Főoldal » Bogaras könyv

Bogaras könyv

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Ennek a munkámnak a kezdetét az egyetem előtt készített egyik linómetszetem jelenti, amin egy darázs látható. Ez volt az első rovart ábrázoló grafikám, amely később a könyv első elkészült fejezetében az illusztratív rész módszer és technikai előképe lett. Ennek a vázlata egy, az elmémben rögzült képből származik. Egy olyan képből, ami nekem a darazsat jelenti: azt, ahogyan én megismertem, és ezt ahogyan felidéztem. Ezt a rögzült fogalmat – tehát mindazt, ami nekem a darazsat jelentette – egyetlen képbe, egy szénrajzba sűrítettem bele, amit azután pauszpapírra másoltam át (természetesen így a szén finom átmenetei tejesen kikeményedtek). Ezt a képet metszettem ki végül a linóleumon. A végeredmény egy olyan darazsat ábrázol, amiről nem lehet tejesen megállapítani, hogy repül-e még, és éppen támad, vagy pedig, már régen kimúlt, és a földön, kavicsok között fekszik (- legalábbis én erre asszociáltam a kész képről, bár mások másképpen is vélekedtek, és mást is láttak benne pl.: fejeket stb.)
Az első lépésben tehát mindez még nem könyvnek indult, csak egy általam az egyetem előtt megkezdett út folytatásának. A darázs után következő bogaras képeket szinte csak nosztalgiából készítettem, s jó ideig úgy tűnt, hogy így maradnak, és nem lesz belőlük semmi több. Technikailag ugyanazt a módszert használtam a képek kivitelezésére mint régen, elvégre ugyanolyan hatást akartam elérni, mint akkor. A változtatás csak annyi volt, hogy jobban utánajártam a rovaroknak: könyveket vetem ki, képeket töltöttem le, és ezek alapján vázlatokat készítettem; majd miután elégé ráéreztem a rovar, bogár vagy pók lényegére, elkezdtem önálló kompozíciókat alkotni. Ezek fikciók voltak – nem az előzőleg rajzolt vázlatok mintájára készült stúdiumok, hanem kreatív ötletek, amik egyesítették a benyomásaimat az adott élőlényről. Közülük választottam ki a megvalósításra alkalmasakat, és kezdtem neki a linók elkészítésének.
Első év második félévében feladatot kaptuk betűrajzon: készítsünk portfóliót. Tájékoztattak minket arról, hogy hogyan lehet ezt megszerkeszteni, kinyomtatni, milyen grafikus programokat használjunk stb. A könyvkészítést felvetettem mint elképzelést a feladat kivitelezésére (tejesen eltérve ezzel attól, amit javasoltak), azért, mert úgy gondoltam, ha portfóliót készítek, akkor az legyen olyan, ami a legjobban közli az emberekkel, hogy milyen a gondolkodásom, miben vagyok jártas; és ami, olyan módon reprezentál, ahogyan én azt szeretném. Tehát kitartottam a könyv mellett, és nekikezdtem az előkészületeknek: eldöntöttem, hogy hogyan fog kinézni – a grafikák 15×10 cm-esek lesznek (mint az első is, amit még régen csináltam) fekvő formátumban, a lapról kifutó széllel. Húsz linómetszetet szerettem volna készíteni, de évvégére, rajtam kívül álló okok miatt, nem tudtam a munkát befejezni.
Később azonban újra elővettem a tervet. Amikor már elég sok grafika elkészült, kiválasztottam tízet, és elhatároztam, hogy ideje lesz bekötni őket. Ekkor azonban felmerült egy probléma: nem tudtam, hogy milyen szöveg vagy kép kerüljön velük szembe. Először úgy gondoltam verseket írok, bár később ezt nagyon erőltetettnek éreztem, és az idő múlásával egyre kevésbé tetszett ez a lehetőség. Majd ismerőseimet kértem fel, hogy írjanak verset, de ez az ötlet is kezdet megfakulni. Míg a végén azt csináltam, hogy megfogtam tíz próbanyomatot, beszámoztam őket, és vágtam hozzájuk tíz kis cetlit, s körbementem velük a kollégiumomban. Az utamba eső embereket megkértem, hogy kötetlenül írják le egy lapra az első gondolatukat, persze mindegyik képhez csak egy papiros tartozott, és ezt az egyet használta mindenki (a képet és a lapot úgy forgatták, ahogy akarták, és oda írtak, és úgy, ahogyan akartak, és azzal, ami épp a közelükben volt).
Az egész kissé hasonlított a Rorschach-tesztre, annyi volt a különbség, hogy a tintapacákat kicseréltem önálló, tervezett, fekete-fehér grafikákra. A leírtakat nem akartam kielemezni, csak kíváncsi voltam arra, hogy mások azt érzékelik-e a képeken, amit akarok, vagy ha nem, akkor mennyire sokszínűek és kreatívak a válaszok.
Különböző karakterű, de képzőművészetet tanuló, abban ténykedő embereket kértem fel, mert nekik képzettebb a szemük, és az átlagnál sokkal érzékenyebbek ( – bár, természetesen, ez nem igaz minden esetben). A válaszok sokszínűségéről, milyenségéről nem kívánok összefoglalót írni, hiszen a célom az volt, hogy ezeket mindenki saját maga értelmezze, s így ne csak a saját gondolatain keresztül, hanem mások szempontjának a szűrőjén át is szemlélhesse a képeket a könyv lapozgatása közben. Így sokszínűbbé és érdekesebbé válik a szemlélődés, hiszen a folyamat szinte már-már társalgássá alakul: a gondolatok szabadon cikáznak, amibe bárki beletekinthet, aki kinyitja a könyvet.
A kötés japán stílusú hajtott lapokból álló, ragasztott, mozgó gerinces, kemény fedeles kötetet eredményezett, amit saját kezűleg terveztem, nyomtattam és kiviteleztem (bár előtte még sohasem készítettem könyvet). A feliratokat nagyítottam és transzfer eljárással vittem át a hordozóra ( – hígítóval oldottam át egyik lapról a másikra a festéket).
Miután elkészültem az első fejezettel elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan lehetne még többet kihozni ebből a dologból. Mivel egy pszichológiai tesztet alkalmaztam, egy idő után egyértelművé vált számomra, hogy a művészetterápiások felé kell forduljak – végül a Nyírő Gyula kórházban elhelyezett gyermekpszichiátrián találtam lehetőséget arra, hogy az elképzelésemet folytathassam.
A végeredményként elkészült könyv négy fejezetből áll, a kötési módszer mindegyiknél ugyanaz; a fejezetek külön-külön és egyben is be vannak kötve három-négy példányban. A szakaszokat a négy nagy grafikai technika választja el egymástól: magasnyomással (linó) készült az első rész, mélynyomással (rézkarc) a második, és síknyomással (litográfia és szitanyomat) a harmadik és a negyedik. A kőnyomatok lágyak és színesek, ellentétben a szitával készültekkel, amelyek bár színesek, sokkal élesebbek és keményebbek; a rézkarcok tónusos monokrómok, a linók pedig fekete-fehérben a lehető legtöbb kontrasztot és a legkevesebb tónusátmenetet tartalmazzák. A koncepció annyiban változott, hogy a szöveges gondolati játokon kívül, mindkét helyen (a pszichiátrián és az egyetemen is) a képeimre nem szöveggel, hanem egy új kép alkotásával kellet reagálni. Ezáltal sok váratlan, újabb színfolt jelent meg a könyvben, amitől még inkább közvetlenebb és emberibb lett a fejezetenkénti tíz-tíz nyomat.
Ez a könyv új utakat és nagyobb perspektívát tárt fel előttem a képzőművészet, a kreativitás, a nézőpontok sokszínűsége, és az előre láthatatlan dolgok utólagos visszatekintése által. Élveztem minden egyes percét a készítésének, s az egész folyamat révén mások megértéséhez is közelebb jutottam.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?