Főoldal » Hittudomány » Hát, így…

Hát, így…

Sokan nekem szegezik mostanság a kérdést, „Miért éri meg hívőnek lenni, mi ebben a pláne?” Talán egy éve ezzel kellett volna indítani. Vagy mégsem, mert jobban szeretek kérdésre válaszolni.

Miután sokszor kaptam már meg a „Neked könnyű, ebben nőttél fel”-jellegű, felháborodott méltatlankodásokat, mikor a hitemről beszéltem, szólnék néhány szót az előzményekről.

Elvileg 18 éves koromig kötelező lett volna templomba járni, de nem tettem. Sőt… Az első találkozásaim az ún. „hívő” emberekkel messze menően negatívak voltak. Aztán részben egy családi trauma következményeként egy pszichológusnál kötöttem ki. Akkor már egy ideje jártam egy olyan közösségbe, ami merőben más volt, mint az előző (pozitív értelemben). A pszichológus egyik alkalommal egy kényelmetlen felvetéssel hozakodott elő, miszerint elgondolkozom-e néha azon, hogy nem csak engem bánthatnak mások, hanem fordítva is igaz lehet. Nem sokkal ez után ismertem fel, hogy bűnös, vagyis céltévesztett ember vagyok, mint mindenki más is, és tértem meg.

A hit és a keresztény mivoltom számomra egy kapcsolat Istennel. Ezért is volt furcsa azon gondolkodnom, miért is jó ez nekem – úgy értem, a legjobb barátomban sem az a kérdés, mi éri meg nekem benne, csak egyszerűen vele vagyok, mert jó vele lenni.

De mégis, objektív szempontból miért jó?

Először is, mert van valaki, aki mindenkinél jobban ismer. Akinek bármit elmondhatok, még olyat is, amit – szégyenből vagy félelemből – senkinek nem mondanék.

Amiatt, hogy bármit elmondhatok, illetve megvallhatok – mert semmi sem elég apró, hogy ne érdekelje és semmi sem túl rázós, hogy ne legyen rá bocsánat – nincs bűntudatom. Azt figyeltem meg, hogy a legtöbb személyiség- és viselkedésbeli károsodást éppen a rossz lelki ismeret, és a magunknak való megbocsátás hiánya okozza.

Mindannak ellenére, hogy mindent tud rólam, ez a valaki szeret és elfogad olyannak, amilyen vagyok, úgy, ahogy senki más és anélkül, hogy ezért a szeretetért meg kéne dolgoznom. Bízhatom Benne. A feltétel nélküli szeretet, elfogadás és bizalom pedig alapvető feltétele bármilyen pozitív irányú személyiségbeli változásnak.

A bennem történt változások és Isten velem szembeni jóindulata képessé tesz arra, hogy hasonlóképp forduljak a többi ember felé – nem csak hasonszőrű hívők felé, sőt, első sorban nem hívők felé. Címkék, ítéletek, prekoncepciók és megbánás nélkül.

 Ha már megbánás, el kell mondanom, hogy elengedni is sokkal könnyebb. Az elengedést, mint alkalmazott technikát, a pszichológia is ismeri. Több nálam okosabb ember felismerése szerint az elme nem tudatos része csak teljes nyugalomban tud egy probléma vagy feladat megoldásán dolgozni, vagyis olyankor, mikor nem figyelünk rá, vagy foglalkozunk vele.

Könnyebbé teszi az elengedést a tudat, hogy Isten „premier plánban” gondolkodik és tervez. Felszabadít és példát mutat, segít, hogy én is ekként gondolkodjak az életemről. Így semmi sem lehet túl szomorú, kilátástalan, hosszú, gyógyíthatatlan vagy elviselhetetlenül fájdalmas. Mert mindennek van értelme és mindig van tovább. 

A hosszú távú dolgok és maga ez a szemlélet türelmessé és alázatossá tesz. 

A türelem és az alázat pedig segít az embereket a pillanatnyi élethelyzetüknek, személyes érettségüknek, körülményeiknek, egyéb meghatározottságaiknak megfelelően látni, így a velem való viselkedésüket is objektivizálni tudja – ez főként negatív élmények esetén hasznos.

Az objektivizált, vagy inkább részben kikapcsolt belső szűrő miatt az ember meg tudja őrizni a nyugalmat és a harmóniát, ami kiegyensúlyozott személyiséget eredményez, ami pedig a legtöbb ember számára vonzó – legyen az hívő vagy nem hívő.

Van egy olyan előny, amit sehová nem tudok kötni. Nagyon agyalós, intellektuális típusú ember vagyok, vagy egyre inkább voltam. Isten szeretete segít(ett) ezt feladni és megtanulni „szívvel” látni, hallani, gondolkodni, érezni.

Végül pedig Isten lényében és a Vele való kapcsolatban az a legtutitbb, hogy Ő mindenben a „leg”. Ő minden értelemben abszolút. Az összes pozitív tulajdonságra Ő a minta és a mérce egyszerre. Így, mikor nem vagyok elég jó ezek valamelyikében, nincs mentségem arra, hogy ne törekedjek a tökéletesre. Meggyőződésem, hogy ennek az elrelativizált, sokszor súlytalan világnak, modern, 21. századi létnek igenis szüksége van abszolút, megváltoztathatatlan dolgokra.