Ezért nem vagyunk boldogok

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

A Nagymamám sógórnőjét látogattam meg ma munka után. Nyolcvanon jócskán túl van Réka néni, sok mindent megélt, átélt, nagyon művelt, igazi kiváltság hallgatni a történeteit, főleg, mikor a családja, családunk múltjáról beszél. 

Hazafelé jövet a csodálatos árpádföldi naplementében, illatárban és szemerkélő esőben buszozva, azon gondolkodtam, az én generációm – mert a többiről nem nyilatkozhatok :) – miért nem boldog.

Ilyen gondolataim támadtak, hogy pl az ő korában még beszélgettek az emberek, ami nem csak más kommunikációs csatorna, de valahogy merőben más élmény is, több szeretet közvetít, van lehetőség metakommunikálni, az érintésekről nem is beszélve, melyek néha többet mondanak bármi másnál.

Aztán pl természetközelben éltek. Édesapám összes törekvése és szeretetteljes okítása ellenére nálam nem nagyon maradnak meg a virágok – bár még nem adtam fel teljesen a reményt, hogy lesz ez még máshogy is -, szóval nem mondom, hogy most azonnal eladom belvárosi lakásom és kiköltözöm egy tanyára, de azért elgondolkodtató.

Ehhez kapcsolódik, hogy állatokat is tartottak. Úgy érzem a kutyusok, cicusok és egyéb édi állatkák cukisági versenyében nem kell külön szájba rágnom az állatok és a nagyobb boldogság közti összefüggéseket.

Együtt éltek több generációval. Igenis vannak dolgok, amiket nem a szüleinktől kapunk meg, hanem nagymamáinktól, pl engem ő tanított imádkozni. 

Ebből és az élő beszéd elsőbbségéből következik, hogy az emberi kapcsolatok alakításában is nagyobb gyakorlatuk volt, természetesebbek voltak a kapcsolataik. TUDTAK KAPCSOLÓDNI.

A szerintem a legfontosabbakat direkt a végére hagytam:

Küzdöttek egymásért. Nem magukban küzdöttek másokért, még csak nem is egymással küzdöttek – mármint főszabály szerint. Nem a nyilvánosság kedvéért és a minél nagyobb külső pozitív visszacsatolásért. Hanem közös célokért, a közös életükért. Volt mivel megküzdeni, példának okáért ott volt két világháború.

Napjaink legnagyobb hazugsága, hogy mindenki az egzisztenciájáért küzd. Ha lesz elég pénze, akkor elindul az élete. Akkor lesz pár, család, kutya, macska, aranyhal, minden. De én a Nagyim korosztályát elnézve nem látom, hogy nekik akkor több lett volna, mint nekünk mondjuk diplomasztó után. És mégis belevégtak.

A mi életünkben nincs világháború – ments Isten hogy bármikor legyen – sőt, semmilyen háború sincs. Nem küzdünk senkivel, mert olyan világot élünk, ahol minden elfogadott és elfogadtatható, csak simulékonyság és rugalmasság kérdése.

Hittek. Igen, főszabály szerint a szentháromságban. Mondjuk Nagyim sógornője pont kivétel. Akkor úgy fogalmazok, konzervatívok voltak. Ami ma ugye nem divat. Ósdi. Meg idejét múlt, meghaladott, nem trendi, maradi, unalmas nem elég rugalmas, kirekesztő… Igen, de legalább ad néhány viszonyítási pontot egy tízszeresére felgyorsult, elidegenedett világban.

Tudtak csendben lenni és nem siettek…

Hát nem tudom. Azon gondolkodtam, a haladó trendeket elnézve én egyáltalán leszek-e Nagymama, és ha igen, lesz-e rá módom,hogy ilyen életszagú dolgokat osszak meg az unokáimmal…

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?