The Doors – Jim Morrison halott

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Totális látomás egy módon vászonra vetítve. Ezer más módon is lehetett volna, de végül mindig ugyanígy éreznénk. A film nem a Doors-ról szólt, hanem Jimről, mert ő volt a Doors. Talán manipulátor, skizofrén, bipoláris, polihisztor, de ez nem lényeges. Abszolút tudatos volt minden szava és érthető, de túlmisztifikálták őket, pedig nem írt ő semmi különlegesről. Élet, halál, szerelem – mindenkinek ez a három határozza meg a gondolkodását.

doorsAzt hitték látnok, pedig csak egy huszonéves srác volt, aki költővé avanzsálta magát, a saját döntése alapján. A közönségnek csak el kellett fogadnia ezt róla. Aki úgy tett, mintha értené a szavait, hazudott. Összekuszált szavakat nem érthetünk meg. Talán pont ez az, ami őt felejthetetlenné tette. Képes volt elhitetni mindenkivel, hogy földi léte csak egy átmeneti állomás az elme kiteljesedéséhez, ami feljogosítja arra, hogy akármit megtehessen, hiszen ő csak egy átutazó, aki tapasztalatokat jött gyűjteni, vagy talán unalmat űzni. Prófétának is hívhatnánk, sokan annak tekintik.

Az emberek Jimben a hőst, királyt, csodát látták. A fiatalok a mai napig falják a sorait, kívülről fújják őket, de valójában egy kicsit sem értik meg. De nem is lehet mit megérteni rajtuk, mert ezek csak szép szavak egymás után pakolva. A szomorú valóság az, hogy Jim egy boldogtalan ember volt, és egyre csak belesüppedt ebbe a depresszióba. Sokak szerint skizofrén alkat, de az Ödipális komplexus is felmerült vele kapcsolatban, ami nem is lenne olyan nagy csoda. Az apja köztiszteletben álló katonai vezetőként dolgozott, az anyja pedáns háztartásbeli, egyikük sem foglalkozott a gyerekkel igazán. Az apjukat évente alig pár alkalommal látták, az anyjuknak pedig csak a külsőségek számítottak, hogy hogyan ítélik meg őket. Ez a rengeteg szomorú gyerekkori tapasztalat mind egyenként hozzájárult ahhoz, hogy Jim olyan személyiséggé váljon, amilyenné lett végül. A későbbi hírnévvel kompenzálta azt az elhagyatottságot, amit olyan sok évig érzett gyermekkorában. Fokozatosan alakította ki hozzáállását az emberekhez, félt tőlük, ezért megtanulta őket manipulálni, szimplán csak azért, hogy többé ne bánthassák. Félt a fájdalomtól, mégis kínlódva alkotott. A szenvedés lételeme volt, nem tudott nélküle létezni, talán azt sem gondolta, hogy létezik egyszerű, kiegyensúlyozott, boldog családi élet. Szomorú, hogy ilyen sors jutott neki.

desertJim Morrisont képtelenség volt megérteni. Aki szerette a zenéjét is csak azért tette, mert egymillió másik szerette. Fogalmuk sem volt róla, hogy miről beszélt. Jim szerette volna, ha megértik, egészen meglepően tisztán látta az élet összefüggéseit, hihetetlen filozófiai mélységekbe tudott révülni akár az élet szó hallatán is. De valójában nem mondott semmi különlegeset, csak nem tudott emberi nyelven szólni. Tele volt a feje gondolatokkal, és összegabalyodtak a szavak mielőtt papírra vethette volna őket. Kirívóan intelligens volt, de nem istenség. Tudta, hogy nem értik meg, tudta, hogy sosem fogják, ezáltal módszeresen hajszolta bele magát a meg nem értettség depressziójába, ami által a tömeg még hatalmasabbnak látta. Mókuskerékbe került. Közönségvágyát tömegpszichózissal elégítette ki, és mikor a kényeztető forró fürdő kihűlt, elkezdte gyűlölni a vizet. Lenézte, gyávának és butának tartotta közönségét, és ezt ki is mondta nekik (amit archív felvételek bizonyítanak), pedig ők jelentették az életet számára. Polihisztor volt. Értett a filmhez, színházhoz, könyvhöz, zenéhez. De ez csak általános tudásvágy, ami olyan sok más embernél is jelen van. De Jim megtalálta a csatornát, hogy mindenki tudtára adhassa, hogy igenis jobb és okosabb mindenkinél. És mindenki hitt is neki. Egyedül Ray Manzarek volt képes érteni őt, a maga egyszerűségében, nem pedig akként, akit a világ teremtett belőle. Jim Morrisonnak egy arca volt, és aki azt hiszi, hogy ezer álarcot viselt, óriásit téved. Minden szavával célja volt, és mindig tudta mit akar elérni. Felvállalta a mártír szerepét, és ennek megfelelően élt, mert ez pont elég drámai és sokkoló tudott lenni, ha épp ahhoz érzett kedvet. Ha szerény és visszahúzódó akart lenni, olyan lett, azt a szerepet vette fel. Talán most megköveznek a Doors rajongók, akiknek meggyőződése, hogy ő maga a meg nem értett művész, de a valóság az, hogy ő egy született manipulátor, aki lenézi az átlagembert. Intelligenciahányadosa majd 150 volt, amit ki is használt. Iszonyatos mennyiségű tudásanyagot halmozott fel, társai előtt felvágott, elérte, hogy nála butábbnak érezzék magukat, ez juttatta hatalomhoz. Élvezte a hatalmat, fürdött a hatalomban, és kihasználta a hatalmát. Tudta, hogy az emberek, ha valaki sárkánygyík-királynak hívatja magát, azonnal különlegesnek fogják gondolni. Jim ki akart válni a tömegből, különben nem látta volna semminek értelmét.

singOliver Stone 1991-es filmje kapott hideget és meleget egyaránt. Sokan azért ítélték el, mert Jimről szólt, nem a Doors-ról, mások azért, mert rossz színben állította be Jimet. Val Kilmer tökéletes választás volt a szerepre, a tekintete végig megőrizte azt a belenyugvást, amiről annyit hallottunk már. Később felmerült, hogy John Malkovich jobb választás lett volna, de ezt már sosem tudjuk meg. Tény, hogy sokkal jobban hasonlít külsőre és stílusra is Jimre, de mégis van valami Val Kilmerben, ami miatt elhittük neki, amit mutatott Jimről. Ha felkeltette valami az érdeklődését, a végsőkig kivéreztette, aztán egyszerűen megunta majd eldobta. Pamela szerepe kétséges, mindenki mást nyilatkozik róla archív felvételeken, könyvekben, és ugyan Meg Ryan jól játszotta a szerepét, mégsem mondható el róla, hogy igen, ő volt a vörös múzsa, aki miatt Jim Morrison meghalt, pedig elvileg ez történt a valóságban. Természetesen itt is archív felvételek és tények alapján épült fel a történet, megvétózni nem is nagyon lehetne semmit. Stone kétségtelenül remekelt. A látomás-szisztéma abszolút nyertes egy ilyen jellegű témánál. A sárkánygyík-királyként, sámánként hívatta magát Jim, ez mutatta vonzalmát a totemizmushoz, sámánizmushoz. Egy ilyen szertartással feleségül is vette egyik partnerét, az újságíró Patricia Keneally-t, de nála ez is csak játék volt. Patricia a mai napig azt állítja, hogy valójában ő volt Jim igazi szerelme, nem pedig Pamela.

A film időrendi sorrendben vesz mindent, évekre lebontva, és Pamelával kezdődik. Jim ekkor még annyira fiatal, annyira szép, és talán motivált is. Aztán szépen lassan befutnak, és ott a hegy csúcsa, majd jön a lejtő, ahol Jim már szakállat és pocakot ereszt. A drog és pia itt is alapvető, de Jim ezeket nem szórakozásból nyomta. Tudatosan használt mindent, a végsőkig akart menni, és sikerült is neki. De mindentől függetlenül végig megmaradt az a fokú józanság, ami már a legelejétől érezhető. Pontosan megtervezte minden lépését, célját, már nagyon korán, aztán be is teljesítette azokat.

mirrorA bevezető jelenetsor az indiánok balesete, maga Jim Morrison is többször azt nyilatkozta, hogy az indította el a lejtőn, néha meggyőződésévé vált, hogy beléköltözött az öreg indián szelleme, ezért cselekszi azt, amit. Máskor álommá alakította, amit csak ő talált ki. Ez végigkísérte a filmet is, több koncertjelenetben is látjuk az öreg indiánt az út széléről, mintha Jim kettészakadt volna mint testi és tudati létezés, és e kettő mezsgyéjén egyensúlyozott volna élete végéig. Sok szó nem esik családról, de tudjuk, hogy nem volt jó a viszonyuk, apjával akkor szakadt meg végleg a kapcsolata, mikor beiratkozott a UCLA-re filmes szakra, de aztán persze azt is otthagyta. Nem szerette a szabályokat. Itt ismerkedett meg Ray Manzarekkel, akivel 1965-ben megalapították a Doorst. A lányokkal ellentétben a producerek és zenésztársai kicsit sem voltak oda Jimért, felfuvalkodottnak tartották, aki mindenkit lenéz. Igazuk volt. Jim nem bizonyult összetartó erőnek a bandában, az 1968-as volt az egyetlen európai turnéjuk, aztán szépen lassan darabokra hullottak. Még volt pár jó koncert, de Jim egyre több balhéba keveredett, egyszer szembefújta egy rendőr egy koncert előtt gázspray-vel, egy másik alkalommal pedig közszeméremsértés miatt perbe fogták. Jim azt mondta, hogy tudja, hogy általa csak példát statuálnak az ellen az életstílus ellen amit képvisel, és ez így is volt. 1970. december 12-én a The Doors zenekar alapító tagjaival végleg feloszlott. Jim soha többé nem énekelt közönség előtt. Pamelával Párizsba költöztek, hogy Jim alkothasson, könyvet akart írni. James Douglas Morrison 1971. július 3-án halt meg. Legalábbis a film szerint.

Létezik érvényes halotti bizonyítvány, de egy rakás szemtanú állítja, hogy itt-ott látta hónapokkal, évekkel később. A halotti bizonyítvány szerint szívprobléma okozta halálát, de a testet soha senki nem látta. Tény, hogy a halála előtti héten közeli párizsi barátai körbetelefonálták a párizsi temetőket, hogy sírhelyet vegyenek Jimnek. A temetést Pamela fillérekből intézte, viszont 3 nappal Jim halála után 30 évre előre kibérelte a Pére-Lachaise egy sírhelyét, amely bérlet 2001-ben lejárt. A temető igazgatója akkor meghosszabbította a bérletet, mert nem vállalta a felelősséget az exhumálásért, mert ha nincs test, az botrány, és a botrányt el kell kerülni.

Rengeteg ötletet lehetne még gyártani, hogy mi történt valójában Jim Morrisonnal, de teljesen felesleges mind. Az a Jim Morrison, akit a Doors alapítójaként, sámánként, sárkánygyík-királyként ismerünk 1971. július 3-án meghalt.

Irodalom:

Göbölyös N. László – Az ajtókon innen és túl

The Doors (1991)

Rendező: Oliver Stone

Írók: Randall Jahnson, Oliver Stone

Szereplők:

Val Kilmer – Jim Morrison

Meg Ryan – Pamela Courson

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?