Főoldal » Babonap

Babonap

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Nem vagyok babonás.

Zsenge ifjúságom elmúltával, majd eszmélésem hajnalán még rosszindulatú vadkacajra fakadtam mások infantilis, babonás történetei hallatán. Ma már irigylem ezeket a mesélőket és esz a penész.

A kedves olvasó nem is sejtheti, milyen szerencsétlen, hülye alkat az ilyen, mint én. Ritkán fordul elő ez, mint a négylevelű lóhere. A növénnyel ellentétben ez az alkati adottság viszont még véletlenül sem hoz szerencsét számomra. Létemet kénytelen vagyok olybá venni, mintha abszolút peches csillagzat alatt születtem volna.

Így nem lehet, és nem is érdemes élni: semmi reszketegtető rettegés, babonás, borzadályos borzongás, semmi ideges izgalom, hidegrázás, citerázás, nulla hulla, a páni félelem.

Annyira idegesítő, ha valaki kiselőadással tud domborítani a fekete macskáról, ami átfutott előtte az úton, ettől ő lekéste a megszokott buszát, s amelyikre meg felszállott a babonás megszállott, azon megbüntette őt az ellenőr. Természetesen a macska miatt. Ez egyértelmű!

Velem ez nem fordulhat elő! A babonás ember – vagy ahogy egy idő óta magamban ezeket a szerencsefiákat nevezem, a „babonoid” alkatú ember mindig kifog valami sors alkotta isteni gáncsot, mely beszínesíti napjait: emellett a végtelenbe nyúló élménybeszámolókat tarthat misztikus dolgairól társasági összejöveteleken (például az iskola előtt kiskorú gyermekére várakozva).

Ó, ti boldog horoszkópolvasók! Ó, ti tenyérjósok!

Mert mit művelek én?

Igazán iszonyú, hogy minden csipetnyi babona „kioltására” ismerem a megfelelő módszert. Ez tulajdonképpen nem más, mint birtoklása a hiedelmeket ellensúlyozó további hiedelmeknek, melyekkel csak igen kevés, hozzám hasonló „antibabonoid” fajta lény rendelkezik. Én vagyok az ellenbabonás. Ez egy szörnyű átok, babonaátoltónak lenni.

Nekem például volt egy osztálytársam aki pénteken, 13-án született. Most nyitotta meg a huszonnegyedik éjjel-nappal közértjét. Majd megkérdezem, hogy csinálja ezt ilyen múlttal a születésére nézve. Valószínű, hogy ő is „antibabonoid”?!

Nem vagyok babonás.

Éppen ma reggel, midőn átsuhant előttem az a fekete dög, a Piptike zsugorpárduca a másodikról, én nyavalyás förmedvény, előírásszerűen utána pöktem hármat, ahogy a Nagy Könyvben meg van írva. Jobb félni, mint megijedni. (Egyesek szerint a bal váll fölött, hátrafelé kell köpni. Feltétlenül ki fogom próbálni.)

A macska visszanézett és kiöltötte rám csinos, rózsaszín nyelvét. Ha majd egyszer reinkarnálódom, és azonos súlycsoportban leszek vele (ergo utólérem), még elszámolunk ezért a pimaszságért.

Nem vagyok babonás.

Ha sürgős teendőim vannak otthon, vagy éppenséggel utálnám a vendéget, nyilvánvalóan jól beverem a könyökömet a frigiderbe, ami köztudomásúlag azt jelenti: két percen belül beállít őseim tízgyermekes vidéki pereputtya és neveletlen ivadékaival együtt fővárosi tartózkodásának idejére (előre láthatólag „csak” egy-két hónap) mendéket kér. A nagybácsi egyik leszármazottja blockflötén játszik, a másik összeszedi a környék kóbor kutyáit (korrekt átszámolást követve négyzetmétérenként átlag kettő is jut a nyáladzó, veszett ebekből). A harmadik torzszülött szenvedélyes heavy metal rajongó, de aki a fürdőszobában szereli olajos mopedjét, melyen kétszáz kilómétert robogott tegnap óta a díszes familiát forró nyomon követve, a rokon család anyakirálynéjának házibarátja.

Ezt végiggondolva az „antibabonoid” alkatú ingatlantulajdonos gondosan háromszor megütögeti bevert könyökét – ilyeténképpen messze elkerüli a távoli családtagoktól hemzsegő magánlakásának még a gondolatát is.

Nem vagyok babonás.

Biztos, ami biztos, azért bal lábbal lépek föl a buszra, hogy szerencsém legyen. Ha jön az ellenőr. Szerencsének azt nevezem, amikor az ellenőr betegállományban van otthonában, mivel bérlet, jegy, vagy más egyéb utazásra jogosító bizonylat égető hiányában szenvedek. „Antibabonoid” lévén szuggesztíven hipnotizálom a BKV-t: „Te nem küldesz a nyakamra jegyellenőrt, ma sem és máskor sem, soha ebben a büdös életben.” A bűvös igét háromszor elismétlem a Körtérig. Tapasztalt utázóként tudom, hogy nem elég pusztán magam elé mormogni a varázsszavakat, le is kell fixálnom a dolgot, így hát gyorsan lekopogom.

Kopognám.

Nem találom a fát, a megváltó fát, melyen alulról fölfelé, a bal kéz középső ujjával a szükséges műveletet végrehajthatnám. (Ezt Salamon Béla bácsitól tanulhatta az ország, a TV évről évre „antibabonoid” képzési programjában szerepelteti az emlékezetes jelenetet.)

Na, tessék, most már szívdobogásom lett! Egy rémület ez a BKV! Hányszor, de hányszor megfogadtam már, hogy utazáshoz a fapados tuját választom inkább, ami egy merő deszka. De a buszok! Az én szemszögemből nézve (ami azt is jelenthetné, hogy szög ment a szemembe) maximálisan rosszul felszereltek, csupa áramvonal, csővázas kapaszkodó, korszerű műanyag ülés, na és a kárpit! (Az retvás.) Sehol egy darab deszka az „antibabonoid” utások számára, hogy lemorzézhassák gondolataikat az ellenőrökről. Legalább a deszka helyét jelezhetnék emléktáblával „A kis bliccelő első bukása e ponton következett be” címmel, ha már arra volt eszük, hogy kiírják: „Kihajolni érvényes!” Bocs, veszélyes.

A jegynek kellene érvényesnek lennie.

Megnyugtató meglátás: mivel e szolgáltatás ezekkel a bizonyos hiányosságokkal bír, így a jövőben is nyugodt lélekkel bliccelek tovább. Megérdemlik. De jöhet az ellenőr, ez a jegyüzér, és úgy megbüntet, hogy majdani nukleo-kor-beli ük-ükunokáim is fizethetik. Ergo: mégiscsak kopogni kéne, bebiztosítván a dolgot főként leendő kései leszármazottaim javát szem előtt tartva.

Nem kockáztatok. A következő megállónál leszállok és becserkészem az áhított fapadot egy parkban.

Le innen a csövessel! Nehogy azt higgye, hogy nem létező lakásába kérek bebocsájtást!

És kopogok, és kopogok, és kopogok…

Aztán újra buszra fel – bal lábbal lépni először, megint csak a biztonság kedvéért.

Nem vagyok babonás.

Szörnyen kezdődött ez a mai nap. De nini! Itt van! A kedves, kormos kéményseprő bácsi! Mintegy rendelésre! Eszelősként tépem a cipzárat kabátomon, hogy hozzáférjek és megragadhassam a gombomat. Nyálazni kell, és én úgy nyálazok, sőt nyáladzok, mint a vásározó bő bevétel számlálásánál. A gusztustalan, félig elszopogatott gombot pedig akkor, és csakis akkor szabad elengedni, ha szembejön egy… négylábú.

Na, hol az a fekete macska?

Persze, nem jön. Elvégre hét életéből egyet sem köteles rám áldozni, pláne nem ebben a szerencsés periódusomban a gombbal. Amit ebben a pillanatban leszakítok. Ez már a vég. Most érvényes, vagy nem érvényes, ez itt a kérdés!?

Betelefonálok a munkahelyemre, hogy késni fogok. A telefonkönyvből kikeresem a Kéményseprő Vállalat címét. Gombot visszavarr, buszra bal lábbal föl, s a Kéményseprő Vállalat bejáratánál lesben lecövek.

Fohász.

Felpillantok a magas égre, nagy várakozással, hátha lepottyant a Nagy Jó Öreg a kedvemért egy újabb kéményseprőt, vagy legalább egy retardált szenesembert. De Ő nem enged óhajtásomnak. Gondolom, kifogyott a készlete.

Nem kis eredménytelen várakozás után cikcakkvonalban iramlok munkahelyem felé, hulló téglák, zuhanó cserepek és ipari alpinisták között. (Azt olvastam minap, hogy valakit agyonütött egy repülőgépről származó fagyott vizelettömb.) A nemtelen haláltól való félelmemben nagyon vágyok már egy pötty sanszra, egy apró darab szerencsére… Ez meg micsoda?

Az úton fémesen peng valami az arra elhaladó kocsi kereke alatt. Hiszen ez egy – lópatkó! Felvenni, azonnal felvenni! Egy lázban ugrok ki az útra érte… Nem értem, mi ez a hatalmas, kék dolog itt balra tőlem? Mintha azt dübörözné, kérdezvén tőlem: „Szidtad a BKV-t?” – és nekem ütközik. Kegyetlen fájdalom hasít belém, azután nem érzek, nem hallok már semmit…

Amikor kinyitom a szememet, egy apart, gurulós kórházi ágyon találom magamat. Minden porcikám sajog a fájdalomtól.

Egy simára borotvált, sápadt arcú, zselés, lenyalt fekete hajú és fekete szemű férfi hajol fölém érdeklődve.

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kedélyeskedik abban a biztos tudatban, hogy az ő kitűnő, virulens hangulata számomra a legpompásabb gyógyszer.

Csöndesen nyöszörgök.

És döbbenten figyelek.

Az úriember lila alapon sárga pettyes nyakkendőjét piros inggel kombinálja, s ha libapottyanat szín tükörbársony zakójának, narancsszín gatsby nadrágjának komplett összehangját is ide számítom, ez az illető lehet a kórház bohóca.

Vagy az ügyeletes idegorvos.

De mi is történt velem?

– Patkó – lehelem – lópatkó… nem vagyok babonás…

– Tudom, tudom – csitít angyali nyugalommal hangjában –, én mindent tudok – és mosolyog. Furcsán mosolyog, inkább vicsorog, így még erősebb a kontraszt fehér arca, sötét haja és túlviláginak továbbá gyászkeretesnek ható fogazata között.

Azután itthagy, kimegy az ajtón.

Ez egy ismerős hang… Ezt hallottam akkor is!

Az eltávozó fura pók lépéseinek nyomdokán látom, hogy ottmaradt egy csillogó, fekete lópatkó…

Kínjaim ellenére felkelek és magamhoz veszem.

A szívemre szorítom.

Azt mondják, szerencsét hoz…

Bár én nem is vagyok babonás.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?