Az ügy mindenek felett (2.)

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

3.

Diadalittas arckifejezéssel álltam az egyre növekvő gödör mellett, miközben föld repült körülöttem szanaszéjjel. Miss. Barbie baba összetörten, bilincsbe verve ücsörgött az egyik rendőr kocsiban, arca dühös volt és csalódott. Azt hitte túljárhat az eszemen, de nagyot tévedett. Nem véletlenül alkalmazott engem Cool felügyelő a munkára, remek megfigyelő vagyok, de a helyszínelés nem az én asztalom.

Owen csípőre tett kézzel várakozott mellettem, arcán a szokásos levakarhatatlan vigyorával, tekintete az újabb áldozatot méregette. Két golyó a mellkasba, teljesen szétroncsolva az egész törzset.

Mint kiderült, Miss. Henderson éppen a barátja holttestét ásta el, amikor megérezte a másik hulla szagát, majd amatőr módon tárcsázta a rendőrséget. Senki nem foglalkozott vele, hogy a kisasszony babarózsaszín melegítőjét vér pettyezi, majd jöttem én és szóvá tettem a dolgot. Miss. Műmosoly úgy tört össze, mint korhadt pad a túlsúlyos gyerek alatt. Hirtelen felindulásból elkövetett emberölés.

A pasi éppen az egyik szeretőjével hetyegett, amikor Miss. Henderson rájuk nyitott, majd dühében a pasiba eresztett egy kis ólmot. Miután ráeszmélt, hogy mit is tett, beijedt, majd idehajtott, hogy eltűntesse a holttestet. Pechjére már itt bűzölgött egy, amire viszont nem számított. Egy gyilkossal kevesebb, viszont még mindig nem voltunk beljebb a belezős gyilkossággal. Közben megérkeztek a hullaszállítók, hogy elvigyék a két testet.

 Cool felügyelő már a harmadik szál cigarettáját szívta. Nem úgy nézett ki, mint a nyugalom szobra. A hadnagy viszont nem stresszelte túl magát, körülöttem sündörgött, mint a búgócsiga. Megfenyegettem, hogy leütöm, ha tovább csinálja, de hát süket fülekre találtam. Visszaszálltam a kocsiba, rögtön elővettem egy energiaitalt, majd nagyot kortyoltam belőle. Végre valami finom illat vette át az irányítást a szaglójárataimban, a torkom teljesen kiszáradt, megváltás volt a kis dobozka ital.

A felügyelő eldobta parázsló csikkjét, majd a kocsi mellé lépett. A lehúzott ablakon keresztül behajolt hozzám, egész testéből áradt a dohányszag, szinte megváltás volt a rothadt hullaszag után.

− Örülnék, ha délután benéznél Andreashoz − Andreas a kórboncnokunk volt. Magas, vörös hajú, kék szemű, norvég viking, akinek olyan morbid humora volt, hogy néha erőteljesen elgondolkodtam rajta, megszabadítom tőle a világot.

− Nem lehetne holnap? − nyafogtam hulla fáradtan − Ma elvileg szabadnapom van.

− Hát az elvileg nem áll túl erős lábakon, tehát a válaszom nem. Ma bemész hozzá, ő pedig tájékoztat mire is jutott a nővel kapcsolatban.

Dühösen forgattam a szemeimet, de azért engedelmesen bólintottam. Volt más választásom? Egyszer ellenkeztem a drága főnökkel, de később meg is bántam. A felfüggesztés csak a kezdete volt a bosszúhadjáratnak. Ezután több száz oldalnyi jelentéseket kellett körmölnöm, egyetlen gyilkosság közelébe sem mehettem, valamint egy akkora öklöst kaptam az arcomba, hogy percekig csak csillagokat láttam. Hamar megtanultam alkalmazkodni hozzá. Nem véletlenül volt ő a főnök, nem pedig én.

Tehát bólintottam, de az arcomról nem tudtam levakarni a savanyú kifejezést. Owen bevágódott mellém, majd lazán a felügyelő felé intett.

− Délután találkozunk − majd bekötötte magát, én pedig pislogni is elfelejtettem.

− Te meg mit akarsz? − förmedtem rá barátságtalanul.

− Veled megyek − ismét az az idegtépő vigyor.

Indítottam, majd csikorgó kerekekkel, hatalmas porfelhőt kavarva hagytam el a terepet, még hallottam, ahogy a felügyelő krákogva utánam kiált.

− Rád is vonatkoznak a törvények.

Na persze. De azt egyetlen törvény sem szabályozza, hogy a vasárnap az szent és sérthetetlen. Ha tehetném, betiltanám a hétvégi bűnüldözést.

 

4.

 

 

A konyhában sündörögtem, éppen egy nagy adag kávét főztem le, hogy a hadnagy igényeit kielégítsem, aki elégedetten heverészett a kanapén. A ruhákat egyetlen kupacba dobáltam, hogy elférjek. Tudom, össze kellene takarítanom, de hát könyörgöm, aludni nincsen időm, nemhogy rámolni, ráadásul azt még utálom is. Délután három óra volt, az ebédünk pedig éppen útban. Szerettem volna néhány órát aludni, de a hadnagy lerázhatatlannak bizonyult.

A kanapén feküdt, lábait az asztalra dobva, miközben unottan kapcsolgatta a tévét. Mintha otthon lenne. Kicsit elkényelmesedett a kollegiális kapcsolatunkban, persze már én is ilyen közvetlenül viselkedtem nála. Négy éve társak vagyunk, ennyi idő már egy párkapcsolatban is sok. Három évvel idősebb nálam és tíz évvel fiatalabb agyi szinten. Persze ez csak a látszat, ha a munkáról van szó még én is meglepődök néha milyen éles elméjű és ravasz. Csak velem viselkedik óvodásként, mert néha én is hasonlóan reagálok. Zsák a foltját, mondhatnánk.

Kelly mindig azzal piszkál, hogy le kellene csapnom a hadnagyra, hiszen nagyon jól kijövünk egymással, azon kívül feltűnően jóképű, hozzáteszem, talán túlságosan is. Én viszont mindig letorkolom, hogy hülyeségeket beszél, engem nem érdekel Mark, csak mint barát.

He-he. Na persze. Igazából attól félek, hogy nem működne, a kapcsolatunk pedig megromlana ezek után, a baráti és a kolléga státuszunk is megszűnne létezni. Arról már nem is beszélve, hogy Owen borzalmasan nagy nőcsábász. Naponta cseréli a „barátnőit”, egy laza numera után már kuka is az illető. Én pedig nem akarok egy újabb skalp lenni a szemében, így hát megmaradok az a kemény és megközelíthetetlen barát, akivel mindent, még a nőügyeit is megbeszélheti. Néha nagyon nehéz visszafognom magam, hogy rá ne másszak.

Négy éve dolgozom a rendőrségnek és négy éve nincsen egy normális párkapcsolatom. A férfiak mind elkerülnek, ahogy megtudják mivel is foglalkozom. Á, gyilkosságok, hullák? És már csak a porfelhő kavarog körülöttem. Nehéz a rendőrnők élete. Túl férfiasak vagyunk a pasik számára, akik úgy érzik, hogy nem tölthetik be a szerepüket mellettünk. Pedig olyan jó lenne néha nőnek lenni és elveszni a védelmező karok ölelésében, majd affektálva suttogni néhány disznó dolgot a fülükbe, amin, a végén jót röhögnénk.   

Ráadásul egyáltalán nem vagyok férfias, a mellem nagyra nőtt, a csípőm kellően nőies, a derekam karcsú, az arcom pedig sokak szerint kellemes. A szám viszont túl nagy, persze képletesen, az arcomról mindent le lehet olvasni, amit gondolok és ezzel mindig gondom volt. Egyszerűen nem tudom megjátszani magam. Van, akinek ez tetszik, de a többséget elriasztja.

A két vödör kávéval egyensúlyozva leültem Mark mellé, majd én is a tévébe mélyedtem. Borzalmasan fáradt voltam, az idő pedig megállíthatatlanul pörgött, lassan tiszteletünket kell tennünk Andreasnál. Hogy én mennyire várom…

A csésze üresen koppant az üvegasztalon, én pedig ájultan zuhantam az álom karjaiba. Nekem már csak ez jutott.

Egy férfi állt előttem, elvakult tekintetét az enyémbe mélyesztve, kezeit a kés markolatán tartva, támadásra készen. Nem tudtam, mit tegyek, alig egy méter választott el minket, a fegyverem két méterre hevert tőlem, egy kemény küzdelemben veszítettem el. Agyam lázasan forgott, szemeimet le nem vettem volna a férfiról, tartottam tőle, hogy akkor vége lenne mindennek. Hirtelen fém hasított felém, felsértve a bőrt a mellkasomon. Én azzal a lendülettel a földre vetettem magam, kezeim a hűvös markolatra fonódtak, nem haboztam, meghúztam a ravaszt. Egyszer, kétszer, háromszor…

Arra ébredtem, hogy valaki hevesen rázza a vállam, szemeimet nagy nehezen kinyitottam. Owen rémült ábrázata bontakozott ki a homályból. Verejtékben úszó arcomat két tenyere közé fogta, szürkéskék szemei megbabonázva mélyedtek az enyémbe. Ijedten felültem, arcomon bamba vigyorral próbáltam elfeledtetni az imént történteket.

Nem tudom megjátszani magam, már mondtam. A hadnagy nem is vette be, még mindig rémülten méregetett, de már elengedett a karjaiból. Ó, de milyen jó is volt ott…

Hónapok óta kísértett ez az álom, minden este zihálva, verejtékben úszva ébredtem, az agyam nem tudott elszakadni a traumától. Megöltem egy embert, mielőtt ő ölt volna meg engem. A vágás még mindig ott virított a bőrömön heg formájában, az emlék pedig az álmaimban kísértett. Senki nem volt mellettem akkor. Owen a kórházban lábadozott lőtt sérüléséből, én pedig a saját fejem után mentem, azt gondoltam, hogy egyedül is képes vagyok elbánni a fickóval. Hát, majdnem csúfos véget ért a pályafutásom.

Lassan a szívverésem is lassulni kezdett, a légzésem normalizálódott, kezdtem lenyugodni. Halvány mosollyal Owen felé fordultam, kezemet megnyugtatóan a hadnagy combjára helyeztem.

− Nincsen semmi baj, csak rosszat álmodtam.

− Kilkenny-ről beszéltél. − suttogta, én pedig szégyenlősen lehunytam a szemem. A francba. Arról nem volt szó, hogy álmomban beszélek.

− Megesik. − próbáltam könnyedre venni a figurát.

Komoly tekintet volt a válasz, még sohasem láttam ilyennek a hadnagyot és ez megijesztett. Pokolian jóképű volt, férfias, minden porcikájából áradt a nyers szexuális energia. Önkéntelenül megnyaltam a szám szélét, az ajkai hívogatóan piroslottak a szabályos arcon. Elszakítottam magam a látványtól, nehéz volt, de sikerült.

− Jaj, Mark. Nem történt semmi. Csak egy rossz álom volt és kész. − próbáltam hihető lenni, de a hadnagy arckifejezéséből ítélve, nem nagyon vette be a dumám.

Végszóra éles csörgés töltötte be a csendet, én pedig ijedten a csipogóm után kaptam. Andreas. Még sohasem örültem ennyire a fickónak. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, máris nem tűnt annyira borzalmasnak a vasárnapi meló.

− Mennünk kell.

Felálltam, kezemmel intve, hogy jöjjön már. Nagy nehezen feltápászkodott a kanapéról, dorgáló, a lelkemben vájkáló tekintetét azonban le nem vette volna rólam. Kérem vissza az ovis társam.

Bevágódtam a kocsiba, a hadnagy követett, majd elindultunk a hullaház felé.

Egész úton egy szót nem szólt hozzám, magába merülve erősen törte a fejét valamin. Mit nem adtam volna érte, ha tudom, hogy min.

 

5.

 

A hullaház előtt parkoltam, lusta voltam gyalogolni, ráadásul nem is akartam hosszan sétálgatni Owennel. Kínos, ha valaki belelát a legmélyebb érzéseidbe és gondolataidba. Attól valahogy sebezhetővé válik az ember, én pedig utálok sebezhető lenni, nem szeretek támadási felületet szolgáltatni senkinek. Így is nehéz volt beilleszkedni ebbe a férfiorientált munkakörbe, mit szólnának ahhoz, hogy a látszólag kemény Danielle még hónapok múlva is az első gyilkosságán rágódik. El lennék ásva mindenki szemében.

Bevágódtam az ajtón, talán túl agresszívra sikerült a mozdulat, mert a portás elkerekedett szemekkel bámult rám. Felmutattam a jelvényem, szinte az orrába nyomtam, majd szó nélkül mentem tovább. Nem akadályozott meg, még csak utánam sem szólt, ismert már annyira, hogy ne kérdezősködjön. Owen szorosan mögöttem bandukolt, próbálta a lépést tartani velem.

Ujjaim hegyével könnyedén belöktem az ajtót, majd Andreashoz léptem, aki széles mosollyal, enyhén beteges arckifejezéssel fogadott, érdeklődve figyelve a belépő Owen izmos alakját. Szeplői villogtak az ablaktalan helység mesterséges fényében, vörös haja kócosan hevert a fején.

– Jó napot Danielle!- köszöntött kipihenten, a mosoly az arcáról véletlenül sem akart eltűnni.

– Talán inkább Jó reggelt vagy Jó éjszakát, még nem döntöttem el- morogtam, türelmetlenül a halott mellé lépve.

Ismét megcsapott a szag, a fenolftalein émelyítő illatával keveredve, majdnem a padlóra küldött. Hozzá kellett volna már szoknom, rendszeres látogatója voltam a hullaháznak, szinte már törzsvendég. Biztos, lefoglalt helyem van az egyik „fiók”-ban. Andreas kedves karácsonyi ajándéka volt, ami mellé egy kedves üzenetet mellékelt.

„A testedet én magam fogom kezelésbe venni. Ne aggódj, nálam jó kezekben leszel. Boldog Karácsonyt!”

És ezek után mondja azt valaki, hogy legyek kedves vele. Egy zavart köszönömöt rebegtem el neki, pedig legszívesebben pofon vágtam volna a morbid ajándékért.

Visszatértem emlékeim sűrű hálójából a valóságba, szemeimet a nő halálba meredő tekintetére fordítva. Nem tudom miért, de borzasztóan zavart, hogy csak a fele van meg neki. Bőre ijesztően sápadt volt, vértelen, halott. A vér eltűnt testéről, az arca le volt mosva, így előbukkantak szabályos, szép vonásai. Elszorult a szívem a látványtól, a lány fiatal volt, húszas évei elején bandukolt, barna hosszú haja dúsan omlott a teste köré. Gyönyörű volt a maga nemében, még a halál sem volt képes rontani a természetes szépségen.

Ujjaim dühösen a boncasztal szélére fonódtak, erősen szorítottam, amíg ki nem ment belőle minden élet, a fájdalom pedig élesen fel nem üvöltött bennem. Ilyenkor gyűlöltem igazán a munkámat, nem értettem ki képes egy ilyen szép fiatal lány megölni, majd a beleit a földre rámolni. Féltékenység, irigység, düh, szórakozás, egy elborult elme kétségbeesett vagy váratlan cselekedete. Ok rengeteg létezett, de amíg nem tudjuk, hogy mi történt, ki ez a lány, addig semmit nem tehetünk az ügy érdekében. Nincs rosszabb a tehetetlenségnél, azért lettem rendőr, hogy ezt a tehetetlenséget elhessegessem, hogy cselekedhessek, hogy áldozzak az Igazság oltárán.

Fájdalmasan lehunytam a szemeimet, a sós csepp abban a pillanatban menekülni kezdett az egyre szűkülő nyíláson át. Túl sokat gondolkodtam, már megint túl sokat rágódtam a dolgokon. Nem hiszem el, hogy nekem miért nem sikerül soha érzelemmentes, kemény zsarunak látszani? Leszegtem a fejem, Owen mögöttem ácsorgott, szerencsére nem vett észre semmit néma összeomlásomból, ő csak annyit látott, hogy nagyon belemerülök a hulla vizsgálásába.

Anyámat meggyilkolták. Kettő golyót pumpáltak a mellkasába, majd hagyták az utca kellős közepén elvérezni. Ötven dollár volt nála. Rablógyilkosság. Ötven dollárért elvették az anyukámat. Ötven dollárért képesek voltak hidegvérrel ólmot pumpálni a még dobogó szívébe. Hagyták, hogy a vér ütemesen lüktetve elhagyja a testét, hogy két gyermeket hagyjon magára ifjúkoruk hajnalán.

Apám agyvérzést kapott ezek után, így csak mankóval képes járni. Majdnem az egész bal fele lebénult, de hosszú, kitartó munkával sikerült lábra állnia és normális, teljes életet élnie.

Elég. Dühös voltam, a könnyek szinte elpárologtak forró bőrömről, az elszántság magasabb foka költözött a tekintetembe. Andreas felé fordulva kiűztem magamból minden emléket, minden érzelmet. Sikerült, egyetlen arcizmom sem rezdült.

− Tudunk valamit az áldozatról? − kérdeztem a vörös hajú férfit.

– A neve Laura Reynolds. Huszonkét éves orvostanhallgató. Hat napja tűnt el a kollégiumból, a szobatársa huszonnégy óra múlva jelentette az eltűnését, de semmi használhatót nem tudott mondani. A lánynak állítólag volt egy barátja, akit viszont senki nem látott, mert az egyetemen kívül találkoztak.

− Mi Laura Reynolds szobatársának a neve? − jegyzetfüzet elő.

− Nikki Davids.

A toll halkan sercegett a papíron, megvolt a holnapi programom. Meglátogatni a kedves szobatársat és mélyebb beszélgetést folytatni vele.

− A halál oka? – tettem fel egy újabb kérdést a kórboncnoknak.

− Három szúrás, az egyik a bal tüdőbe fúródott, megsértve a szívburkot, a második a májat, a harmadik pedig a vesét döfte át. Hármas kombó, már ez végzett vele. Csak később belezték ki, de akkor is mérnöki pontossággal pucolva ki a hasüreget. Ha engem kérdeztek a gyilkos ért az anatómiához.

Elkomorodtam, soha nem bírtam elviselni, ha egy ember a gyógyításra, az életek megmentésére teszi fel az életét és az esküjét, majd ezeket mind megszegve hidegvérrel meggyilkol egy „kollégát”.

Köszönömöt dörmögve kirobbantam a hullaházból, a hányinger dühösen ostromolta a torkomat, de nem engedtem neki. Elegem volt már belőle, hiszen a gyomortartalmam folytonos ürítésétől leszek mindig gyenge nő, nem pedig erős és érzelemmentes férfi.

A görcsös szorítás engedett, megnyertem a csatát és úgy tűnt, hogy jó úton haladok afelé, hogy igazi zsaru váljon belőlem. Már csak az álmaimat, az első gyilkosságom kísértő emlékét kellene kiűznöm magamból. De az nem olyan könnyű, hiszen az is én vagyok. A múlt pedig nem arról híres, hogy könnyedén elengedi a delikvenst, inkább tovább marcangolja, a legváratlanabb pillanatokban tör elő, hogy a jókedvet és a felhőtlen boldogságot egy kézlegyintéssel elhessegesse.

Komor párosunk némán hagyta el a hullaházat, a holtak láthatatlan kezeikkel kapkodtak utánunk, az Igazságot követelve. Ez volt az, ami engem is éltetett és mozgatott, amiért érdemes volt harcolnom.

Mély levegőt vettem, majd a kocsiba vágódtam, abban a pillanatban, ahogy Mark is csatlakozott hozzám, megcsörrent a telefonom.

– Igen?- sóhajtottam bele törődötten.

– Jó napot Maat hadnagy!- csendült egy túl ismerős hang a vonal végén- Lenne egy feladata mára- kezdte, nekem pedig már a hideg futkosott a hátamon.

– Mi lenne az?- szívem elszorult, torkomban verdesett zaklatottan.

– Találtunk egy újabb holttestet. A Belezős ismét lecsapott.

 

6.

 

  A kocsi kerekei alatt csikorogtak a kavicsok, dühösen az alvázhoz csapódtak, amikor megálltunk egy elhagyatott raktárépület előtt. Owen magához képest ijesztően komoly volt és ebből már kezdett egy kicsit elegem lenni. Miért nem lehet olyan, amilyen pár órája volt? Tudtam én, hogy veszélyes pasi mellett aludni, mindenképpen beégeted magad.

Megigazítottam a széldzsekimet, a nadrágom gyűrötten feszült a lábamra. Borzalmasan hosszú volt már ez a nap, alig vártam, hogy hazaérjek. Édes vasárnap, már úgy vártalak és te gonoszan arcon csaptál. Holnap kezdődik a meló újra, én pedig a hét egyetlen napján nem pihentem, az agyam fáradtan kattogott, nem volt éppen csúcsformában, ráadásul az elkészületlen jelentés kísérteties képe a lelkiismeretemmel játszadozott.

Elővettem a táskámból a reggeli kávét, hogy jó mélyet húzzak az immár jéghideg nedűből. Borzalmas íze volt így, nem sok kellett, hogy a helyszínre köpködjem minden egyes cseppjét. De jobb, mint a semmi, ezért engedelmesen nyeltem a barna löttyöt. Owen illedelmesen megvárta, hogy befejezzem a reggelimet, az ebédemet és nagyon úgy tűnt, hogy a vacsorámat is. Nem ettem ma még semmit, idő előtt kellett indulnunk Andreashoz a hullaházba, így a finom, illatozó gyorskajánk a futárnál maradt.

Cool felügyelő a pocakját vakarva várakozott az épület legalább három méter magas bejárata előtt, kezében cigarettát tartva, szemei alatt sötét karikákkal. Bele sem mertem gondolni, hogy én hogyan festhetek a lemenő nap fényében megmártózva. Biztos nem nyújtottam szép látványt, de a mai nap folyamán tükör közelébe sem mertem menni.

Lassú léptekkel közelítettem meg a felügyelőt, aki végre hajlandó volt felismerni közeledő alakunkat. Kezével fáradtan felénk intett, tekintetéből csak úgy sütött a lemondás és a fáradtság különös elegye.

– Jó estét srácok!- köszöntött minket tőle szokatlan módon. Már ez gyanús volt.

– Jó estét felügyelő!- viszonoztam kedvességét, tekintetemmel a raktárépületet fürkészve.

– Gyertek, essünk túl rajta minél hamarabb- kezével intett, hogy kövessük, majd köpcös alakját elnyelte az óriás bejárat.

Őszintén megvallva már tele volt a hócipellőm a mai napra. Elegem volt a gyilkosságokból, a hullákból és abból, hogy jelen pillanatban egy bazi nagy kérdőjel villódzik a fejemben, nem értek semmit, nem ismerem a gyilkos gondolatait.

Mély levegőt vettem, tudjátok a hulla közelében nem szabad, majd beléptem az ormótlan épületbe. Éreztem, hogy Owen szótlanul követ, idegborzolóan forró leheletét a nyakamon éreztem. Most miért kell ezt csinálni? Persze nem tudhatja milyen érzéseket vált ki belőlem a közelsége, de akkor is. Beleborzongtam a tudatba, hogy alig pár centi választ el minket egymástól, kívánatos ajkai között a levegő édesen szivárog ki, hogy a bőrömet cirógassa. Már megint elkalandoztam.

Körmeim a bőrömbe mélyedtek, a fájdalom és a lassanként az orromba szivárgó büdös, a rothadó test szaga visszarángatott a valóságba. Ha fáradt vagyok az agyam valami kellemesebb szórakozásra vágyik, és ezt még tetézi az a tény, hogy Owen mindig a közelemben van, a bőröm, láthatatlan kezeivel a testét, az érintését kívánja.

Baktattam előre, próbálva elszakadni a kedves kollégától, de neki meg sem kottyant a tempóváltozás. Nehéz lesz így koncentrálni. Teljesen megfeledkeztem magamról, mély levegővétellel nyugtáztam kudarcomat, amit abban a pillanatban meg is bántam. A szag agresszívan utat tört magának a légcsövemen keresztül a tüdőmig, ahol összefacsarodott, a sejtjeim segítségért kiáltottak. Ki innen! Köhögtem, krákogtam, fuldokoltam a friss levegőért, de hát idebent ezt nem nagyon kaphattam meg. A gyomortartalmam megunta a néma várakozást, megostromolta a torkomat, szabadulni akart belőlem.

Szám elé szorítottam a kezemet, villámgyorsan a bejárat felé sprintelve. Még nem is láttam a hullát, már a szag kiütéssel győzött felettem. Térdre vetettem magam a sáros talajon, remegő kezeimmel tartva el gyenge testemet a földtől. Megkönnyebbülten kiadtam magamból a tegnapi pizzámat, majd homlokomat a hűvös talajba fúrva pihegtem.

Egy meleg kéz ragadta meg a vállamat, amihez hamarosan csatlakozott Owen jóvágású arca is. Zsebkendőt nyújtott felém, se egy gúnyos megjegyzés, se egy halvány mosoly. Megtöröltem a számat, majd egy rágógumival próbáltam elfeledtetni a kellemetlen savas ízt. Erőt vettem magamon és visszamentem a tett színhelyére, amit jóformán még nem is láttam.

És akkor megláttam.

Egy fiatal férfi volt az áldozat, teste az egyik oszlopra kiszögelve. Két csuklóján apró lyukat ütött az éles fém, vére alvadtan mocskolta halványbarna bőrét. Arcán az iszonyat és a meglepődöttség vegyes érzése keveredett. Inge feltépve, vérmocskosan tapadt a testéhez. A hasánál üres lyuk tátongott, a belei mellette bűzölögtek, egyetlen vörös kupacban, csontjai felkiáltójelként villództak a reflektor fényében.

A belezős ismét lecsapott, ránézésre a férfi alig egy napja lehetett halott. Talán, amíg mi a lány holttestével bíbelődtünk, ő az életéért küzdött, sikertelenül. Közelebb léptem hozzá, kezemre gumikesztyűt húztam, majd megérintettem a holt testet. Minden belső szervétől megszabadította a gyilkos, a borda csontjait szétfűrészelte, a mellkas rózsaszínűen, érintetlenül hevert a helyén.

Nem bírtam tovább nézni a brutálisan meggyilkolt férfit, el akartam menni innen minél hamarabb. Szúrós fáradt tekintetem a felügyelőjébe mélyesztettem, hangom erőtlen volt és csalódott.

– Tudjuk ki az áldozat?- kérdeztem.

– Eric Larsson. Huszonhárom éves orvostanhallgató. Reggel tűnt el a szobájából, a tulajdonos talált rá alig két órája.

Bólintottam, majd elindultam kifele. Holnap tiszteletemet teszem az egyetemen, valami nagyon bűzlik ott és én kiderítem, hogy mi is az.

 

7.

 

De előbb aludtam egyet. Hazaérve szinte belezuhantam az ágyba, hogy az álomvilág sec-perc alatt magába szippantson. A teljes sötétség magába fogadott, az álmok kerültek, hozzáteszem hála az égnek. Regenerálódni tudtam, nem kellett az első gyilkosságomon rágódnom, minden idegszálam fellélegzett, pihenni tért.

Az óra csörgésére ébredtem, de hiába ütögettem nem hallgatott el. Idegbeteg módjára a földre söpörtem, hátha darabjaira esik és elhallgat, de nem. Folytatta tovább az idegesítő vijjogást. Kinyitottam a szemeimet, majd laposakat pislogva a kis szemétre néztem. Ártatlanul hevert a földön, meg sem nyikkant. De akkor mi a fene csilingel?

A telefonom eszeveszett módjára rezgett az asztalon, én pedig sűrű káromkodások közepette kikeltem a puha ágy meleg öleléséből és a kezembe kaparintottam.

– Igen?- morogtam bele rekedtes hangon.

– Jó reggelt drága Danielle- szólalt meg Owen pimasz hangja a vonal másik oldalán.

– Mi van?- csak ennyi tellett tőlem, ugyanis hajnali öt óra volt, messze nem az ébredés ideje.

– Van egy aranyos feladatunk.

– Mi?- tettem fel a kérdést, mert tudtam, hogy csak erre vár.

– Be kell épülnünk az egyetemistákhoz.

Na, nem. Kevés kellett, hogy a hadnagyra csapjam a telefont és ezt ő is sejthette, már ismert annyira, hogy tudja, mit reagálok egy ilyen kijelentésre, mert gyorsan hozzátette.

–  Ez parancs, egyenesen Cool felügyelő utasítását közlöm veled.

– Úgy nézek ki, mint egy egyetemista?- sóhajtottam a telefonba, beletörődve a sorsomba.

– Csinos pompon lány lennél- vihogott a vonalba. Végre az én drága Owenem volt.

– Te meg egy bunkó focista- vágtam vissza.

– Valami hasonlóra gondoltam én is.

– Ezt most komolyan gondoljátok?- váltottam komolyabb hangnemre.

– Persze Dan, véresen komolyan gondoljuk. Így kideríthetjük mi is folyik az egyetem területén, megakadályozhatjuk a további gyilkosságokat és elkaphatjuk a gyilkost.

– Ahogy te azt elképzelted- leheltem fáradtan.

– Öltözzél, pakold össze a cuccod, beköltözünk.

– Ne nevetessél már. Hajnali öt van, alig aludtam az elmúlt pár napban és te komolyan azt hiszed, hogy elmegyek bohóckodni az egyetemre?

– Pedig jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz, ugyanis a mai naptól fogva bizonytalan ideig kriminológiát fogunk hallgatni.

– Micsoda fantáziadús inkognitó- sóhajtottam beletörődve a sorsomba.

– Cool felügyelő ötlete volt.

– Miért nem lepődök meg?

Fáradtan leraktam a telefont, meg sem várva drága kollégám reagálását, majd készülődni kezdtem.

Beálltam a zuhany alá, magamra eresztettem a hideg vizet, egész testem libabőrözve ellenkezett a merénylet ellen, de nem hagytam magam. Fel kell ébrednem és a drasztikus módszer mindig beválik. Körülbelül öt percig bírtam, azután összekoccanó fogakkal elhagytam a tett színhelyét. Meleg törülközőt csavartam a testem köré, majd a tükör elé álltam. Nem is olyan szörnyű. Legalább pár órát képes voltam aludni és az már nagy szó.

Hajamat kiengedve hagytam, szűk farmert húztam egy kockás inggel. Nem tudom, hogy öltözködnek az egyetemisták, de biztosan nem úgy, ahogyan én szoktam egy átlagos napon. Hozzáteszem, nem engedhetem meg magamnak azt a fajta luxust, hogy nőies ruhákban flangáljak a gyilkossági helyszíneken. Ez egy férfias munka, már mondtam.

Ruhákat dobáltam az egyik bőröndömbe, piperecuccok, papucs, cipő, fogkefe, néhány tőr és egy 9 mm-es pisztoly a kupac alá. A szolgálati fegyverem is elcsomagoltam, habár nagyon reménykedtem benne, hogy nem kell majd használnom.

Halk neszt hallottam az alsó szintről, az adrenalin szintem rögtön az egekbe szökött. Pisztoly elő, majd halkan elindultam a lépcsőn. Nem kell több meglepetés a mai napra.

Félúton jártam, amikor Owen napszemüveges arca bukkant fel a lépcsőn. Amikor meglátott, kezemben a pisztollyal, arcán széles mosoly terült el, provokálóan méregetett.

– Nyugalom Drágám. Nem harapok.

– Hallottál már a kopogásról?- kérdeztem dühösen.

– Nem tudtam, hogy hozzád kopogni kell. Lassan már itt lakok.

– Álmaidban- sziszegtem elvörösödő fejjel- Mire vársz, kezdjél el pakolni.

Owen megtorpant egy pillanatra, tekintete alaposan végigmért, mintha kicsit meglepődött volna.

– Nagyon csinos vagy.

Na, már csak ez kellett. Az arcom lángolt, apró hőhullámok söpörtek végig a testemen, zavaromban elindultam a kocsi felé.

 

8.

 

 

Az egyetem robosztus épülettömbjei fenyegetően magasodtak fölém, szinte éreztem a mellkasomra telepedő szorító érzést. Csak nem izgultam? Meglehet. Owen halvány mosollyal az arcán a parkolóba vezette a kocsit, majd mikor megálltunk, felém fordította jóvágású arcát. Kevés kellett, hogy beleolvadjak az ülésbe, a szürke szempár szinte a helyemre szegezett, mint szerencsétlen férfit a raktárépületben. Ez most kellett. Csak, hogy ne felejtsem el, miért is vagyunk itt igazából. Nem szórakozni jöttünk, hanem megoldani egy sorozatgyilkosságot.

– Felkészültél drága Danielle?- kérdezte provokálóan az arcomat fürkészve.

– Nem- makacskodtam- Én még mindig nem tudom felfogni, mi értelme van itt bohóckodni, ahelyett, hogy kihallgatnánk a lehetséges gyanúsítottakat?

– Azért Babám, mert Cool felügyelő szerint a gyilkosságokat nem egy ember követte el, hanem legalább kettő vagy még annál is több. Ha egynél több gyilkosunk van, akkor erős a gyanúm, hogy összefognak és akárhogy is próbálkozol, nem szedsz ki belőlük semmit.

Dühösen fújtattam, semmi kedvem nem volt ehhez a majomparádéhoz. Idegesítő, nyávogó egyetemista lányok, akiknek még nagyobb gondjuk nincs az életben, mint, hogy milyen ruhát vegyenek fel az esti bulin. És én egy ilyenhez készültem beköltözni. Minél hamarabb megoldjuk az ügyet, annál hamarabb szabadulhatunk erről az istenverte helyről.

– Melyik épületben leszel?- kérdeztem Owen felé fordulva.

– Ejnye-bejnye Dan. Csak nem áll szándékodban meglátogatni esténként?

Ismét a kislábujjamig vörösödtem. Hogy lehet valaki ennyire öntelt és beképzelt?

– Nem, csak tudni szeretném, hogy melyik szobába küldjem a gyilkost, ha netalán megtalálnám.

– A 251-esben leszek. B épület.

Figyelme rögtön siklott is tovább, amikor egy fiatal, talán húsz éves lány riszálta el mellettünk a seggét. Hosszú szőke haja laza copfba fogva, szoknyája éppen hogy eltakarta kerek fenekét, hosszú fehér combjait viszont megvillantotta. Vágyakozó pillantást küldött a hadnagy felé, majd sétált tovább.

Owen nyálcsorgatva figyelte a fiatal husi egyedülálló műsorát, ajkait rózsaszín nyelvével megnedvesítette.

Be kellett látnom én már öreg vagyok ahhoz, hogy bárkiből hasonló reakciót váltsak ki. Habár még csak huszonnégy év áll mögöttem, de az elmúlt négy év keményen megedzett, mint testileg, mint lelkileg. Úgy tűnt kihalt belőlem a nyafogás, a fenékriszálás és a kacér pillantásomat is elhagytam valahol. Az anyukám sírjánál nyolc évvel ezelőtt.

Kihúztam magam, majd a bőröndjeimet a kezembe fogtam. Indulásra készen álltam, nem voltam kíváncsi az Owen akcióban részre. Még ki sem mondtam magamban a mondatot, amikor a hadnagy elindult a lány felé, a legcsábítóbb mosolyával, amit valaha is láttam. Mélyet sóhajtottam, nagyon úgy tűnt, hogy le vagyok ejtve.

Elindultam a D épület felé, ahol Mark szerint elszállásoltak, nem köszöntem el a hadnagytól, nem akartam megzavarni akció közben. Csak nehogy a végén nekem kelljen megoldanom az ügyet. Elcsoszogtam a bejárati ajtóhoz, ahonnan éppen három fiatal lány vágódott ki vihogva. Amint észrevettek, bekapcsolt az alaposan- végigmérünk- új- lány detektor, amit én egy szúrós pillantással rögtön szét is szaggattam. Nem vagyok én húsáru, hogy méricskélni lehessen.

– Segíthetünk valamiben?- lépett elő az egyik lány, hosszú göndör fekete haja az arcába hullott.

– A háromszáznégyes szobát keresem- válaszoltam engedelmesen, megeresztve egy halvány mosolyt. Színészkedni kell, különben soha az életben nem nyílnak meg ezek a libák.

– Oh, csak nem te vagy Danielle- szólalt meg egy másik lány, előbújva a barátnője háta mögül. Hozzám lépett, apró kezeit felém nyújtotta, nyílt őszinte mosoly játszadozott az ajka szegletében- Örülök, hogy megismerhetlek. A nevem Adelphe Roddington.

– Danielle Púgu Maat- nyújtottam én is kedvesen a kezemet.

– Milyen név az a Púgu Maat?- kérdezte enyhe lenézéssel az egyik szőke, akit még nem volt szerencsém alaposan szemügyre venni.

– Maat egy egyiptomi istennő volt, maga az igazság, a rend és a törvény. Púgu pedig a büntetésé, ő maga volt a megtestesült gonoszság és erőszakosság- talán egy kicsit túlságosan beleéltem magam a mondandómba, mert Adelphe kivételével mindegyik lány elborzadva méregetett, majd sürgős teendőikre hivatkozva elhúztak. Az a bizonyos por már megint körülöttem kavargott, de most nem bántam.

– Gyere velem, megmutatom a szobádat- intett Adelphe, majd eltűnt az épületben.

Mély sóhaj kíséretében követtem, rohadtul nem volt kedvem ehhez az egészhez, de ha már muszáj, akkor csináljuk rendesen. Kedves mosolyt varázsoltam az arcomra, majd a bőröndjeimmel egyensúlyozva követtem az eddig barátságos lánykát.

A harmadik emeleten megálltunk, majd elindultunk egy hosszú folyosón keresztül. A végénél megállapodtunk, Adelphe kinyitotta az ajtót, én pedig beléptem a szobába. Egész pofás kis hely volt, két ággyal, két asztallal és két szekrénnyel. A szobában katonás rend uralkodott, amihez nem nagyon voltam hozzászokva, tekintve, hogy a lakásom egy csatatér Kelly nélkül. Ledobtam a két testes bőröndöt a földre, majd az ágyba vetettem magam.

– Érezd otthon magad- mosolyogott rám a lány kedvesen- Én elmegyek, van még egy kis elintéznivalóm.

– Te melyik szakra jársz?- kérdeztem érdeklődve.

– Az orvosira.

Egy apró lámpácska gyúlt a fejemben, az agyam rögtön kattogni kezdett.

– Akkor biztosan ismered Laura Reynolds-ot- ültem fel, arcomon egy angyali mosollyal- Kiskorunk óta ismerjük egymást, jó lenne találkozni vele.

Adelphe arca elkomorult, idegesen járkálni kezdett a szobában, én pedig árgus szemekkel figyeltem minden mozdulatát. Kisvártatva megszólat, hangja remegett, arca zavarodott volt.

– Laura meghalt.

Meglepődöttséget színleltem, szemeim elkerekedtek, partra vetett halként tátogtam.

– Úristen- tökéletes színészi teljesítményt nyújtottam, lehet, hogy pályát tévesztettem?- Mikor történt?

– Egy hete eltűnt, a rendőrség tegnap találta meg a holttestét a közeli erdőben- zavartan gyűrögette a ruháját, szemét lesütve még mindig körbe-körbejárkált.

– Elkapták már a gyilkost?

– Nem, őket nem lehet elkapni.

Hoppá. Lehet, hogy mégiscsak jó ötlet volt beépülni az egyetemisták közé? Az ügy megoldódni látszott, már csak a nevek hiányoztak.

– Kiket?- szám kiszáradt, testem önkéntelenül a lány felé dőlt. Egyetlen szavát sem akartam elmulasztani.

Idegesen felnevetett, haját hátrasimítva abbahagyta a járkálást.

– Ne is figyelj rám. Butaságokat beszélek- ő már nem volt olyan jó színésznő, mint én- Majd este találkozunk.

Villámgyorsan megfordult és elhagyta a szobát. Dühösen az ágyra dőltem, pedig már olyan közel jártam. Egy azonban biztos volt, Adelphe tud valamit, és ha kötél szakad is megtudom az igazságot. Maximum kiverem belőle. Már megint túl agresszív vagyok.

 

9.

 

Rövid ideig még gondolkodtam a történteken, majd úgy döntöttem, hogy felhívom a kedves felügyelőt. Ma még úgysem beszéltem vele. A kabátomhoz léptem, majd elővettem az apró telefont és tárcsáztam. A harmadik csöngésre végre méltóztatott felvenni a készüléket, én pedig mézesmázos hangon köszöntöttem. Hiába vagyok dühös, ő mégiscsak a főnököm, nem eshetek neki, mint egy dilis óvodás, mert rövidúton, az utcán találom magam.

– Jó reggelt felügyelő!

– Jó reggelt Danielle! Miben segíthetek?

– Gondoltam közlöm, hogy megérkeztünk az egyetemre, elfoglaltam a szobámat, a szobatársam pedig tudja kik a gyilkosok- zavartalanul beszéltem, az utolsó szavaimnál azonban vad krákogás csattant a vonal végén- Valami baj van uram?

Belül jót röhögtem, kellemes érzéssel töltött el, hogy egy kis borsot törtem a főnök orra alá. Máris jobban éreztem magam.

– Ismételje meg!- köhögő roham közepette, szinte hasított a parancs, egészen a fülemig.

– Megérkeztünk az egyetemre…- kezdtem.

– Nem azt maga idióta, hanem az utolsó mondanivalóját.

– Jaj, de buta vagyok. Sajnálom felügyelő. A szobatársam, bizonyos Adelphe Roddington véletlenül elszólta magát. Idézem: „Őket nem lehet elkapni”. Nagyon úgy hangzik, mintha a kedves kisasszony ismerné a gyilkosokat.

– Ennyi?

– Igen felügyelő, egyelőre nem jutottam többre. Megijedt, hogy elszólta magát és lelépett a szobából. Mit kellett volna tennem, kínzásnak alávetni?

– Maga megőrült Danielle? Meg ne próbálja- csattant a felháborodott válasz- Nekem mennem kell, hívjon, ha jutottak valamire.

A vonal megszakadt, én pedig dühösen visszaroskadtam az ágyra. Ha jutottak valamire. Volt egy olyan érzésem, hogy ha itt valaki dolgozni fog, az én leszek, Owen maximum Miss. Szőke haj bájait és ágyát fogja feltérképezni, ha már idáig nem tette meg.

Unalmas volt egész nap a szobában ülni, ezért úgy döntöttem, hogy elhagyom az épületet és egy kicsit felmérem a terepet. Még ki sem tettem a lábamat a helységből, amikor egy feldúlt lányba ütköztem.

– Sajnálom- morogtam zavartan pilláimat rebegtetve, de a lány válaszra sem méltatott. Egyenesen ment tovább, arca felpuffadva, vörösen lángolva mutatta lelkiállapotát, apró kezeit ökölbe szorította. Szép kis egyetem. Mindenki agresszív vagy gyilkos.

Megvontam a vállam, nem zavartattam magam, mentem tovább. Úgy döntöttem a lift helyett a lépcsőt veszem igénybe, szükségem van egy kis mozgásra. Lekocogtam a fokokon, majd kilépkedtem a kertbe. Gyönyörű látvány tárult a szemem elé, egy kisebb tó terült el előttem, körülötte fából faragott padokkal. Mélyet szippantottam a friss levegőből, most nem kellett attól tartanom, hogy elájulok a hullaszagtól.

Az egyik padon Mark ült a reggeli lánnyal, keze a szőkeség vállán nyugodott, ajkaival a hófehér bőrt becézgette. Hirtelen elöntött a forróság és a düh, felpuffadt arccal megfordultam és a másik irányba indultam tovább. Mindenhol nevetgélő diákok, testük lazán elterülve a puha pokrócokon. Egyetlen kisírt szemet, egyetlen gyászoló tekintetet nem fedeztem fel a tömegben, úgy tűnt senkinek nem hiányzik a két elhunyt.

Pásztázó tekintetem minden egyes arcot, minden egyes mozdulatot felmért, agyam elmentette. Milyen zsaru lennék, ha nem figyelnék a részletekre? Az épület falához lapulva egy kisebb csoport álldogált, lázas susmusba merülve. Jelen pillanatban minden gyanús volt, ezért nem tévesztettem szem elől őket. A csoport egy kis időre szétrebbent, így kilátásom nyílt kedves két ismerősömre, akiknek még nem tudtam a nevét, de azért az arcukat megjegyeztem. A reggeli fekete és szőke lány a falnak dőlve állt, tekintetük a környezetet pásztázta, ahogyan az enyém is. Ahogy észrevettek, a társaság szétrebbent, ijedt, szúrós szemeket meresztve távoli alakomra.

– Szia- ragadta meg egy kéz a vállamat, a hang pedig lágyan simogatta a dobhártyámat.

Ijedten megpördültem tengelyem körül, hogy az ismeretlen szemébe nézzek. Fiatal, huszonkét- huszonhárom éves férfi állt mögöttem, fekete haja kócosan hevert a fején, aranybarna szeme barátságosan mélyedt az enyémbe.

– Bocsi, ha megijesztettelek- nevetett zavartan az arcomba, ujjaival a dús hajba simítva- Még nem láttalak erre, de a szépséged már messziről sugárzott, ezért gondoltam bemutatkozom. Kevin Holland.

Kezét nyújtotta, én pedig gyanakvó tekintettel viszonoztam. Szépséged már messziről sugárzott? Ez a menő szöveg mostanság?

– Danielle Púgu Maat- vakkantottam még mindig zavartan méregetve.

– Örülök, hogy megismertelek Danielle. Milyen szakra jársz?

– Öhm…- Milyenre is?- Kriminalisztika.

– Oh, akkor nem találkozunk órán. Na, mindegy. Remélem, azért látlak még a közeljövőben.

 Én pedig azt remélem, hogy nem leszek itt sokáig. De ezt persze nem mondtam ki hangosan. Erőltetett mosollyal az arcomon bólogattam, de srác csak nem tágított.

– Nem szeretnél eljönni az esti bulira? Az F épületben lesz, a negyediken. Ha gondolod, nézz be.

– Jó, jó persze. Feltétlenül- és már mentem is tovább.

A kis csoport tagjai teljesen szétszéledtek, sajnos egyiküket sem láttam már. Dühösen dobbantottam, majd visszabaktattam a szobámba. Elmegyek futni, de előtte még átöltözöm.

Nem értettem ezt az egyetemi életet. Hétfő este bulizni? És hogy kelnek fel másnap az órákra? Vagy ne legyek ennyire naiv?

 

10.

 

 

Elszántan róttam a köröket, a testem verejtékben úszott, a pólóm nedvesen tapadt a bőrömhöz. Zene ordított a fülembe, amikor fáradtan megálltam a pálya szélénél. Levegőt! Voltak rajtam kívül még olyan elvetemültek, akik futással mulatták az időt. Kellemesen elfáradtam, a testem fellélegzett, az elmém felfrissült. Kezdődhet a nyomozás.  

Törülközővel leitattam az izzadságot a testemről, majd elindultam visszafelé a koleszbe. Útközben tekintetemmel végigpásztáztam a környéket, hátha észlelek valami gyanúsat, amikor egy kéz megragadta a vállamat. Próbáltam visszafogni magamat és nem öklössel viszonozni a bunkó gesztust, ki tudja ki áll mögöttem?

– Ne üss! Mark vagyok- szólalt meg az ismerős pimasz hang.

Villámgyorsan megpördültem, a kezem előrelendült és meg sem állt egészen a hadnagy arcáig. Vékony vérpatak indult útnak a kívánatos ajkaktól, a halvány mosoly még most is ott játszadozott a szája szegletében. Nem lehet felhúzni. Soha nem lesz ideges. Bezzeg én?

– Ezt meg miért kaptam?- nézett rám szemrehányóan.

– Dolgozni jöttünk, nem pedig szexelni- sipítottam az arcába dühösen, ökleimet a mellkasának támasztva.

– Én nem is…- védekezett meglepetten, majd arcán egy gúnyos mosoly jelent meg- Te féltékeny vagy.

– Te pedig egoista- vágtam a szürke tekintetbe tettetett undorral- Miből gondolod, hogy minden lány odáig van érted? Dolgozni jöttünk, sorozatgyilkosok rohangálnak az egyetemen, a szobatársam tudja, hogy kik azok, te pedig egy szőkével hemperegsz. Nem csak én kaptam az ügyet, úgyhogy légy szíves a feladatra koncentrálni- dühösen a fejéhez vágtam a mondandómat, majd a hatás kedvéért otthagytam egyedül, hagy rágódjon a dolgokon, eméssze már őt is egy kicsit a bűntudat.

Felkocogtam a szobámba, a fürdőszoba felé menet ledobáltam magamról az izzadt ruhadarabokat és beálltam a zuhany alá. Borzalmasan mérges voltam Owenre, de nem tudtam megállapítani, hogy mi is a pontos oka. Eddig nem volt gondom azzal, hogy egyedül kellett megoldanom az ügyeket, még örültem is neki, mert az plusz pontnak számított a férfikollégák szemében. De most? Ahogy megláttam egy fruskával, elöntött a düh és az ideg, buta libaként viselkedtem, nekirontottam és letámadtam, mint egy féltékeny barátnő. Ez nem én vagyok.

A hideg víz lemosta a forró lávafolyamként hömpölygő izzadságot a testemről, az elmém is kitisztult. Ajtó csapódott, majd egy női hang hasított a szoba csendjébe.

– Itt vagy Danielle?- érdeklődött.

– A fürdőben- válaszoltam túlordibálva a víz csobogását.

– Készülődj, megyünk bulizni.

Már csak ez kellett. Ha nem alkalmazkodok, akkor nem fogadnak be, nem árulnak el semmit nekem. Viszont semmi kedvem nem volt egy alkoholmámorban fürdő fülledt bulihoz. Most erre mit mondjak?

– Máris kész vagyok- nem ezt kellett volna választanom.

Felvittem egy laza sminket, a hajamat loknikba szárítottam, felvettem egy cicanadrágot, egy hosszú kockás inggel, majd Adelphe elé léptem.

– Szerinted így jó leszek?- kérdeztem aggódva a válasz miatt.

– Hűha. Több mint jó. Az összes pasi rád lesz kattanva- áradozott.

Kattanva? Majd lekattintok mindenkit. Hiszen mégiscsak dolgozni megyek. A feladat az első, ezt soha nem szabad feledni. Én nem vagyok Owen. Dacosan farkasszemet néztem a csenddel, majd Adelphe-fel karöltve elindultunk az F épület felé.

Miért nem aludhatok otthon a meleg ágyamban? Miért kell nekem tini bulikra mennem? Miért kell nekem végignéznem Owen nőügyeit?

Hiszen borzalmasan fáj.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?