől, és hamarosan hófehér terepen botladoztunk tovább. A hóvihar egyik előnye, hogy elrejt minket; senki nem fog észrevenni bennünket, amíg így esik a hó. De ugyanakkor, mi magunk is vakok voltunk és könnyedén belesétálhattunk egy ellenséges állásba anélkül, hogy észrevettük volna.
Mikor a hold ismét előbukkant, a sivatag nappali világosságba borult és zseblámpa nélkül tudtam ellenőrizni a térképet. Vince, aki lemaradt, megszólalt:
– Lassítsatok! Pihennem kell.
– Vince, – mondtam – nem pihenhetsz! Mozgásban kell maradnunk, hogy fel tudjunk melegedni!
A legrosszabb az volt, hogy bár gyorsan gyalogoltunk, ugyanúgy fáztunk. Normális esetben, ha egy órája menetelsz, a vérkeringésed rendesen működik, és a tested is felmelegszik. De mivel ruháink átáztak és éles szél fújt, a hidegérzet továbbra is lent tartotta testhőmérsékletünket. Meg aztán, nem maradt üzemanyag bennem, hogy újrafűtsem a kazánt: már mindet elhasználtam. Ha holnap reggel is ilyen időjárás lesz, gondoltam, mind megdöglünk.
Tudtam, hogy ilyen állapotban, meleg ruha vagy menedék vagy élelmiszer híján, már nem sokáig maradhatunk életben. Tulajdonképpen valószínűnek tartottam, hogy aznap éjjel mindannyian meghalunk. Még soha nem tapasztaltam ilyen fájdalmat a hidegtől, ilyen gyötrelmet a gerincemben és a lábamban. A kiképzés folyamán tartottak pár előadást a hipotermiáról, és most felfedeztem néhány tünetet saját magamon: dezorientáció, szédülés, hirtelen hangulatváltozások, dühkitörések, zavarodottság, álmosság… Normális esetben egy ilyen állapotban lévő embert hálózsákba dugnak vagy izolációs fóliába tekernek és magához térítenek – de itt nem volt megállás.
Tehát tovább meneteltünk – egészen addig, amíg Vince nem kezdett komolyan kikészülni.
– Várjatok meg! – kiáltott. – Meg kell várnotok!
Párszor bevártuk. De aztán úgy döntöttem, eljött a sokkterápia ideje. Tudtam, hogy odahaza két lánya és egy kisbabája várja, és hogy rajongásig szereti a családját. Megragadtam hát a karját és azt mondtam neki:
– Vince, ha nem gyalogolsz tovább, baszd meg, soha többé nem látod viszont a gyerekeidet! Gondolj az otthonodra! Gondolj arra, mennyire visszavárnak! Most pedig kösd fel a gatyád és indulás!
– Figyelj, – szólalt meg – aludni akarok. Túl fáradt vagyok. Le kell ülnöm.
– Vince, – mondtam – nem ülhetünk le! Ha megállunk, meghalunk! Felfogtad? Ha lefekszünk és elalszunk, halálra fagyunk és még csak nem is fogunk tudni róla.
Tovább mentünk. Hirtelen rám ordított:
– Chris!
– Mi van?
– A kezeim már feketék!
Jézusom, gondoltam, elfagyás! A saját ujjaim még mindig el voltak gémberedve és azon töprengtem, milyen állapotban vannak a kesztyű alatt. Visszamentem Vince-hez: a kezeit bámulta. Fekete bőrkesztyűt viselt.
– A kibaszott kezem elfeketedett! – ismételgette. – A kibaszott kezem!
Rájöttem, hogy meg van zavarodva, úgyhogy csak annyit mondtam:
– Oké, Vince, vágd zsebre a kezed! Melegítsd meg őket és vissza fog térni a színük. Most gyere! Tartsd a lépést velem és Stannel. Csak ne állj meg!
Ezen a ponton már nem tudtam világosan gondolkodni. Szorosan belé kellett volna csimpaszkodnom vagy egyenesen magamhoz kellett volna kötnöm. De ez meg sem fordult a fejemben és csak gyalogoltam tovább…”

 
Ryan és Stan, mikor észlelték, hogy társuk újfent lemaradt, be akarták várni, majd vissza is indultak saját nyomaikat követve. Nem találták meg Phillipset, és egy idő után úgy döntöttek, tovább kell menniük, ha nem akarnak ők is a sorsára jutni. Vince teljesen felélte tartalékait, végül behúzódott egy mélyedésbe, ahol halálra fagyott. Holttestét később iraki katonák találták meg.

Ez a részlet több kérdést is felvet a túlélés etikájával kapcsolatban (mely egy későbbi cikkünk témája lesz), főleg azt, hogy hol végződik a többiek felé érzett felelősség, és hol az a pont, ahol már csak saját magunkkal kell törődnünk. Ryanék nem hanyagságból okozták Phillips vesztét, hiszen a hideg őket is legalább annyira eltompította, és a körülményekhez képest mindent megtettek, hogy megtalálják elveszett társukat. Végül dönteniük kellett, és ketten gyalogoltak tovább észak felé.

Másnap az ötfős csapat – köztük a járőrparancsnok – kockáztatott és eltérített egy iraki járművet, melynek segítségével megközelítették a határt is. A sofőrt megvesztegették, hogy nélkülük haladjon át az ellenőrzőpontokon, és később vegye újra fel őket, de – mondanunk sem kell, hogy – a vezető sorsukra hagyta őket. Ráadásul tűzharcba keveredtek, melynek során két csoportra szakadtak. Egyikük, Bob egyedül folytatta a harcot, mikor hátramaradt, és számos ellenséges katonával végzett, mielőtt elesett volna. Menő és Nyúl megkísérelték átúszni az Eufráteszt, de nem jutottak el a szíriai oldalig, csak egy kisebb félszigetig: Menő hamarosan fogságba esett, Nyúllal viszont a hipotermia végzett. Mark megsebesült, és hajnalban foglyul ejtették. McNab még fél napon át rejtőzött egy átereszben, mire a környéket átfésülő katonák őt is megtalálták. Az életben maradottaknak innentől fogva a brutális börtönviszonyok és a sorozatos vallatási procedúrák okoztak igazi szenvedést.

ÉJSZAKAI ÉLETMÓD
Szökés és bujkálás során a szokásosnál is lényegesebb a lebukás veszélyének minimalizálása. Ennek megfelelően általában nappal kell pihenni, éjszaka pedig haladni, bár ez a helyszíntől is függ, hiszen a dzsungelben éppen fordítva áll a helyzet a növényzet és az éjszakai ragadozók miatt. Egy kietlen sivatagban, ahol viszonylag könnyű kiszúrni egy vagy több alakot, természetesen az éjszakai menekülés volt a biztonságosabb, amely azonban nyilvánvaló veszélyekkel is jár, elsősorban a sötétség miatt (lásd például a járőr szétszakadásának példáját).

Ryanék mindig csak sötétedés után indultak el és egy órával virradat előtt kezdtek maguknak megfelelő búvóhelyet keresni. Ez utóbbi néha komoly gondot okozott, hiszen lakott területek közelébe érve a jövés-menés is nagyobb volt, és a pásztorkutyák, illetve a katonai őrjáratok szinte állandó veszélyt jelentettek. Ryan több alkalommal is csak napkelte után jött rá, hogy olyan helyet választott, ami nem elég biztonságos, ilyenkor, ha tehette, gyorsan újat keresett. Mivel ruházata nem volt elég meleg, tulajdonképpen előnyösebb is volt számára az éjszakai mozgás, hiszen akkor még a nappalinál is alacsonyabb volt a hőmérséklet. Mivel még izolációs fóliával sem rendelkezett, egyedül arab kendőit tudta takaróként használni a rejtőzés során.

Rejtőzés közben nemigen volt mivel elütnie az időt, ezért azon kívül, hogy ellenőrizte teste, főleg lábfeje állapotát, emlékeibe menekült, többek között azokat a veszélyes helyzeteket átgondolva, amiken már túl volt. Igyekezett persze környezetét is szemmel tartani. Amikor az Eufrátesz partja fölé magasodó szikla alatt feküdt egész nap, a szemközti parton álló falu életét figyelte.

Az éjszakai menetelés és tájékozódás témájában ajánljuk megtekintésre saját cikkünket, mely itt olvasható.

CSAK EGY MARADHAT?

Chris Ryan kitér arra, amit amúgy is mindannyian sejtünk, nevezetesen hogy csoportban mindenképp több esélye van egy menekülőnek, gyakorlati és hangulati (lelki) szempontból is. A lelki támasz nyújtása sokszor persze kimerül egy jól kiválasztott vicc elsütésében, de hatása akkor is jelentős. És ha a helyzet még rosszabbra fordul, határozottan jobban veszi ki magát, ha nem egyedül vagyunk ott… Ugyanakkor a társak veszélyt és – mondjuk ki – gondokat is jelenthetnek. Jelen esetben az történt, hogy mikor Stant és Ryant rejtőzés közben meglepte egy újabb pásztor, a két katona nem értett egyet abban, mit kellene tenniük. Vita támadt köztük, ami azzal végződött, hogy Stan hazakísérte a pásztort, remélve, hogy a településén akad majd egy jármű, amit elköthet. Ryan sötétedésig várt rá, de barátja nem tért vissza: talált ugyan egy terepjárót, de mielőtt elindíthatta volna, katonák tűntek fel és foglyul ejtették.

Mikor Ryan teljesen egyedül maradt, valószínűleg egész útjának legijesztőbb óráit élhette át. Innentől fogva csak magára számíthatott. Mi is történik ilyen helyzetben? Az ember nyilván azokból merít erőt, akik közel állnak hozzá, de nem lehetnek jelen. Ryan részletesen leírja, hogy ateista lévén nem Istenben kereste a támaszt, hanem családjában, elsősorban feleségében és kislányában, illetve abban a tényben, hogy hány meg hány sanyarú helyzetből vágta már ki magát, civilként és katonaként egyaránt. Érzelmi kapcsolata olyan fokú volt, hogy mikor több napi gyaloglás után, egyre kimerültebben vánszorgott a sivatagon át, látomásai támadtak: megjelent előtte kislánya és ő vezette tovább, mikor már elkeseredettségében legszívesebben leült volna.

“Egészen bizonyos vagyok benne, hogy segítségemre volt a sokévi kiképzés: nem csak a fizikai erőnlét, hanem a szellemi keménység is, amit az Ezredben töltött idő alatt szedtem fel. A velem megegyező vagy jobb képességű srácokkal való versenyzés során mindig elszántam magam arra, hogy én legyek a legjobb, így meg kellett tanulnom legyőznöm magam és áttörnöm saját korlátaimat. Megszoktam a sebeket és tudtam, hogy egyszerűen le kell küzdenem a fájdalmat.
A vallásos hit nem nyújthatott megnyugvást, mivel nem vagyok hívő. Gyerekként eljártam a vasárnapi iskolába, de csak mert meséket olvastak nekünk, és mert játszottunk. Az iskolában addig nyomatták belém a hittant agyba-főbe, hogy a végén nagyon elegem lett belőle. Felnőttként azonban úgy találtam, képtelen lennék Istenben hinni, azok után, hogy láttam mindazt a nyomort, betegséget és szegénységet a világban. Ugyanakkor hiszem, hogy az embernek kell valami vagy valaki, amiben, vagy akiben hisz. Ha bajba kerülsz, mindig sírsz valakiért – talán Istenért, talán anyádért vagy a feleségedért. Ebben a sanyarú helyzetben a feleségemben és a lányomban hittem – és végül a kislányom, Sarah ragadott ki belőle.
A látomások minden figyelmeztetés nélkül újra kezdődtek. A sötét iraki éjszaka közepéből hirtelen elém perdült, ott sétált előttem. A liláskék ruhácskáját viselte, a pettyes sárga szoknyájával, pont azt, amit karácsonykor hordott. A képe és a szög, amelyből láttam őt, pontosan ugyanaz volt, mint annak idején, Herefordban. Ahogy a köves talajon bicegtem, valahogy mindig előttem járt, totyogott, mutatta az utat a sötétségben. Úgy tűnt, teljesen felcserélődött a szerepünk. Ezúttal ő volt tele önbizalommal, én pedig féltem. Újra és újra meghallottam a hangját: „Papa, gyere!” A hangja annyira valódi volt, hogy azt hittem, a karomba kaphatom. Újra és újra kinyújtottam a kezemet, hogy megfogjam. Olyan érzésem támadt, hogy ha a kezét elérem, kiránt majd a bajból. Egész álló éjszaka a sírás határán álltam, mikor rádöbbentem, hogy nem érhetem el. És mégis, mikor felfogtam, hogy valójában nincs is ott, és hogy csak a szelleme volt, annyira elöntött a vágy, hogy újra láthassam, hogy ez a gondolat vitt tovább.”


MINIMÁLIS FELSZERELÉSSEL

Egy korábbi cikkünkben foglalkoztunk már a túlélés piramisával. Ryan helyzetét összevetve a piramissal, láthatjuk hogy motivációja nagyon erős volt. Fentebb ismertettük az SAS vonatkozó kiképzési procedúráját, amiből kitűnik, hogy a motiváción felül az elméleti és gyakorlati háttere is megvolt. Lássuk, felszerelés tekintetében mi állt rendelkezésére.

Már említettem, hogy mikor a járőr harcérintkezésbe került, kénytelenek voltak eldobni súlyos hátizsákjaikat, emiatt viszont csak annyi felszerelésük maradt, amennyi zsebükbe, illetve derékszíj-szerelékükbe fért. Így tehát fegyverén kívül minden ember a következőkkel rendelkezett:

– két kulacs víz
– lőszer és gránátok
– fegyvertisztító készlet
– alapvető túlélő felszerelés
– minimális élelem
– iránytű és vázlatos menekülési térkép, illetve megvesztegetéshez használható aranyérmék

Minden második embernél volt vészjeladó készülék (TACBE/SARBE), mellyel a koalíciós repülőkkel lehetett elvileg kapcsolatba lépni, illetve egymás között adóvevőként is használhatták. A járőr összesen egyetlen GPS-szel és egyetlen éjjellátó készülékkel rendelkezett. Ma már talán ez is furán veszi ki magát, de ne felejtsük, hogy húsz évvel ezelőtt, a GPS még nem volt olyan olcsó, mint manapság, és éjjellátóból is kevesebb jutott a harcoló alakulatokhoz. Ryannek szerencséje volt, hogy legalább az éjjellátó nála kötött ki a menekülés első éjszakáján. A szerkezet nagy segítségére volt, és többször is megmentette őt. Mivel csak vázlatos – vagy inkább felületes – térkép állt rendelkezésére, illetve mivel ő jutott a legmesszebbre, nyilván jó hasznát vette volna a GPS-nek is…

Tekintve, hogy ellenséges területen fokozott a lebukás veszélye, és mivel gyalog, súlyos hátizsákokkal eleve nehézkes menekülni, nyilván nemcsak bennem merült fel a kérdés, hogy Ryan miért nem pakolt be szerelékébe több élelmet. Könyvében arról ír, hogy jobban foglalkoztatta őt a harcérintkezéssel járó veszély, mint az éhség: ennek következtében több lőszert vitt magával, tartalék élelmiszerként pedig mindössze néhány darab kétszersültet rakott be. Hogy ezt mégis hogy gondolta, nem igazán értem, hiszen a kétszersültnél lényegesen nagyobb energiatartalmú, lényegesen kevésbé kényes vészkaják is akadnak (és akadtak már akkor is), például energiaszeletek. Míg társaival tartott, természetesen adva volt a lehetőség, hogy az ő szűkös készletükből kérjen ennivalót, de menekülése későbbi szakaszában már nagy gondban volt emiatt. A víztisztító tabletták is jól jöttek volna, de a vegyi támadástól való félelmében még azokat sem vitte magával.

„Aggódni kezdtem a lőszer miatt. Attól rettegve, hogy magunkra leszünk utalva az ellenséges vonalak mögött, kihagytam a szerelékemből a kaját, hogy még több lőszert pakolhassak bele. Általában 24 órára elegendő fejadagot hordoztam magamnál – végszükség esetén ez akár négy napra is elég – de most úgy számoltam, hogy ha gond lesz, két éjszaka alatt elérhetem a szíriai határt. Ilyen esetben elég lesz két csomag kétszersült; szóval a többi élelmet a zsákomba tettem és plusz lőszerrel raktam meg a szerelékemet. […] Az egyik dolog, amit kivágtam, a főzőkészletem volt: teafilterek, kávé, narancspor, cukor és tüzelőkockák. Mivel a harcászati elvek tiltják többek között a főzést, a tűzrakást és a dohányzást, úgy gondoltam, esélyem se lesz arra, hogy bármi ilyesmit használhassak. A másik komoly hiba a víztisztító tabletták elhagyása volt. Ha a dzsungelbe megyünk, ahol mindig a helyben talált vizet isszuk, biztosan vittem volna magammal, de azt gondoltam, a sivatagban úgyis a kannáinkból fogunk inni; soha nem fordulhat elő, hogy az Eufráteszre kelljen bíznom magamat. Biztosan nem kockáztatjuk majd meg, hogy kutakból igyunk: abból ítélve, ahogy Szaddam a népével bánt, főleg a kurdokkal, északon, nagyon valószínűnek tűnt, hogy a kutakat szándékosan megmérgezték.”

Saját sebeinek ellátására sem volt mód, mivel a járőr elsősegély-doboza a hátizsákjában maradt. Nem egyértelmű, hogy feltört és felhólyagzott lábfeje ellátásához miért nem használt mondjuk egyszerű sebtapaszt – ha ezek is hiányoztak egyéni felszereléséből, akkor valami tényleg nem stimmelt…

MINDIG CSAK ÉSZAKNAK
A tájékozódás a túlélés egyik alapvető eleme. Amikor a járőr Szíria felé indult, ebből a szempontból viszonylag egyszerű dolga volt, hiszen észak felé kellett tartaniuk, egészen az Eufráteszig, melynek mentén aztán nyugat felé eljuthattak a határig. A menekülők előbb GPS-szel, később tájoló, illetve tiszta időben a csillagok segítségével tájékozódtak.

Az irányok mellet természetesen a terep sem mellékes tényező. Az osztag silány minőségű, 1:250.000 léptékű Irak-térképeket kaphatott csak, és erről ki is derült, hogy több helyen pontatlan. Ryan csak nagyjából tudta meghatározni saját helyzetét, hiszen egyre nehezebben ment neki a gyaloglás, és ő is tudta, hogy minél fáradtabb, annál könnyebben túlbecsüli a megtett távolságot. Mikor végre megpillantott néhány útjelző táblát egy főút szélénél, azok alapján belőhette pozícióját, de ezen a ponton csalódás várt rá, mert valóban rájött, hogy korántsem tett meg akkora távolságot, mint ahogyan hitte.

További gondot okozott az, hogy ha veszélyforrást észlelt maga előtt – például házakat vagy őrposztot – akkor nagy ívben ki kellett kerülnie, és ez nem egyszer megtörtént, elsősorban a menekülés negyedik éjszakáján: az irakiak ekkor mozgósították a környék összes katonáját, sőt, a civil férfiak többségét is, így a sivatag tele volt őrjáratokkal. Ryan azon az éjszakán alig tíz kilométerrel került közelebb céljához, noha legalább negyven kilométert megtett.

Gyenge minőségű térképe miatt azt sem tudhatta, hogy miféle létesítmények találhatók útvonalán. Ennek következményeként megesett, hogy hirtelen egy valamiféle támaszponton találta magát, ahol épületekbe és őrökbe botlott. Később kiderült, hogy egy nukleáris üzem területén is átsétált, ráadásul pont azon az éjszakán, amikor az amerikai légierő ezt a telepet bombázta. Ha csak félórát késik, jó eséllyel ő is kaphatott volna az amcsik szeretetcsomagjaiból…

NYELVI NEHÉZSÉGEK

Köztudott, hogy az SAS egyes tagjai kiképzőként jelen vannak a közel-keleti térségben is, illetve, hogy annak idején több hadműveletben is részt vettek errefelé. S mivel az idegen nyelvek oktatása is része a képzésüknek, furának találhatjuk azt, hogy a nyolc katona közül senki sem beszélte komolyabb szinten az arabot (néhány alapvető szót persze mindenki tudott). A történtek azonban azt mutatják, hogy a nyelvtudás hiányosságai nem voltak annyira kritikusak, mint az arab kultúra ismeretének hiányosságai: ahogy arra Michael Asher is rámutatott, a sivatagban vándorló beduinokhoz nyugodtan lehet segítségért fordulni, mivel nemzettudatuk nem olyan szorosan vett. Számukra a családi kötelékek fontosabbak, mint az, hogy melyik ország területén élnek éppen. Ráadásul a vendégszeretet törvénye igen erős náluk, vagyis ha Ryan hozzájuk fordult volna – és erre lett volna mód, mivel többször is látott beduin táborokat –, jó eséllyel élelmet és szállást kaphatott volna. Természetesen érthető, hogy idegenkedett ettől az ötlettől (részben nyilván Stan esetéből okulva, aki túlzott bizalma miatt esett fogságba) is és összességében biztonságosabb volt számára egyedül, ám akkor is jól példázza ez az eset, hogy mennyire fontos az adott kultúra ismerete.

ÉLELEM ÉS VÍZ NÉLKÜL
Szóba került már, hogy Ryannek mindössze némi kétszersült állt rendelkezésére. Talán hihetetlen, de egész útja során nem is evett mást. Nem talált ehető gyümölcsöket, és vadállattal – egy rókával – is csak egyszer találkozott, vagyis vadászni sem tudott volna. Eközben 79 kilogrammról 63-ra csökkent a testsúlya, hiszen a kiszáradás mellett szervezete saját izmait bontotta le, hogy táplálékhoz jusson. A meneteléshez szükséges energia mellett a pihenés közbeni didergés is sokat kivett belőle.

A test az éhezés során átáll a rejtett tartalékok – zsír és izmok – elégetésére. Aki termetesebb, ilyenkor könnyebb helyzetben van, de Ryan sportos, vékony alkat volt, így kevés zsírtartalékkal rendelkezett.

A vízzel valamivel jobban állt, mint az élelmiszerrel, de éppen csak. Mikor menekülése harmadik éjszakáján elérte az Eufráteszt, ivott a tisztítatlan (de alapvetően ártalmatlan) folyóvízből és kulacsait is megtöltötte. Később mindössze egy alkalommal talált vizet egy létesítmény vízelvezető árkában, és ekkor is telitöltötte kulacsait, sajnos azonban kiderült, hogy ihatatlan, valószínűleg vegyi szennyeződést tartalmaz a közeli erőműnek köszönhetően. Nyilván a vízhiánynak is betudható, hogy az ínye kiszáradt és vérzett, egyes fogai pedig kilazultak. Összességében nem ihatott többet 7-8 liternél ebben a nyolc napban. (Nála volt a feleségétől kapott laposüvege, de abból csak egyszer mert inni, és rögtön meg is bánta, mivel a pálinka kellemetlenül végigmarta száraz torkát – amellett az alkoholtartalmú italok amúgy is dehidratáló hatásúak.) Mindezek ismeretében csodálatra méltó, hogy Ryan képes volt minden éjszaka átlagosan 30-40 kilométer megtételére, éhezve, szomjasan és feltört lábbal.

„Herefordban, a hírszerző tiszttel meg egy részletes térképpel kikalkuláltam az általam megtett útvonal pontos hosszát. Az első éjszaka hetven kilométert gyalogoltunk. A második éjszaka Stan és én negyvenet, a felénél elvesztve Vince-t. A harmadikon újabb negyvenet tettem meg, hogy elérhessem az Eufráteszt. A negyedik éjszaka volt a legelkeserítőbb, amikor negyven kilométert gyalogoltam cikk-cakkban és csak tíz kilométert haladtam a határ felé. Az ötödik éjszaka során harminc kilométer következett, aztán öt-hat a nap folyamán, a vízmosásokban. A hatodik éjszaka keltem át a nukleáris üzemen – az újabb harmincas. Az utolsó és legszörnyűbb éjjelen negyven-ötven kilométert tettem meg – ennek nagy részét feleslegesen. Ez összesen 290 kilométer.”

Hét éjszakán keresztül ment és ment, míg átkelt egy nagyobb szögesdrótakadályon és mivel úgy gondolta, élelem és víz nélkül nem lenne több esélye, megkockáztatta, hogy bekopog a legközelebbi házba. Szerencséje volt: ekkor már Szíriában tartózkodott, és a helyi lakosok vízzel és teával kínálták. Enni még nem volt képes…

Kalandjai nem értek véget, mert a szíriai lakosság és katonaság egy része nem rajongott a nyugatiakért. Mire biztonságba jutott, át kellett még élnie néhány vérfagyasztó pillanatot, amikor fogalma sem volt arról, mi fog történni a következő percben. Ilyen volt, amikor az első városban, ahova betért, a tömeg üldözőbe vette őt, és egy szíriai katona mentette meg, aki betuszkolta a közeli őrszobába, vagy amikor átadták őt a titkosrendőrség ügynökeinek, akik egészen Damaszkuszig úgy bántak vele, mintha a foglyuk volna. Ryan tehát csak napok múlva térhetett vissza az Ezred szaúdi főhadiszállására, de bevetésen már nem vehetett részt ebben a konfliktusban. Ugyanakkor tanácsadóként segédkezett az amerikai különleges erőknél, melyet később maga Schwarzkopf tábornok is megköszönt.

Végül összegezzük, mi történt a járőr tagjaival.

Vince Phillips őrmester 1991. január 25-én halt meg, kihűlés következtében. Holttestét iraki katonák találták meg, és a háború után visszaszolgáltatták. Az Ezred sírkertjében temették el.

Bob Consiglio közlegény, volt tengerészgyalogos 1991. január 27-én esett el, tűzharcban, nem messze a szíriai határtól. Posztumusz Katonai Érdeméremmel tüntették ki. Az Ezred sírkertjében helyezték örök nyugalomra.

Steven John Lane, vagyis Nyúl, egykori ejtőernyős 1991. január 27-én halt meg, kihűlés következtében. Posztumusz Katonai Érdeméremmel tüntették ki. Az Ezred sírkertjében temették el.

Andy McNab őrmester és fogságba esett társai 1991. március 5-én szabadultak. 1993-ban szerelt le, onnantól fogva Chris Ryanhez hasonlóan regényírásból és katonai szakértőként kereste a kenyerét, de dokumentumfilmeket is készít. Mivel karrierje során többször is összeakaszkodott az IRA, illetve más terrorszervezetek képviselőivel, arcát azóta se nagyon lehet nyilvánosan látni. Megkapta a Katonai Érdemérmet és a Kiváló Magaviseletért kitüntetést.

Chris Ryan tizedes 1994-ben hagyta el az Ezredet, és számos regényt, illetve szakkönyvet írt a harcászat, a kondicionálás, illetve a túlélés témakörében. Játék- és dokumentumfilmekben is feltűnt. Iraki érdemeiért a Katonai Érdeméremmel tüntették ki

Ian Robert Pring, vagyis Menő
szabadulása után nehéz helyzetbe került, mivel fogolyként az irakiak megmutatták arcát a sajtónak. Az Ezred egy ideig elzárva tartotta, ami lelkileg súlyosan megviselte.

Mike Coburn, vagyis Kivi, az új-zélandi SAS veteránja 2004-ben jelentette meg saját beszámolóját, Soldier Five címmel.

Malcolm Graham MacGown, vagyis Stan, az ausztrál különleges erők egykori katonája állítólag komolyan gondolkozott azon, hogy saját verzióját megírja, de mostanáig nincs erről hír.

Amint az látható, a Bravó Kettő Nulla története a kitartás, illetve a sorozatos balszerencse és tévedések iskolapéldája. Ezek egy része az Ezred lelkén szárad, hiszen elégtelen hírszerzési adatokkal és térképekkel indították útnak az osztagot. A rádiókkal kapcsolatos gond – a hibásan megadott frekvencia – egyébként az SAS-hez csatolt híradó alakulat hibája volt. Reméljük, az eset nemcsak az SAS számára volt tanulságos, hanem kedves olvasóink is tanulhattak mindebből. 

forrás: http://vadonszava.blog.hu/2011/01/22/akinek_sikerult_es_akinek_nem

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?


Warning: Unknown: write failed: No space left on device (28) in Unknown on line 0

Warning: Unknown: Failed to write session data (files). Please verify that the current setting of session.save_path is correct (/var/www/clients/client0/web5/tmp) in Unknown on line 0