Főoldal » Café Postnuclear – interjú az alkotóval

Café Postnuclear – interjú az alkotóval

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Az elmúlt évtizedekben a világvége történetek nemcsak a videójátékok, hanem a könyvek, képregények kedvenc témájává  váltak. A Mad Max sorozattól kezdve a Wastelanden és Fallouton át rengeteg élményt találhatnak azok a fiatalok és felnőttek, akik érdeklődnek a világvége iránt. 2015 végén jelent meg a Café Postnuclear című képregény, egy magyar szerzőpáros, Szűcs Gyula és Budai Dénes alkotása. A képregény különleges, mert a története magyar helyszíneken játszódik, miközben erőteljes képekkel, és párbeszédekkel mutat be egy olyan világot, ami a csernobili katasztrófát követően vált kietlen pusztasággá. A Café Postnuclear születéséről Szűcs Gyulával beszélgettem, aki a képregény történetét írta.

****

– Gyerekkorodban sok képregényt olvastál?

– Mondhatni képregényen nőttem fel. Amíg nem tudtam olvasni, anyukám olvasta fel a Dargay-képregényeket meg Taraó kalandjait a Kockásból. Aztán addig-addig kérdezgettem, melyik betű melyik, hogy végül nagycsoportos óvodásként megtanultam olvasni. Persze akkoriban még csak Bobó meg a Góliát volt a Kockás mellé, de szerencsére a rendszerváltás elhozta nekünk Pókembert, és később az X-Ment is! Egy idő után viszont meguntam a szuperhősöket, és Batmant kivéve elcseréltem a suliban mindegyik füzetet Korcsmáros Rejtő-történeteire, Fantomra, Fazekas Attila kultikus filmképregényeire, és a Hepiendre, ahol Conan minden epizódban legyőzött valami zsarnokot. Azóta is főleg a kalandos-lövöldözős ponyvaképregényeket szeretem, a szuperhősös történetekből inkább azok a kedvenceim, ahol a passzosruhások az űrbe vagy a múltba keverednek.

 

– A Café Postnuclear a Totalcar magazin 15 születésnapjára készült el. Honnan jött a posztnukleáris világ ötlete? Egy autós magazin és egy világvége történet kapcsolata elég szokatlan.

– A képregények mellett a ’90-es években már VICO-filmekkel, sci-fi könyvekkel és videojátékokkal is bőségesen el voltunk látva. Az viszont eléggé zavart, hogy a jó és kevésbé jó krimik, sci-fik, horrorok dömpingjében még a magyar szerzők sem nagyon merték bevállalni a magyar helyszíneket. Helyette inkább mindenki angolszász álneveken utánozta az angolszász tömegkultúrát (hogy mennyire jól vagy rosszul, az egy külön cikket érdemelne). Óriási hatással volt viszont rám Gáspár András munkássága, akinek a könyveit és őt magát az ezredforduló után nem sokkal ismertem meg. Az Ezüst félhold blues, a Kiálts farkast! és a Két életem egy halálom után tudatosult bennem, hogy egy jól megválasztott műfajban és ügyesen belőtt korban (kémsztori, cyperpunk, sci-fi) egy magyar helyszín és egy magyar főhős nemhogy nem ciki, egyenesen menőbb, mint az amerikai megfelelője. Ehhez persze az is kellett, hogy Gáspár felhőkarcolós, lebegő autós, futurisztikus Budapestjét két olyan tehetséges rajzoló fesse könyvborítókra és falinaptáraktra, mint a Boros-Szikszai-páros (akikkel szintén sikerült találkoznom, még mielőtt kiköltöztek volna Amerikába). Az atomháború utáni Magyarország ötlete is akkor kezdett először mocorogni bennen, amikor a Fallout 2 végigjátszása után a Budapest nem felel című festményt nézegettem a leszakadt Lánchíddal és a mocsaras Dunában kommandózó alakokkal, és rájöttem, hogy egy posztapokaliptikus történetben lényegében mindegy a helyszín.

Hiszen úgyis csak romok meg motoros banditák vannak mindenütt – és akkor már a kiszuperált autók miért ne lehetnének Ford Falconok helyett Skodák meg Wartburgok? Innen pedig már adta magát az ötlet, hogy egy KGST-kocsikkal telepakolt képregénytervet a Totalcarnál dolgozó kollégáimnak is megmutatok (2007 óta ugyanis az Indexnél vagyok), hátha látnak benne fantáziát. Szerencsére láttak.

 

 

– Volt eredeti változata a képregénynek?

– A Cafe Postnuclear eredetileg egy fekete-fehér, folytatásos sci-fi képregénynek indult 2010-ben a Random nevű online antológiában. Itt leginkább olyan magyar képregényesek gyűltek akkoriban össze, akik annyira még nem voltak menők, hogy külföldi illusztrátori munkákat vállaljanak jó pénzért, viszont meg akarták mutatni, hogy igenis szükség van itthon robotos-nyomozós-farkasemberes zsánerképregényekre, amikhez bárki ingyen hozzáférhet.

Az apokalipszis utáni Magyarország terve 2010 elejére nagyjából összeállt a fejemben, már csak rajzolót kellett keríteni hozzá. Elkezdtem nézegetni az Art.rpg.hu-ra regisztrált művészeket, de a B betűnél tovább már nem is kellett keresgélnem, mert Budai Dénes fekete-fehér rajzai pont olyanok voltak, mint az egyik kedvenc Kaland-Játék-Kockázat könyvem, Az országút harcosa illusztrációi. Márciusban írtam neki, hogy van ez a Random antológia meg a Mad Max-szerű Magyarország, van-e kedve megcsinálni? Decemberre el is készült az első 15 oldallal, ahol Johnny lerendezi a kannibál fosztogatókat és megérkezik a sztriptízbárba. Egy évre rá a fekete-fehér verzió is eljutott odáig a Random lapjain, hogy Johnny és Judit találkoznak a barbár fivérekkel Csencsvárosban, csak ők akkor még nem voltak ennyire vagány karakterek.

Ezek a régi Cafe Postnuclear-oldalak egyébként még ma is fenn vannnak a neten. Érdemes megnézni, hogyan lett az apródfrizurás, monologizáló, mogorva főhősből egy mindenkinek beszólogató, posztapokaliptikus Ford Fairlane, vagy az erdélyi kopója hogyan változott át később egy fekete macskára.

 

– Az alkotói folyamatról szeretnék kérdezni. Hogyan született meg a képregény? Együtt találtátok ki, hogy mi legyen benne, hogyan nézzen ki? Mennyi ideig tartott a tervezési és a rajzolási folyamat?

– A színes képregényalbum ötlete már azután jött, hogy az ingyenes Random szép csöndben kimúlt. Mi viszont túlságosan jónak éreztük a Cafe Postnuclear világát ahhoz, hogy veszni hagyjuk, ezért Budai Dénes a saját szakállára, önerőből elkezdte az egészet újrarajzolni az alapoktól, a korábbi eseményeket komplett sztorivá bővítette, és saját maga kezdte el digitálisan kiszínezni az oldalakat. Ez egy többéves munkafolyamat volt, de a végeredmény olyan ütős lett, hogy a próbaképpen keménytáblás fotókönyvet is csináltunk belőle, ami már majdnem olyan volt, mint egy képregényalbum, csak szöveg nélkül. Ezt vittem be 2015 elején a Totalcarba. Mivel az egyik kollégám már 2010-ben is szépeket írt a fekete-fehér verzióról, kiokoskodtuk, hogy egy színes album pompás jubileumi meglepetés lehetne az olvasóknak karácsony előtt, a szokásos pólók és bögrék helyett. Nyáron egyeztünk meg a részletekben, rohamtempóban készültek el a még hiányzó színes oldalak, hogy tartani tudjuk az októberi megjelenési tervet. A végleges szöveget például utólag írtuk meg közösen Dénessel: összeültünk 4-5 hétvégén nálunk, dobáltuk egymásnak a mondatokat, és csak az került be a képregénybe, amin mindketten jót röhögtünk.

 

– A rajzokon sok apróság feltűnhet a figyelmes szemlélőknek, ami akár a magyar történelemhez, akár más, popkultúrális dolgokhoz köthetőek. Ezt tudatosan alakítottátok így?

– Természetesen tudatos volt, hiszen ez a retró tárgykultúra az, ami markánsan megkülönbözteti a képregényünket az összes többi Mad Max-klóntól. Az elején, amikor még csak a fekete-fehér verziót csináltuk, részletes referencialistát küldtem a rajzolónak: így nézett ki egy Skoda Felicia kabrió a ’60-as években, ilyen a szovjetek forgótáras Nagantja, amivel a főhős cowboyosdit játszik, ez szarvas rohamsisak kéne az egyik rockerre a Pokolgép lemezborítójáról, meg hasonlók. A színes verzió idején viszont megfordult a helyzet: Dénes annyira belejött a sok Misa mackó, Simson motorblokk meg Orion logó rajzolásába, hogy már magától is telerakta ilyenekkel az oldalakat, és a végén küldött egy listát, hogy az alapján írjak egy kislexikont a kötet végébe a retró utalásokról (ezt egyébként stílusosan Balatonaligán, az egykori MSZMP-üdülőben, Kádár és Aczél villáinak szomszédságában állítottam össze, amikor ott nyaraltunk a barátnőmmel). Ez a része a munkának végig nagyon gördülékenyen ment, hiszen mindketten a ’80-as és a ’90-es években voltunk gyerekek, teljesen megszokott dolog volt akkoriban a lila szódásszifon, a Commodore 64, a kvarcjáték és a vetkőzős toll.

 

– Kezdetben úgy tűnik, hogy a történet egy egyszerű bosszúhadjáratról szól, de a vége felé feltűnik a misztikum is. Ez később fog erősödni?

– A misztikus szál a folytatásban még nagyobb szerepet kap majd, hiszen a főszereplők elindulnak leszámolni az elméket manipuláló, csúnya és gonosz mutáns papokkal. Olyan szinten viszont már nincs jelen a mágia a történetben, mint amennyire az első verzióban volt: ott az égen-földön keresett urnában Johnny ikertestvérének, egy nyenyec sámánok közt felnőtt új Megváltónak a hamvai voltak, amit a Kárpát-medence bunkó martalócvezérei jobb híján szerencsetalizmánnak használtak.

 

– Az utolsó lapra az van írva, hogy folytatása következik. Mikor lehet számítani a megjelenésére?

– Remélhetőleg idén karácsonyra, vagy jövő ilyenkorra kijön a folytatás, hiszen ennyivel tartozunk a rajongóinknak, nem hagyjuk csak úgy félbe a sztorit! A sztori lényegében már megvan, és Dénes is nekiállt megrajzolni az első oldalakat: Doktor Detektor ifjúkorával nyitunk, amikor a hórihorgas városvezető még egy szovjet Fecske biciklivel és Skála Kópés szatyorral, roncsvadászként bolyongott a sivatagos pusztaságban!

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?