A nem is olyan “sötét” kora középkor hadtörténete I. – Vad vikingek

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

A korai középkorral foglalkozván említést kell tennünk egy olyan népcsoportról, akiktől legalább annyira tartottak az országok vezetői, mint a – az európai hadviselés számára szokatlan és új – sztyeppi harcmodort alkalmazó magyar lovascsapatokról. Ezek az emberek viking néven írták be magukat a történelembe. 

Meg kell jegyeznünk viszont, hogy a vikingek nem egy ország lakosai voltak, hanem az egy azonos területről érkező, azonos harcmodorral rendelkező portyázó harcosokat illették a viking elnevezéssel. Ezt az elnevezést az Észak-Európában élő hajós népek gyűjtőneveként használjuk ma, a szó eredete a mai napig vita tárgya a nyelvészek között. Valószínűleg egy északi eredetű szóról van szó, amely a víg (csata) és a vík (öböl, fjord) szóhoz kapcsolható . A középkori források azonban nem ezen a néven illetik őket. A frank évkönyvekben „Normanni” néven hivatkoznak rájuk, míg az angolszász források „Daninak” nevezik őket. A német forrásokban „Ascomanni” néven említik az északi harcosokat, melynek jelentése – „kőrisfa-emberek” – utal a kőrisfából készített hajóikra. Az ír forrásokban Gallként (idegen) vagy Lochlannakként (északi) szerepelnek, melyhez gyakran kapcsolódik a norvégok esetében a „fehér”, míg a dánok esetében a „fekete” jelző, ami nagy valószínűséggel a pajzsaik színét hivatott jelezni. Származásilag a mai Svédország, Norvégia és Dánia területéről indultak ki rablóhadjárataikra, és Európa partjainak szinte teljes vonalát végighajózták. A nyugati portyák során az Atlanti-óceán partjait követték, eljutottak a mai Spanyolország akkor arabok által lakott részéig, majd átkelvén a Gibraltári-szoroson, a Földközi-tenger teljes területét végighajózták. Keleten a nagy folyókon végighajózva eljutottak a Kaszpi- és a Fekete-tengerig is. Majd az Atlanti-óceán addig még fel nem térképezett területén áthajózva eljutottak a Feröer-szigetekig, valamint Izland és Grönland meghódítása után egészen Amerika partjaiig. Ezeket a portyázási útvonalakat jobban megfigyelvén észrevehető, hogy mindhárom ország földrajzi elhelyezkedése magába foglalja az érdekszférájához tartozó területeket.  Az első írásos feljegyzést a viking portyázókról az Angolszász Krónika lapjain olvashatjuk Kr. u. 789-ből.

“789.: ebben az évben vette feleségül Beorthric király Eadburh-t, Offa király leányát. És ezekben a napokban érkezett először az északiak hajója Hörthalandból. Az elöljáró odalovagolt hozzájuk, és megpróbálta rávenni őket, hogy menjenek a királyi birtokra, mivel ekkor még nem tudta, mifélék ezek. Az északról jöttek lemészárolták őt. Ezek voltak a dánok első hajói, amik Angliába érkeztek.”  

Ezen esemény következményeképpen 792-ben Offa király megerősíti Kent védelmét, hogy védekezhessen a „pogány tengeri emberek ellen”. A következő, már híresebb támadás 793-ban történt, a lindisfarne-i kolostor elpusztítását így írja meg Alcuin, a kortárs tudós:

„Soha ezelőtt nem bukkant még fel efféle borzalom Britanniában, mint az, amit most egy pogány nemzettől szenvedünk el ; azt sem gondoltuk, hogy egyáltalán lehetséges ilyen támadás a tenger felől. Nézd csak meg: Szent Cuthbert templomát, amit Isten papjainak vére mocskolt be, megfosztották minden díszétől; az a hely, ami mindegyik másnál tiszteletre méltóbb volt Britanniában, a pogányok prédájává lett.” 

A következő felsorolásban a viking portyázások időszakának fontosabb eseményeit olvashatjuk:

  • Kr.u. 795.: Iona szigetén a Szent Columba kolostor kifosztása és a kis ír sziget, Rechru (a mai Lambay-sziget) lerohanása. Ettől a támadástól kezdve tart Írország vikingkori történelme.
  • Kr.u. 799.: Viking portyázók jelennek meg a Loire torkolatánál. 
  • Kr.u. 810.: Gotfried, Dánia királya támadást intéz Friesland ellen.
  • Kr.u. 830- 850.: Támadások a francia és dél-angliai partok ellen.
  • Kr.u. 865.: Kent városának lakossága először fizet danegaeldet a dán vikingeknek. II. (Tanácstalan) Aethelred angol király uralkodása alatt az angolok rendszeresen fizettek hatalmas hadisarcokat a dán hódítóknak. Később az angol-normann királyok által kivetett adókat is így nevezték. A danegaeld rendszeres fizetése 991-től egészen 1162-ig tartott.
  • Kr.u. 870 körül.: Széphajú Harald megszerzi a hatalmat Norvégia felett. Viking hajósok először érik el és telepednek le Izland szigetén.
  • Kr.u. 872 körül: A hafrsfjord-i csata. Széphajú Harald döntő győzelmet ér el, és ezzel megszilárdítja hatalmát.
  • Kr.u. 877.: Mercia, az angol-szász királyságok egyike a dán vikingek hódításának áldozatául esik.
  • Kr.u. 879.: Kelet-Anglia (angolul East-Angels), még egy angol-szász királyság is a dán vikingek áldozatául esik.
  • Kr.u. 886.: I. (Nagy) Alfréd (angolszászul Ælfrēd ) békét köt Guthrum dán királlyal. Párizs ostroma. A város eleste után II. (Kopasz) Károly (876-887) danegaeldet volt kénytelen fizetni a dán vikingeknek.
  • Kr.u. 937.: A Brunanburh-i csata. Athelstan (óangolul:Æþelstan) angol király legyőzi a dublini Olaf Gurthirson seregét. A csata helyszínét a mai napig nem sikerült meghatározni.
  • Kr.u. 940-954.: A yorki viking királyság időszakos függetlensége Angliától.
  • Kr.u. 986 körül: Vörös Erik Grönland keleti és nyugati partjainál kolóniákat alakít, ezzel megkezdődik Grönland betelepítése.
  • Kr.u. 1000 körül: A vikingek települést hoznak létre L’Ause aux Meadowsnál, Újfullandon.
  • Kr.u. 1014.: A clontarf-i csata. Viking zsoldosok Sigtrygg Silkbeard vezetésével Máel Mórda oldalán részt vesznek a csatában Brian Bóruma ellen.
  • Kr.u. 1016 – 1035: Nagy Knut vagy Kanut (ónorvégul: Knūtr inn rīki) uralkodása. Az észak-tengeri Viking Birodalom létrejötte és fennállása.
  • Kr.u. 1043 – 1066: III. (Hitvalló) Edward uralkodása. A Stamfor Bridge-i csata. 
  • Kr.u. 1085.: Swein Estrdson kelet-angliai hadjáratának összeomlása. A skandináv fenyegetés és a viking korszak vége.
Mint azt láthatjuk a viking portyázók közel 300 éven keresztül sikeres hadjáratokat vezettek Európa-szerte. Ezekben a sikerekben nagy szerepet játszott az az egyedi harcmodoruk, amit később az ellenséges hadak is átvettek tőlük. A tengeren zajló ütközetekben döntő szerepet játszottak az általuk épített és használt sekély merülésű, mégis stabil, ún. hosszú hajók . Ez a hajótípus rendelkezett kormánylapáttal, valamint árboccal is. Ugyanakkor szélcsend esetén, a fedélzeten tartózkodó harcosokat evezésre is befogták. A tengeri hadviselés során alkalmazott harci taktika, lényegében a szárazföldi összecsapások vízre való átültetését jelentette. Ezt a következőképpen kell elképzelnünk. A hajókat egymás mellé állították fel a hadrendben egyenes vonalban vagy ék alakzatban. Sokszor össze is kötötték őket, ezzel egy hatalmas vízi platformot képezve. A legnagyobb és legjobb harcosokkal rendelkező hajó – mely általában a vezéri hajó volt – a hadrend közepén helyezkedett el. A széleken, illetve az összekötött hajók mögött különálló hajókat állítottak fel, ezzel megakadályozván az ellenség általi átkarolást vagy hátbatámadást. A támadás menete a következőképpen zajlott le. A vitorlázatot bevonva, a hajót csak evezővel mozgatva az ellenséges hajóhoz navigáltak. Az evezősök megvédése kulcsfontosságú volt, ezért általában melléjük rendeltek még egy embert, akinek a feladta az volt, hogy a pajzsával megvédje az evező ember testi épségét. Mikor kellő közelségbe értek célpontjukhoz, nyílzáport, illetve dárdákat és köveket  hajítottak át a másik hajóra, ezzel csökkentvén az ellenség létszámát. Az ellenséges hajó mellé érve egy kampókkal felszerelt csapóhidat akasztottak a másik hajó oldalára, és ezen átkelve közelharcban ártalmatlanították az ellenséget. A szárazföldi portyák során a hajókat kiúsztatták a partra. Kétoldalt leeresztettek egy-egy vonóhidat a hajó két oldalán, és kiépítettek egy kezdetleges, megerősített helyőrséget, ugyanis ellenséges erőfölény esetén így volt hová visszavonulniuk. A vikingek számára fontos volt a megfelelő kommunikációs és utánpótlási vonalak kiépítése, ennek hiánya sokszor súlyos veszteségekhez vezetett. 

A szárazföldön, nyílt terepen használt taktika ettől sok tekintetben különbözött, mivel felszerelésük alapjában véve a közelharcra volt alkalmas. Kedvelt fegyvereik a hosszú, 2-3 méteres nyélhosszal rendelkező lándzsa, az ugyanilyen hosszú és a fején széles vágóéllel rendelkező dán balta, valamint az egyenes kétélű kard és természetesen az elmaradhatatlan kerek, nagyméretű pajzs volt.  Ezáltal a vikingek legkedveltebb taktikája az úgynevezett pajzsfal – norvégul „skjaldborgr” – volt, melyet az ókori spártaiak és a római legionáriusok falanxához lehet hasonlítani. Ezek a tömör pajzsfalak öt vagy akár több sor mélyek is lehettek, elől pedig a legjobban felfegyverzett és legjobb minőségű védőfelszereléssel rendelkező emberek álltak. Esetenként kettő vagy akár több ilyen pajzsfalat is hadrendbe állítottak egy csata során, ahogy ezt az ashdown-i és meretun-i csatában történt 871-ben valamint a corbridge-i csatában 981-ben, ahol is 4 db ilyen alakzatot alkottak és az egyik pajzsfal tartalékként hátul maradt, egy jól rejtett helyen. Sok vita van, hogy milyen távolságra álltak a pajzsfalat alkotó sorokban egymástól a harcosok, azonban a régészeti leletek – például a Gosforthban talált sírkő-ábrázolás módja, az osebergi faliszőnyegen található ábrák – és a Norse Film és Pageant Society hagyományőrzői általi tapasztalatok azt mutatják, hogy a sorban a pajzsaik valószínűleg takarták egymást. Így lehetőségük nyílt az ellenséges rohamok felfogására, illetve támadás esetén az ellenséges vonalak áttörésére. A közelharc során természetesen a szoros pajzsfal szellősebb lett, hogy a harcosoknak legyen helye támadni és védekezni. Ahogy Snorri Sturlussontól a Harald király sagajában olvashatjuk a pajzsfalat képesek voltak védekező harcmodorra is alkalmazni. Ezt Harald Hadrada is így tette a stamford bridge-i csatában, amikor is embereit egy több sor mély körben állította fel. Hadrada a következőket tanácsolta embereinek a lovasok elleni védekezésképpen (a sagában leírtak nem túl meggyőzőek arról, hogy a stamford bridgenél jelen volt lovasság) – valószínűleg ez volt a lovasság ellen általánosan alkalmazott taktika –. Az első sorban álló emberek a lándzsájuk végét belefúrták a földbe, míg a hegyét a lovas mellkasának magasságába emelték. A második sor ugyanezt tette, azonban itt a lándzsák hegye a lovak szügyének magasságában volt. Közkedvelt alakzatuk volt még az ún. svynfylking azaz a vaddisznóorr-alakzat, ami egy ék alakú támadóegység volt, az ellenség pajzsfalának megtörésére használták. A legenda szerint maga Odin tanította meg nekik ezt az harcmódot, azonban természetesen ez csak monda, nagy valószínűséggel a késő-római korban – IV.-V. század – használt legionarius-alakzatból, az ún. „porcinum capet” (disznófej) alakzatból alakult ki. Ahogy a Flateyjarbok-ban – Izland legfontosabb középkori leírásában – olvashatjuk, a vaddisznóorr-alakzat az következőképpen nézett ki. Az ék elején két ember állt, a másodikban három, míg a harmadikban öt. Ezt az egységet vagy egyedüliként alkalmazták, vagy a harmadik soroknál „összekötve” több egység egymás mellé állításával egy cikk-cakkos vonalat alkottak. A távolsági fegyverek használata nem játszott számottevő szerepet a vikingek taktikájában, de majdnem minden csatában jelen voltak. Példaként megemlíthetjük a svolder-i csatát, ahol a források szerint Olaf Trygvasson zászlóshajóján szolgált egy Einar Tambarskelf nevű íjjal felszerelt mesterlövész. 

Lovasságot szinte egyáltalán nem használtak a csaták során, csak egy-egy példát találunk elvétve – pl. a sulcoit-i csatában 968-ban Írországban, illetve a monfaucon-i csatában 888-ban Franciaországban, ahol is Fleury-i Abbo leírásából tudjuk, hogy jelen volt egy viking lovascsapat is, azonban a gyalogságtól teljesen függetlenül harcoltak –. A lovakat inkább a portyázások során használták nagy távolságok megtételére, illetve szállítóeszközként. E célra a tábor környékéről szereztek be lovakat, illetve elesett ellenségeik lovait használták, ahogy azt az Angol-szász Krónikában is olvashatjuk 999-ben és 1010-ben. Ennek következtében nem voltak túl jók a lovasság elleni harcban, ahogy azt a 881-es saucourt-i csata leírásából is megtudjuk. A feljegyzések szerint az első lovasroham során 8-9000 embert veszítettek a vikingek a frank lovasság támadásától, azonban rendezetten vissza tudtak vonulni. Ekkor a frank lovasság hatalmas taktikai hibát vétett – elkezdték a halottakat fosztogatni – és ezt kihasználva a viking gyalogság ellentámadása majdnem megsemmisítette őket. A frankok második lovasrohama is súlyos veszteségeket okozott a gyalogság sorai között, azonban ezek után is rendezetten visszavonultak. Kelet-Európában is hátrányban voltak a lovassággal szemben, amint azt a 972-es silistriai csata leírásában olvashatjuk, ahol a bizánci lovasság súlyos veszteségeket okozott a vikingek gyalogságának.

A fentiekben megpróbáltam egy átfogó képet adni a tenger farkasainak hadászatáról és harcászatáról. A nagyon mély részletekbe nem kívántam belemenni ebben a cikkben, azt majd egy következő alkalommal teszem meg, hiszen a téma nagysága megköveteli, hogy részenként legyen taglalva.

Felhasznált irodalom:
  • Johannes Brondsted: A vikingek. Corvina Kiadó. 1983.
  • R. Chatrand-K. Durham-M. Harrison-I. Heath: The Vikings – Voyagers of discovery and plunder. Osprey Publishing Ltd., Great Britain., 2006.
  • Osprey Military Elite Series: Ian Heath – Angus McBride: The Vikings,  Osprey Publishing Ltd., Great Britain., 1985
A cikk elején található vezérkép webcíme: http://myths.e2bn.org/library/1154895284/vikings2.teach.jpg
Ezen cikk egyes részei az Ars Ensis Lovagi Kör és Kardvívó Iskola Egyesület Kardlap című újságjának 2011.10.26-án megjelent 6. számában is olvashatóak, amely cikket ugyancsak én írtam. Az egyező részek újra felhasználására az újsák szerkesztője, Tóth Marcell adott engedélyt. 

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?