Főoldal » Média és marketing » Felsőfokon Bányalátogatás Bátaapátiban

Felsőfokon Bányalátogatás Bátaapátiban

Egyik kedves cikkíró társunk, többek közt az Útilapu(m) és a Hétköznapok blogok írója, Sashegyi József bányamester kedves meghívásának tettünk eleget 2012. március 24-én, mikor ellátogattunk Bátaapátiba, a paksi atomerőmű radioaktív hulladékainak új lerakójába. Így leírva félelmetesnek és misztikusnak hangzik, hogy „radioaktív hulladék lerakó”, de – mint ahogy mindenre igaz – csak addig tartunk valamitől, míg meg nem ismerjük.

Kora reggel indultunk útnak vonattal az egyik főszerkesztővel Dr. Pálvölgyi Benedekkel és egy cikkíró társunkkal, Szabó Ádámmal. Az egy órás vonatút után Pusztaszabolcson várt minket Horváth Bogi és párja Orsós Jani és onnan velük kocsival folytattuk utunk Bátaapátiba, ahol másik társunk, Péntek Attila csatlakozott még hozzánk.

Öröm volt végre személyesen találkozni Sashegyi Józsival, kinek köszönhetően bejutottunk a több kerítéssel és komoly kapuval védett lerakó területére. (lásd. Galéria 1-2. kép)

Rendezetten elhelyezett épületek és konténerek között vezetett utunk, majd az egyik tárgyaló helységben gyűltünk össze, ahol kellemes és érdekes beszélgetésbe kezdtünk. Sokat megtudtunk egymásról és főként Józsiról, nomeg a munkájáról, amit később egy rendkívül látványos diavetítéssel, valamint egy érdekes és nagyon informatív kisfilmmel egészített ki. (Galéria 3. kép)

A diavetítésben Józsi bemutatta a Bátaapáti lerakó építését a kezdetektől a jelenig. A kisfilm pedig a bányászati kivitelezés fázisairól szólt. A leglátványosabb számomra az alagútrendszer építéséhez használ gépek és alkalmazásuk módja volt. A munkálatokat komoly földtani kutatások előzték meg, amit a felszínről végeztek mélyfúrással. Maga a tényleges vágathajtás során a kőzetkörnyezet megkímélése miatt előírás volt a kőzetkímélő mód, ami egy egyszerű robbantástechnológia alkalmazásával volt megoldható. Az előrehaladás sebességét  pedig a vágathajtás során alkalmazott, és több szempontból is fontos in-situ geológiai és geotechnikai vizsgálatok jelentősen lecsökkentették a hagyományos alagúthajtáshoz képest. Így jutottak le több mint 300 méter mélyre, 1 700 méter hosszan, a gránit kőzetben.

A filmben ami még nagyon furcsa és érdekes volt számomra, azok a megerősítésre és biztosításra használt „csavarok” , az ankerek voltak. De ezen kívül még komoly – több helyen vasalt, másutt lőttbeton megerősítésekkel és belső védelemmel is ellátták az így kialakított járatokat.

Megtudtuk azt is – ami talán az első és legfontosabb tudnivaló – hogy az atomerőművi radioaktív hulladékoknak három típusa létezik: kis és közepes, valamint nagy aktivitású radioaktív hulladékok. Az első két kategóriába tartoznak az atomerőművekben használatos munkaruhák, védőkesztyűk. De ilyen típusú hulladékok keletkeznek pl. a rákos megbetegedéseknél alkalmazott sugárterápia során is.

A Bátaapáti hulladéktárolóban kis és közepes aktivitású radioaktív hulladékokat helyeznek majd el.

A radioaktív hulladékok biztonságos elhelyezésére két fő módszert dolgoztak ki: felszínközeli és mélyben kialakított létesítményeket. Felszín alatti tárolók Európában például Svédországban Forsmark közelében, kristályos kőzetben,60 m mélységben a Balti-tenger alatt építettek meg a hulladéktárolót (SFR), mely 1988 óta üzemel. Finnországban 1992 óta Olkiluoto-ban működik kis és közepes aktivitású hulladékok tárolója. Norvégiában a Himdalen-i tárolót 1999-ben nyitották meg.

Kis és közepes aktivitású hulladékok tárolásárára Magyarországon eddig az 1976-ban átadott püspökszilágyi Radioaktív Hulladék Feldolgozó és Tároló létesítmény szolgált, ahol 2005-ben a tároló medencék megteltek (az újabb hulladékszállítmányok fogadásához jelenleg már az üzemi épület pinceszintjén kialakított átmeneti tárolóteret használják).  

Több éven át vizsgált különböző helyszínek közül végül Bátaapáti mellett döntöttek 1997-ben. A karbon korú gránitban végzett 8 éves intenzív kutatómunkát, környezetvédelmi vizsgálatokat, monitoring rendszer kiépítését, valamint minden szükséges engedélyek  kiadását követően 2005-ben kezdték meg itt a vágathajtás, a Nagymórágyi-völgyben. A kialakítást a fent említett skandináv lerakók mintájára végezték (a bánya részletes története ezen a linken olvasható).

Két lejtősakna (Eszter- és Mária-akna) épült meg itt, melyek egymással párhuzamosan DDNy-i irányba haladnak lefele, kb. 1 700 méter hosszban. A két aknát összekötő vágatból, arra merőlegesen két irányba majd további vágatokat hajtanak ki, a tároló későbbi bővítésére. (távlati tervet lásd. Galéria 4. kép) Végleges befogadóképessége 40 000 köbméter lesz.

A kiszolgáló épületeket, az aknák körüli terepet a kamerákkal figyelik és szigorú beléptető-rendszert üzemeltetnek. (Ezt a rendszert mi is tapasztalhattuk – a 7 hektáros területet kettős kerítésrendszer védi, egy a terület körül (un. felügyelt terület) és egy ezen belül a bányát külön is védi (un. ellenőrzött terület)). 

A Bátaapáti hulladék lerakót, azaz hivatalos nevén Nemzeti Radioaktívhulladék-tárolót 2008. október 6-án ünnepélyes keretek között adták át. A tároló felszíni létesítménye azóta is üzemszerűen működik. Jelenleg (2012. 03. 25.) még nem helyeztek el ott hulladékot, de az első tároló odalent már majdnem készen várja (erről alább részletesen írok) a „szállítmányt”.

Ennyi mindent tudtunk meg Józsitól, a diákból és a kisfilmből.

Mert – visszatérve a saját élményekre – a beszélgetés, ismerkedés, ismertetés és filmnézés után kezdődött ugyanis a „kaland”: elindultunk a bányába. No, azért nem olyan egyszerű ez persze, előbb kötelező felszereléseket kellett magunkra ölteni (sisak, menekülőkészülék, gumicsizma (akin nem volt bakancs)). Majd egy kisbuszba szálltunk és lelkes fel-indulásból el-indultunk a le-rakóba.  

Első állomásunk a két párhuzamos lejtős akna közötti első, un. összekötővágatban volt, ahol egy látványosan kialakított bemutató helyen több minden visszaköszönt a filmen látottakból. (itt készült képet lásd. a Vezérképen) A hivatalos bányalátogatás eddig tart, de mi azon szerencsések közé tartoztunk, akik – Józsi szigorú felügyelete és utasításai mellett – megnézhettük a leendő tároló vágatot is. Ehhez majd’ 1 km hosszan vitt lefele a kisbusz. Útközben megnéztük az un. zsompokat, amik az esetleges megjelenő vizeket hivatottak összegyűjteni. Jót mosolyogtunk a „vízszintjelző” gumikacsákon, ami egy kis vidámságot és színt csempészett a komor alagútba (lásd. Galéria 5. kép). :)

A leendő tároló vágat lenyűgöző volt – 90 méter hosszú és 10 méter magas (mókásan visszhangos) beton alagúthoz tudnám hasonlítani (de alagúttal ellentétben ez csak az egyik végén nyitott). Nem is gondolná az ember, hogy a fejünk feletti és körülöttünk található, hatalmas gránit tömbön kívül még vastag betonaljzat és -fal veszi körbe az egészet. (Galéria 6.  kép)

Ide kerülnek majd, un. többgátas elhelyezési rendszerrel a hulladékok. Az első gátat az acélhordó jelenti, amibe ezek a kis és közepes sugárzású munkaruhák, kesztyűk, használati anyagok kerülnek. A hordókat aztán speciális betonnal borítják be és jókora betonkockákat alakítanak ki. Így kerülnek majd ide a tárolóba, ahol egy-egy ilyen kockából álló sort is bebetonoznak majd.

Úgyhogy az acélhordó (1), a „kockává betonozás” (2), a soronkénti betonozás (3) és maga a természetes gránit (4) együtt 4-szeres védelem, ha esetleg bármilyen sugárzó részecskének is lenne mersze kikerülni a hordóból, amire észrevétlenül úgysincs esélye, mert itt, az tárolóban is működik egy monitoring rendszer, továbbá felszíni monitoringgal és folyamatos laboratóriumi ellenőrzésekkel is figyelik a lerakót.

Az járatban létünk során természetes volt, de valójában nem az egy bányában: a levegő. Hatalmas ventillátoroknak és komoly tervezésnek (és remek mérnököknek) köszönhetjük, hogy friss, lélegezhető levegő van odalent. (de azért örülök, hogy nem ragadtunk lent… :) (lásd. Galéria 6. kép)

Egyébként ott jártunkkor a közeli erdő felett vércse vijjogott, Attila békapetéket talált és fényképezett a közeli patakban és Józsi elmesélte, hogy egy időben szarvasok figyelték a közelből az építkezést.

Az atomenergia használata mindig megosztotta az embereket. Egy biztos, jelenleg az ország elektromos energiaigényének több mint 40 %-át Paksi erőmű állítja elő. Közvetve ez a cikk sem jöhetett volna létre és nem lehetne elolvasni, ha nincs elektromos energia. Vannak már alternatív, környezetkímélőbb megoldások is erre, ez igaz. De míg ezek nem lesznek annyira gazdaságosak és elterjedtek, hogy kiváltsák az atomerőművek használatát az egyre növekvő energiaigényeink kielégítésére, addig a legtöbb, amit tehetünk, hogy a jelenlegi tudásunk szerinti legnagyobb biztonsággal és odafigyeléssel helyezzük el az így keletkező veszélyes hulladékokat, pl. Bátaapátiban.

Nagyszerű és érdekes volt ez Felsőfokon.hu Természettudományi és Környezetvédelmi blogger találkozó és komoly szakmai látogatás volt!

Köszönöm/köszönjük Józsi ezt a napot, a lehetőséget, a sok élményt és tapasztalatot! 

(Képek készítői: Horváth Boglárka, Sashegyi József, Jóba Katalin)