“Verejték” a magyar lét? Avagy a pesszimizmus csapdájában

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Csupán egy újabb kiállítás. Nem több, mint műtárgyak sorozata. Megtekinted, csodálod pár másodpercig a remeket – amit Te talán nem is találsz annak – majd távozol, gondolataidat pedig magad mögött hagyod. Talán ebben a hitben élsz most is, mikor elhaladsz a múzeum oszlopai között.

A Műcsarnokban (okt. 14-ig) megtekinthető „Mi a magyar?” című „gigászi” tárlat azonban nem engedi, hogy ez az érzés kerítsen hatalmába. A nemzeti identitásunkat firtató, bíráló, olykor-olykor keményen ócsárló alkotások akaratlanul is gondolatokat ébresztenek benned, – legyenek ezek akár pozitív, akár negatív ideák – a szívedbe markolnak (ha engeded). Természetesen ehhez tudnod kell értelmezni a szemed elé táruló vizuális „élményhalmazt”. Jelzem, ez nem mindig egyszerű.

Hogy mi vár itt rád? Letisztult termek, koncepció mentén szétszórt, és mégis egységben lévő kiállítási tárgyak, videóinstallációk, labirintusok. Vajon ki lehet találni a pesszimizmus útvesztőjéből? A tapintható tárgyak mellett a kreativitás kap főszerepet, mind a művész, mind a látogató részéről. Gondolok itt a fénytechnikai mesterfogásra a turulmadár esetében, vagy a lebegő zászló árnyékára. Lenyűgöző játék, ha nem rántod le a leplet. A kiállítótermeken áthaladva leginkább azonban megfoghatatlan érzetek, a fantázia nyer teret. Kihívások kusza sorozata. Ezt tetézi, hogy minden mindennel összeköttetésben áll, egy körforgásban találod magad, ahol csupán egy „Nagy színváltós gubancként” értelmeződnek a művek. Ha azonban mélyen a felszín alá nézel, kirajzolódhatnak előtted a láthatatlan kapcsok, melyek e kiállítás vázát képezik. A tematikus elrendezésű világból talán lelkileg magadévá tehetsz egy-egy művet, mely apró darabok segítségével leírhatóvá válik maga az egész.

Ez az, ami vár rád, de Te magad vajon mit vársz a kiállítástól? Ha a dicső múltra, hősökre való visszaemlékezést, ha a honfoglalás kori magyarság megidézését, a középkori győztes csaták, a forradalmi magyarság megjelenítését, akkor csalódni fogsz. Ez itt a színtiszta realitás, jobban mondva, annál jóval több.

A kortárs alkotók – kik sok esetben direkt erre a tárlatra készítették el a magyarságot pikírt humorral ábrázoló alkotásaikat – már a kiállítás emblémájával is kettősséget, sőt sokkal inkább hármas funkciót sugallnak. A piros, és zöldpaprika közé beágyazott fehér betűkkel kialakított „Mi a magyar?” felirat ugyanis jelképezi egyrészt nemzeti lobogónkat, a paprika védjegyünkként jelenik meg, de mögöttes tartalmaként felhívja figyelmünket az alkotások csípős hangvételére is. Mindenesetre egy biztos, nehezen emészthető, jól meg kell rágni a „falatokat”.


A termek egyfajta logikai sorrendben követik egymást, így kissé más színben feltüntetve, újraélednek legendáink, kísértenek mitológiai, történelmi alakjaink, Mátyás király basszusgitárral a kezében hirdeti: „Bízz a MagyaRockban!”. A terem hangulatát, egy, a sarokban árválkodó, jelentéktelennek tűnő rózsaszál töri meg. Élettel teli vörös színe ellenére azonban azt kell, hogy mondjam: nem valami rózsás a helyzetünk, magyarok…

Legendáinkon átvonulva, Benczúr Emese és Gerber Pál munkái nyomán hangsúlyt kapnak a magyarsággal szembeni előítéletek, sztereotípiák, majd kirántva nemzetünket a pesszimizmus örvényéből, Kelet és Nyugat ellentétei elevenednek meg előttünk a visszafelé tekert bicikli köré szerveződve.


A kategória csúcsmotívuma a Borsos Lőrinc kezeit dicsérő „Mozdíthatatlan ország” című alkotás. Sajátos kettősség jellemzi, ugyanis míg a szavak a stabilitására utalnak, addig a sarló könyörtelenül sújt le a szimbolikus jelentéssel bíró Országházunkra. A későbbiekben képet kapunk még zsidó és romakérdés, itt élő nemzetiségekről, majd végezetül szimbólumaink, jelképeink zárják a tárlat tárgyi részét. A zászlónk hármas színeiben úszó kéz előtt még elmerengek egy kicsit, majd a himnuszunkat hallgatva, nézem a fokozatosan zsugorodó éneklő figurát. Miért érezzük magunkat tűnékenynek?

 A kiállítás érdekessége véleményem szerint abban rejlik, hogy egyfajta „Válasz a válaszban”. Míg kortársaink kézzel fogható alkotásokban – majd egyfajta keretet adva a tárlatnak, videóinstallációkban – fejezik ki a magyarságról alkotott képüket, addig múltbéli nagyjaink szavakba öntött gondolatai, tapétaként ékesítik a falakat.


 A kulcskérdésre azonban még mindig nem kaptunk választ. Mi a magyar?

„ A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja…” – hirdetik Szabó Dezső szavai, majd a következő falfelszínen már ezek a mondatfoszlányok néznek vissza rám: „A magyarság a katasztrófák nemzete…” E szavak óhatatlanul is tőrként szúródnak testembe, minél előrébb haladok, annál inkább elhiszem, hogy sanyarú a sorsunk. Radnóti Miklós gondolatai még képesek kiragadni e mélabús állapotomból, nem tudhatom, hogy milyen érzés, de elmosolyodom. Majd mikor már egyáltalán nem számítok rá, Kiszel Tündével, és Bakács Tiborral, a szalámitolvajok védőszentjével találom szemben magam, és komorságomból nevetés ragad el. Körbenézek, és értetlen külföldi tekinteteket látok. Tényleg, vajon nekik mit mondanak ezek az alkotások? Olykor én is csupán állok egy-egy kép előtt, megvívom belső harcaimat, majd azzal a gyötrő tudattal haladok tovább, hogy lehetséges, hogy helytelenül értelmeztem. Bár minden szubjektív. Na de egy külföldi mit lát ezekben a művekben? Megismeri népünket? Egyáltalán célja ennek a kiállításnak bemutatni a magyarságot egy idegen kultúra számára? Vagy ez csak nekünk szól? Tükröt tart elénk, hogy láthassuk a fertőt, melyben élünk, melyből ki kell másznunk. Sajátos módszerekkel tanít, sokkalta inkább lesújt.

Kettős érzésekkel hagyom magam mögött a Műcsarnok falait. Egyrészt örömmel tölt el a gondolat, hogy részese lehettem valami újnak, más megvilágításból szemlélhettem népemet, ezáltal gazdagodtam. Másrészt azonban rátelepedett szívemre az aggodalom, a fájdalom, a pesszimizmus. Sokkolt. Elérték az alkotók, hogy a népbetegség rajtam is úrrá legyen, de vajon ez volt a céljuk?

Művészek (a teljesség igénye nélkül): Benczúr Emese, Braun András, Csiszér Zsuzsi, Gaál József, Gerber Pál, Mátrai Erik…és még sokan mások

Kiállítás címe: „Mi a magyar?” – Kortárs válaszok

Múzeum: Műcsarnok

Időtartam: 2012. 08. 02. – 10. 14.

Kurátor: Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója

 

 

 

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?