Főoldal » Hajdúk a 15 éves háborúban III.

Hajdúk a 15 éves háborúban III.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Hajdúk értékelése katonai szempontból

Már a kortársak tollából is igencsak ellentmondó véleményeket hallunk a hajdúkról. Az egyik megnyilatkozás szerint „igen rút, istentelen nép”,[1] míg például az 1605. december 12-én kiadott szabadságlevélben „az mi régi szabadságunk bajnokai és visszaadói.”-ként[2] jelennek meg.

A hajdúk megítélésével kapcsolatban több szempontot is figyelembe kell venni, mint például a szerző esetleges személyes elfogultsága, vagy politikai hovatartozása, hiszen ezek mind befolyásolták véleményét.

Az kétségtelen tény, hogy a hajdúk igen csak sok gaztettet hajtottak végre, sőt Szepsi Laczkó Máté szerint a császári generálisok között a következő vélemény járta róluk: „csak a hajdúnak adjunk zsoldot, mind atyjokat, anyjokat levágathatjuk velük, ha a zsold mellett szabad nyereséget is adunk nekiek.”[3] Bár Szepsitől nem áll messze az, hogy a császáriakat rossz fényben tüntesse fel, hiszen egy felső vezetéstől ostobaság volna a saját katonaságát is ellátó területeket pusztíttatása.

Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a császári kincstár a XVI. században igen gyakran küzdött pénzhiánnyal. Ez azt jelentette, hogy a zsoldjába fogadott katonáknak nem tudtak fizetni, így a parancsnokok szemet hunytak, vagy egyenesen engedélyezték a környéken a zsákmányolást. Természetesen ez oda vezetett, hogy a katonák minél többet akartak elhozni, s a „mozdítható” fogalmán a zsákmányoló és a tulajdonos igen gyakran nem ugyanazt értette. Azt, hogy a zsákmányolással megszűnt a parancsnok minden lehetősége arra, hogy csapatait kordában tartsa, jól mutatja Basta feljegyzése 1603-ból: „Ha bolon (vallon) vagy német volna, bizony bírnék avval s megbüntetném, de magyarral nem tudok bírni.”[4] A császári tábornok dolgát valószínűleg az is nehezítette, hogy a hajdúk – ha éppen nem kaptak szerződést senkitől – akkor a környéken zsákmányolva éltek.

Ez a zsákmányoló életmód vezette arra a magyarországi és az erdélyi rendeket, hogy egész sor törvényt hozzanak „a szabad hajduk kiirtásának a módjáról”[5], melyekben – folytatva az előbbi törvénycikk sorait – felségárulás terhe mellett tiltották a hajdúk alkalmazását, s szabadon engedélyezték megölésüket. Azonban a törvények betarthatatlanságát mutatja, hogy 1514-től, de főleg a tizenötéves háború alatt szinte minden országgyűlés foglalkozott a kérdéssel.[6]

Annak az oka, hogy miért nem lehet betartatni a törvényt abban keresendő, hogy az ország folyamatosan háborúban állt. A korabeli viszonyok között a békeszerződések csak azt szavatolták, hogy nagy hadjáratra – elvileg – nem kerül sor, ám a határvillongások folyamatosak voltak, sőt többször előfordult, hogy kisebb várak is gazdát cseréltek a „béke” ideje alatt. Ez a sáv, amelyben harci események folyamatosan folytak akár 50-100 km széles is lehetett, s komoly igény volt ezen a területen egy bármikor bevethető, gyorsan mozgó katonai alakulatra. Ennek a követelménynek a hajdúk pedig tökéletesen megfeleltek, így a környékbeli urak kettős érdekeltségbe kerültek: egyrészt el akarták üldözni a hajdúkat, mert azok gyakran az ő birtokaikat is lerabolták, ugyanakkor katonai tapasztalataik miatt szükségük is volt rájuk.

Abban is van igazság, amit Passuth László ad Bocskai István szájába, vagyis: „Szót értett a legordasabb hajdúhadnaggyal is – amikor kifizette napra pontosan néha, tetézve is, a kialkudott zsoldjukat (váradi kapitányként Z. G.). Nála nem is pusztítottak, nem garázdálkodtak. Ezt a gyülevész emberfajtát mindenki kifelé tessékeli már, ha betelt a szolgálatjuk.”[7]

Feltűnő viszont, hogy a Bocskai István által vezetett felkelés során és után nagyon gyorsan megváltozik a vélemény a hajdúkról, hiszen a korábban míg Szamosközy a „rokon vér kiontására hajlandó rablók”-nak, „még a töröknél és tatárnál is kegyetlenebb”[8]-nek titulálta őket, addig a szerencsi országgyűlés 1605-ben nem győzi hangsúlyozni a hajdúk érdemeit abban, hogy „Hazátok szabadságáért fegyvert vontatok vitézül őfelsége és mindnyájunk mellett…”[9]

Arról már nem is beszélve, hogy Arany János 1850-ben a következő sorokat írja az Ó torony című versében: „Nagy-Szalonta nevezetes város/ Mégsem olyan nevezetes már most/ Mint mikor volt szabad hajdufészek,/ Benne lakván háromszáz vitézek.[10] A nemzetőr költő igen büszke volt arra, hogy egy úgynevezett „kis hajdúvárosból” származik. S nem is méltatlanul, hiszen a Bocskai által 1605. december 2-án Szalontára telepített korábban köleséri 300 hajdú az első olyan csoportok egyike, melyek Bocskaihoz csatlakoztak az akkor még csak nemesi rebelliója idején.[11]

A hirtelen történt véleményváltás okát minden valószínűség szerint abban lehet és kell keresni, hogy Bocskai István fejedelem hadainak legnagyobb részét – melyekben a török hadak valóban csak segélyhadak voltak – hajdúk alkották. Bocskai felkelése pedig a magyar történelem azon ritka felkeléseinek egyike, melyek sikerrel végződtek. Ráadásul ez a siker tartósnak bizonyult, hiszen később Bethlen Gábor és „Öreg” Rákóczi György is sikerrel kapcsolódott be a harmincéves háborúba, ahol a hadak zömét ismét a hajdúk adták.

A hajdúkat katonai szemszögből értékelve fontos dolgokat vehetünk észre. Az első, ami azonnal szembetűnik, az, hogy a hajdúk nem azt a harceljárást alkalmazták, mint a nyugati zsoldos hadseregek.

Kelenik József és Perjés Géza is a könnyűlövész kifejezést használja rájuk, hiszen fegyverzetüket általában egy rövid csövű puska, esetleg pisztoly is, szablya, valamilyen ütő-vágó fegyver és kés vagy tőr alkotta. Védőfegyverként használtak fegyverderekat és sisakot. Ezek a fegyverek alapvetően alkalmasak arra, hogy rajtaütésszerű csapásokat lehessen mérni az ellenségre. A hajdúk általában erre a harceljárásra támaszkodtak.[12]

De konkrétan mit is jelentett ez a meglepetés szerű támadás, ismert nevén a hajdúles? A les vetést megfelelően kellett mindig előkészíteni, hogy a kellő hatást elérje. A csapatok igyekeztek éjszakai menetekben megközelíteni a majdani harcteret. A csapat élén messze elől jártak a nyomnézők és a cirkálóknak nevezett felderítők, akik arra ügyeltek, hogy nehogy valami „meglepetés” érje a menetben lévő harccsoportot. Amikor elérték a deréklest, akkor a főerők elrejtőztek. Ha nagyobb ellenséges csoport megtámadását tervezték, akkor több kisebb leshelyet is létrehoztak, ahova a martaléknak nevezett kisebb csapatokat helyezték el. A martalékok feladata volt az, hogy megkezdjék az ellenség zaklatását, és folyamatos „csiripolásukkal” a főerők fegyverei elé csalják őket. A pokol akkor szabadult el, amikor biztos lőtávolba értek, s a derékhad is rájuk támadt. A feljegyzések szerint nem csak a puskaropogás keltette zaj volt óriási, ezt még növelték azzal, hogy megszólaltak a sípok és dudák, valamint a „Huj! Huj! Rá!” csatakiáltás.[13] A meglepett ellenségre aztán a fedezékből előugorva, szablyát rántva rárohantak. A gyalogosok gyakran felugráltak az ellenséges lovasság mögé, s hátulról ölték meg őket. A lovassági harcban egyéni párbajok alakultak ki.[14] Ez a harceljárás alkalmas volt arra is, hogy akár komoly létszámfölényben lévő ellenséget is megverjenek, amire jó példa lehet az 1604-es áldmosd-diószegi csata, vagy a Budára szánt török utánpótlás elfogása 1599-ben Tolnánál.

Ugyanakkor a kortársak is felhívták a figyelmet arra, hogy ezzel a harceljárással nem lehet döntő csatát nyerni, s természetesen a hajdúk sem csak ezt tudták. Kelenik József hosszan értekezik arról, hogy a tizenötéves háború idejére Magyarországon megfigyelhető, hogy a hadsereg túlnyomó többsége főfegyverként már valamilyen tűzfegyverrel volt ellátva. Ez azért érdekes, mert még a kor nyugati hadseregeit tekintve is 20-25%-kal nagyobb volt ezeknek a katonáknak az aránya.[15]

Kelenik felhívja a figyelmet arra, hogy a lőfegyveres csapatok nagy száma új harceljárásokra is lehetőséget adott. Például megrökönyödéssel tapasztalták a török csapatok 1594-ben a hatvan-turai csatában, hogy „A török taraczkinak kilövése alatt az egész magyar gyalogság mind a földre leborult és semmi kár nem lött az taraczkok mián bennök; azután mind talpra állván úgy kezdöttenek harczolni és lőni…”.[16] Sokkal kevéssé volt sikeres ez az akció az 1672-es vasvár-batizi csatában, itt ugyanis a dunántúli lovasságot is meglepte ez a mozdulat, s azt hívén, hogy a teljes gyalogságot lelőtték, futásnak eredt.[17] Érdekes, hogy a nyugati hadiszabályzatok a XIX. századig tiltották a hasra fekvést, valamint a fedezékből való tüzelést, ami szintén bevett gyakorlat volt a hajdúk, és a magyar gyalogosok között.

Ilyenre is számos példát sorolhatnánk, álljon itt most egy törökök elleni tűzcsapás, melyet a hajdúk fedezékből zúdítottak ellenségeikre, akik nem tudtak bennük komoly kárt tenni. Ortelius krónikájában olvasható az az eset, amely során magyar gyalogosok meneteltek Sziget környékén, ám a szembejövő lovas csapatról kiderült, hogy álruhás törökök. Ekkor a hajdúk beugrottak az utat övező sűrű bozótba, és olyan erősen sikerült tűz alatt tartaniuk a törököket, hogy azoknak gyalogságért kellett küldeniük. A török gyalogosok beérkezte előtt azonban a magyarok a fákból tutajt készítettek, amivel átkeltek a Dráván. A csata mérlege mutatja, hogy ez nem egy véletlen cselekedet volt, hiszen a törökök véres vesztesége 37 fő volt, míg a hajdúk csupán 4 embert veszítettek.[18]

Az erdélyi fejedelemség hadserege című munka szerzője szerint a magyar puskás gyalogságot a harcok során főleg védekezésre használták.[19] Kelenik József azonban – Pecsevit idézve – felhívja a figyelmet, hogy Magyarországon a laza alakzatban előnyomuló „Néhány magyar puskás csapat, vagyis hajdú” „puskáikkal lövöldözve, trombitákat fújva, dobot verve… a táborunk felé jött.”[20] Ez azt bizonyítja, hogy a magyar gyalogság támadás közben is előszeretettel tartotta tűz alatt ellenfelét, ami nyugati seregekben nem fordult elő.[21]

Nagy László – több kortárs szerzőre támaszkodva – elmondja, hogy Magyarországon komoly hiány volt olyan gyalogosokban, akik képesek voltak a nyugati seregek mintájára zárt alakzatokban harcolni.[22] Kelenik ugyanakkor ezt egy magyar területen kialakuló sajátosságnak nevezi, hozzátéve, hogy képesek voltak zárni soraikat.[23] Ezzel a harcrenddel kapcsolatban hozzáteszi, hogy a magyar katonák által használt fegyverek, és az ebből adódó harci technikák nem alkalmasak arra, hogy szorosan álljanak fel. Azon felül, hogy zárt sorokban nem lehet lehasalni, hisz egymásba gabalyodnának az emberek, a szablyavívás is sok helyet igényel.[24] Lehet ugyan úgynevezett száraz szúrásokat is alkalmazni, de alapvetően mind a szablyával, mind a fokossal történő harcolás széles mozdulatokat kíván, ami zárt alakzatban gyakorlatilag lehetetlen. Ezzel szemben a nyugati zsoldosok egyenes kardja kitűnően alkalmas ezekre a száraz szúrásokra.

A gyalogos hajdúkat elhagyva vessünk néhány pillantást a lovasságra is, hiszen B. Szabó János véleménye szerint a magyar seregekben a döntő fegyvernem a lovasság maradt, amit azzal is alátámaszt, hogy az Erdélyi Fejedelemség hadseregében a lovasok száma kétszerese volt a gyalogosokénak.[25]

Érdekes momentum figyelhető meg ezen a téren. A Német-Római Császárságban is megindult az a folyamat, melynek során a lovasságot kopja helyett lőfegyverre kezdték átfegyverezni, illetve eleve lovas puskás alakulatokat állítottak fel. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy a huszárság körében ez nem volt egy népszerű törekvés, ami azt eredményezte, hogy több esetben egyszerűen lovasították a gyalogos hajdúkat, akiknek amúgy a lövésztudása már meg volt.[26] Nagy László ezzel a folyamattal magyarázza, hogy immár több – akár nagyobb famíliákból is – nemes is megjelent a hajdúk között, hiszen a lovasság mindig jelentett egy presztízst is, ráadásul ezeknek a kutyabőrös uraknak megfelelő lovuk és lovaglótudásuk is volt.[27]

A hajdúk között egyre jobban elterjedt a lovas hadviselési forma. Az Erdélyi Fejedelemség Hadserege című munka azt állítja, hogy a letelepített hajdúk már a lovas fegyvernemhez tartoztak.[28] Bethlen Gábor hadaiban már külön kiemelték, hogy lovas hajdúk is voltak, akik lovas lövészkénét vettek részt az ütközetekben.[29]

Az, hogy a hajdúk lovon is egyre inkább a lőfegyvert alkalmazták változásokat hozott a harceljárásokban is. A nyugaton megszokott caracole-nak nyomát sem leljük a magyar hadszíntéren. Ez ugyanis öngyilkosság lett volna a nagy rohamokat vezető török lovassággal szemben. A magyar lovasság megtartotta fő erényét a lendületes rohamokat, melyek hatékonyságát jól bizonyítja, hogy akár a puskásokat is képes volt legázolni, mint például 1621. június 11-én Érsekújvár alatt. Itt az történt ugyanis, hogy a várvédőket kívülről – az ellenség ellátmányának folyamatos elragadásával, valamint az ostromgyűrű nyitva tartásával – segítő Horvát István és Bornemissza János által vezetett lovasok – egy megbeszélt jelre – nekirontottak a az elűzésükre küldött császáriaknak. Támadásuk oly sikeres volt, hogy a táborban felállt 300 puskást is legázolták, majd megölték a helyszínre siető Boquio tábornokot is.

Ezek mellett az is a magyar lovasság teljesítményét dicséri, hogy a Habsburg Birodalom egyetlen olyan seregrészét alkották, amely a harmincéves háborúban, szinte kivétel nélkül megverte a svéd hadsereg azonos fegyvernemét, s komolyan akadályozta a svéd seregek ellátását.[30]

Ugyanakkor az is elmondható, hogy amennyiben az első roham felmorzsolódott az ellenséges muskétások sortüzein, akkor a lovasság hajlamos volt arra, hogy megfusson, s csak a második hullám újabb rohamával lehetett megkísérelni a sorok újrarendezését.[31]

Különlegesség számba ment ugyanakkor, hogy a magyar lovasok – köztük a hajdúk is – a pisztolyaikat nem használták, nem használhatták roham közben. A hadiszabályzatok előírták, hogy a pisztoly csak közelharci fegyverként használható. Ez logikusnak is tűnik, hiszen a korabeli pisztolyok lőtávolsága nem volt túl nagy, ráadásul pontatlanok is voltak. Közelharc során ugyanakkor igen hatékony fegyver, hiszen óriási kalibere miatt hatalmas a stophatása, valamint a korban nem volt alkalmas védőfelszerelés ellene, így igen hatékonyan lehetett alkalmazni.

Összességében elmondható a hajdúkról, hogy a kortársi véleményeket figyelembe véve kijelenthető, nem voltak rosszabbak, mint koruk bármelyik katonája. Kegyetlenkedéseik nem voltak kirívóan súlyosak, gondoljunk csak harmincéves háború nyugati hadseregeinek olyan „szórakozásaira”, mint a svéd-ital (svéd katonák egyik kedvelt kegyetlenkedési formája, melynek során az elfogott civileket addig itatták vízzel, vagy trágyalével, amíg hasa teljesen fel nem fújódott, majd az illető hasára lépkedtek, így annak szájából szökőkútszerűen fricskázott a folyadék), vagy az ellenségtől elfoglalt városok felégetése, nőkön tett erőszak, hogy a szíj hasítást, vagy a felvágott bőr alá tett sót ne is említsük.

Az sem egyedülálló, hogy a hajdúkról feljegyezték, hogy „török módon éltek”, akár fiatal fiúkkal is, hiszen már maga az elnevezés is utal arra, hogy a janicsárok között is „gyakori volt” a jelenség, de a nyugati hadseregekben sem volt ez idegen.[32]

Ami a hajdúkról szóló véleményeket olvasva kitűnik, hogy feltűnően sűrűn zsákmányoltak. Ennek oka az volt, hogy eleve egy nyugati zsoldos katona havi zsoldjának felét, harmadát kapták – átlagosan 3-4 Forintot –, ráadásul a császári parancsnokok igen gyakran állapodtak meg velük eleve a zsákmányoláson szerzett javakat ígérve fizetségként.[33]

Harcértéküket szemügyre véve elmondható, hogy óriási vita folyik róla a szakirodalomban, melyben mind a két szélsőség megjelenik. Nagy László ugyan nagyon helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy egy hadsereg harcértékének vizsgálásához szükség lenne a fogalom pontos tisztázására, hiszen sokan a háborús eredményeket egyenlővé teszik a harcértékkel.[34]

A kortársak között igen eltérő megnyilatkozásokat olvashatunk arról, hogy valójában mit is értek a hajdúk, hiszen Bocskai például a következőket írja a sikeres téli hadjárata után: „Valahogy lött eddig való előmenetelünk Isten után ő kegyelmeknek (hajdúk) által lött.”[35] Bethlen Gábor azonban erősen negatívan szól a fehérhegyi csatáról: „Egy magyar sem vítt, hanem elfutott, et quod maius (és ami több) harmada sem volt jelen, mind a kurva anyjokban voltanak prédálni.”[36]

A kérdést vizsgálva Kelenik József egy nagyon fontos momentumot emelt ki, mely szerint nem érdemes összevetni a nyugati és a hajdú harcmodort, mert két teljesen különböző területen, társadalmi, gazdasági és katonai kihívások közepette alakultak ki.[37] Hozzáteszi még, hogy gyakorta nagyon jól kiegészítették egymást, amikor a hadsereg szilárdságát a gyalogos négyszögek alkották, míg a hajdúk folyamatosan tűz alatt tartva az ellenséget, a csata alatt végig zaklatták, a szárnyakon pedig alkalmazhatók voltak átkarolásra is.[38]

Hadtörténészek több helyen is kiemelik, hogy a Perjés Géza által határvédő harceljárásnak nevezett taktikával nem lehet döntő csatát nyerni, amit hadvezéreik is jól tudtak.[39] Nagy László ezt azzal indokolja, hogy a laza, főleg egyéni bátorságot követelő harcmodor nem alakit ki a katonák között szoros kohéziót, így gyenge pszichikai állóképességük és a modern harcászatban való járatlanságuk nem lesz elég a döntő győzelem kivívására.[40]

B. Szabó János azonban árnyalja a képet, amikor leírja, hogy 1526 után csaknem hetven esztendőn át nem zajlott Magyarország területén nagy nyílt mezei csata, ami igényelte volna a terciókhoz hasonló harcmodor kialakítását.[41]

Fontos meglátni ugyanakkor, hogy megfelelő taktika kialakításával képesek voltak mind az erdélyi hadak, mind pedig a hajdúk komoly eredmények elérésére. Ezt jól mutatja, hogy mind Bocskai, mind Bethlen komoly sikereket ért el, „Öreg” Rákóczi György pedig képes volt hatalmát megőrizni.

Bethlen Gábor például a les vetést egészen hadsereg szintű alkalmazásig vitte, s vezéreinek is javasolta, hogy eszerint cselekedjenek.[42] Bethlen kitűnően használta ki csapatainak azt a tulajdonságát, hogy felszerelésük a magyar hadszíntérhez alkalmazkodik – az erdélyi csapatok igen gyakran használtak borzbőr tarisznyát, ami gyakorlatilag vízhatlan volt – míg a nyugati zsoldosoké nem mindenben. Wallenstein ellene törő hadait úgy verte meg, hogy csapatait folyamatosan mozgatta, gondosan ügyelve arra, hogy minél több folyamátkelésre kerüljön sor a Vág és mellékfolyói vidékén. Ennek az lett az eredménye, hogy a császári hadak lőpora átázott, ami után a csatát megnyerni már nem volt nehéz.

Nagy László azzal magyarázza a magyar hadak sikereit, hogy a Habsburg kormányzat stratégiai védekezésbe vonult, és nem kívánta tönkreverni az ellene fellázadókat, így azok taktikai fölényhez jutottak. Hozzá teszi még, hogy sokszor a gyengébb fél is képes háborút nyerni, amennyiben szövetségi rendszerben küzd, mint a magyar hadak.[43] Véleményem szerint a felkelések és egyéb hadak sikerei sokkal inkább abban keresendőek, hogy a Birodalmi Hada nagyobb része más hadszíntereken volt lekötve, vagy a csőd közeli állam nem tudott kellő zsoldost felfogadni, így például Bocskai megfelelő pozíciókból kezdhetett tárgyalást, ami már értelmetlenné tette komolyabb seregek átvezénylését.

A hajdúk harcértékét sokkal komolyabban rontotta az, hogy igen fegyelmezetlen hadaknak számítottak. Eltekintve attól, hogy prédáltak több esetben veszítettek el azért csatát, mert a félig megnyert csata örömére leitták magukat, s az ellenség rajtuk ütött. Tény, hogy ilyenkor is képesek voltak vitézül helyt állni, de a legtöbb esetben az eredmény az lett, mint Edelénynél, ahol Basta végül kitört a bekerítésből. Az edelényi csata rámutat arra is, hogy a hajdúk nem biztosították megfelelően az állásaikat, amire Kemény János is felhívja a figyelmet, mikor a jó parancsnok feladatait rögzíti.[44]

A fegyelmezetlenség másik formája az volt, hogy kapitányaik időnként túlzottan is önállósították magukat, és csatákat kezdeményeztek, vagy vállaltak fel, melyek felesleges kockázatot jelentettek, s sokszor bizony balul végződtek, mint például az 1604-es osgyáni csata, amelyben a veszteségek közé kellett sorolni Lippai Balázst is, akit elfogtak.

Összességében elmondható a hajdúkatonák harci értékéről, hogy annak a követelménynek megfeleltek, amit az adott hadszíntér kívánalmai támasztottak. Komoly problémák azonban adódtak, melyek oda vezettek, hogy harcértékük folyamatosan csökkent az állandó hadseregekkel szemben, melyekben már egységesen – a legmodernebb fegyverekkel – felszerelt alakulatok harcoltak. A hajdúk fénykorát a Bocskai szabadságharc és Bethlen Gábor háborúi közötti időszakra tehetjük, utána megindult erodációjuk. A Bocskai szabadságharc alatt azonban komolyan kitettek magukért, hiszen – a korban párját ritkítóan – igen sikeres téli hadjáratot is képesek voltak lefolytatni. 

Ennek az erodálódásnak egyébként egyik igen valószínű oka az, hogy megindult a hajdúkatonák letelepítése. Ettől a pillanattól kezdve ugyanis már nem a katonáskodás volt az egyetlen megélhetésük. Bár a fejedelmek számára sok fejtörést okozott, hogy a letelepítettek eleinte nem voltak hajlandók paraszti munkát végezni, s a legnagyobb dolog időben is „Az jó hírért, névért s az szép tisztességért/ ők mindent hátra hadnak.”[45]

Ilyen szempontból harcértéküket a zsákmányoló életmód javította, hiszen folyamatosan rákényszerültek arra, hogy tudásukat csiszolják, valamint – ahogy azt Balassi is megfogalmazza – „Az utaknak lese, kemény harcok helye/ tanuló oskolájok,”[46] vagyis a folyamatos harci tapasztalatok megszerzésének lehetősége. Ezt bizonyítja, hogy míg Bocskai koráig általában fegyelmezetlenségük miatt volt a legtöbb panasz ellenük, addig Bethlen Gábor a szabolcsi hajdúvárosok katonáit már zsoldosként alkalmazta, így ugyanis megtehette, hogy a legkiválóbbakat vitte magával.[47] Az egyéni címeradományok még ekkor is bizonyítják, hogy voltak köztük jeles vitézek, de már komoly katonai problémák is megjelennek a panaszok között.[48] A civil társadalom felé eltolódásukat az is alátámasztja, hogy a hajdúkapitányi tisztség egyre inkább városigazgatási feladatkört takart. A XVII. század végén Franciaországban már megjelentek az első állandó nemzeti hadseregek, amelyek viszonylag gyorsan kiszorították a feudális hadviselési formák mellett a XVI. században megjelent vándor zsoldosságot, melyeknek helyét átvették a hivatásos hadseregek.


[1] Nagy-Nyakas 2001.: 11.

[2] Nagy-Nyakas 2001.: 14.

[3] U. o.

[4] Nagy-Nyakas 2001.: 14.

[5] 1598:XXIX. Törvénycikk A Corpus Juris Hungarici és a magánjogi codificatio

[6] Hajdúk megzabolázására, kiirtására hozott törvények: a tizenötéves háború alatt: 1598: III. Tc.; 1598: XXIX. Tc.; 1599: II-III. Tc. A Corpus Juris Hungarici és a magánjogi codificatio

[7] Passuth: 333.

[8] Szamosközy: 414.

[9] Nagy-Nyakas 2001.: 14.

[10] Arany 1962.

[11] Nagy L. 2000.: 145.

[12] Kelenik 2001.: 128.

[13] Ez a szabadhajdúk feljegyzett csatakiáltása, a királyi hajdúk a „Jézus! Jézus! Hozzá! Hozzá!” kiáltással indultak harcba.

[14] Nagy L. 1983.: 112-114.

[15] Kelenik 1991.: 47.

[16] Kelenik 1991.: 35.

[17] Nagy L. 1983.: 116.

[18] Kelenik 1991.: 35.

[19] B. Szabó- Somogyi: 78.

[20]  Kelenik 1991.: 40.

[21] U. o.

[22] Nagy L. 1983.: 52.

[23] Kelenik 1991.: 47.

[24] Kelenik 2001.: 128.

[25] B. Szabó-Somogyi: 78.

[26] Nagy L. 1983.: 57.

[27] Nagy L. 1983.: 59.

[28] B. Szabó-Somogyi: 35.

[29] B. Szabó- Somogyi: 35.

[30] Csikány 2001.: 21-29.

[31] B. Szabó- Somogyi: 78.

[32] A Csínom Palkó című kuruc nóta 34. versszaka a következőket mondja: „Hetes vászon az laboncság,
Köd az felesége” Ez a homoszexuális kapcsolat leírása.

[33] Egy vallon zsoldos fizetése 1598-ban 10 Rajnai Gulden volt lásd: Bagi 2001.: 427.; Nagy L. 1983.: 21.

[34] Nagy L. 1983.: 132.

[35] Történelmi Tár 1878. 30.

[36] Nagy L. 1983.: 130.

[37] Kelenik 2001.: 128.

[38] Kelenik 2001.: 128-129.

[39]  Kelenik 2001.: 129.; Nagy L. 1983.: 116.

[40] Nagy L. 1983.: 116.

[41] B. Szabó-Somogyi: 78.

[42] B. Szabó-Somogyi: 80.

[43] Nagy L. 1983.: 133.

[44] Nagy L. 1983.: 165.; Kemény János Önéletírása. Gondozta és a jegyzeteket írta V. Windisch Éva, Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986.

[45]Balassi 2009

[46] U. o.

[47] B. Szabó-Somogyi: 35.

[48] B. Szabó-Somogyi: 35.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?