Főoldal » Hittudomány » Búcsú?

Búcsú?

Nem rég fontos felismerésre jutottam. A felismerést úgy is összegezhetnénk, a tett halála az okoskodás – csak esetemben kicsit másként igaz mindez.

Igaz, ősszel ráálltam egy útra, hogy helyes irányba forduljon végre az életem, de azt hiszem a lelkem mélyén nem vettem komolyan. A döntés lényege az volt, hogy átadom magam és az életem feletti irányítást Istennek. Csak hát úgy sikerült megvalósítani, mint a Mátyás király meséiben a bíró okos lányának az utolsó trükkös feladatot: felemásan. Mert, bár fennen hangoztattam, hogy Ő az én életem szerzője és karmestere, mégis mindig mindent és mindenkit meg akartam érteni és irányításom alatt tartani. MINDENT/MINDENKIT MINDIG.

Agyalás és elemzés, elemzés és agyalás. Kitalálni, hogy a legjobb, másoknak, nekem, a világnak, Istennek. A közelmúlt eseményei rádöbbentettek, hogy ezt nem lehet. És akárhogy törekszel, valakinek úgy is lesz kifogása, és a fájdalom sem úszható meg. Még, ha a szíved kiteszed is és próbálsz a szeretet parancsa és a vezetés szerint élni.

Lehetetlen.

Tegnap már fájt agyalnom és eleznem és elemeznem és agyalnom.

Befejeztem.

Nem tudom, hogy lehet átadni az irányítást. De szeretném. Istenem, látod… szívemből szeretném!…

Viszont, ha nem elemzek, azt hiszem, talán ide sem tudok, nincs mit írnom. …