Főoldal » Dobozokba zárva

Dobozokba zárva

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Formabontó módon ezúttal eltekintenék a keletkezési körülményektől.

Ezen a felvetésen amúgy is régóta gondolkodom.

Miért van az, hogy a hívők ma megközelíthetetlenebbek, mint valaha, a hívő életmód görcsösebb, mint eddig bármikor? A saját aggályainkat és aggodalmainkat miért akarjuk Istenbe vetíteni?

Miért van az, hogy Jézus a földi szolgálata alatt szeretni akarta az embereket – és szerette is őket – feltétel nélkül és teljes szívvel (persze a hibáikra és rossz döntéseikre is rámutatva mindeközben), viszont a hívő társadalom legtöbbjének egy ember sem elég jó? Még egy hívő sem…

Egyet értek vele, hogy a bűntől el kell határolódni, és mikor valaki olyat tesz, amivel nem tudok, és Jézus áldozatában hívő emberként nem is akarok közösséget vállalni, kommunikálni kell. De mikor mondta vagy utalt rá Jézus, hogy az embertől is tartani kell a távolságot? Mikor mondott olyat, hogy egy Istent (tudatosan vagy még tudattalanul) kereső embert a mihez tartás végett “számon kell tartanunk”? Vagyis dobozba zárnunk – “Ilyen voltál, ilyen is maradsz!” jeligével -?

Értem én, hogy félünk, hogy megsérülhetünk a bűnös emberek szeretése közben – nem mintha Jézus nem erre hívna minket és nem figyelmeztetne is a fájdalom lehetőségére – de erre tényleg az az egyetlen megoldás, hogy mindent és mindenkit annullálunk, aki nem fér bele a tökéletes keresztény világunkba???

És, ha mi emberek félünk is a fentiektől, miért mutatjuk be úgy, mintha Isten volna az, akinek valaki már túl sok, túl rossz, annyira, hogy már nincs kegyelem, szeretet, vagyis, hogy “Neki nem fér bele”? Miért nem lehet kimondani, felvállalni saját magam? Azt, hogy “Nézd, Isten szeret téged, de én félek tőled. Félek, mert a régi életem felé húzol, kísértesz vele, félek, mert nem akarok semmi olyat elkövetni, amiből megtértem. Vagy, hogy félek kicsit elengedni magam és boldog lenni, hiszen akkor még hibázhatok is…?

Ez pedig egy kulcsmomentum szerintem. Miért akarjuk úgy élni mi hívő emberek az életünket, mint akik mindig, minden pillanatban tökéletesek? Mint akik soha nem hibáznak és nem is hibázhatnak. Megéri???

30 leszek novemberben és még alig éltem. (Nem mondom, hogy nem voltak előnyei, mert sok mindentől megkímélt). Mindig meg akartam felelni az okos, hiperszellemi vezetők elvárásainak. 

De nem tudok. Mert nem lehet, mert soha, semmi nem elég jó. És már nem is akarok.

Félek-e, hogy hibázhatom? Igen. De hiszem, hogy Isten megsegít és ad bölcsességet is a nagy betűs élethez. Nem bírok tovább egy kikötőben vesztegelni azon tépelődve, milyen lehet a nyílt tengeren és mikor lesznek a körülmények megfelelőek ahhoz, hogy végre vitorlát bontsak.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?