Főoldal » De hát nincs tananyag…

De hát nincs tananyag…

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Volt egy olyan – nagyon rövid – időszak, amikor deklaráltan tananyagfejlesztőként dolgoztam, méghozzá a felsőoktatásban. Akkorra tehető az a felismerésem, hogy az elektronikus tananyagokkal valami egyáltalán nem stimmel.

Az e-learning első fázisa egy nagyobbacska oktatási intézmény esetében az, hogy legyen „valami rendszer”, amit használhatunk. Hogy ebből végül mi lesz, az számos tényezőtől függ: hogy elsősorban adminisztrálni szeretnének-e vele, vagy inkább anyagokat megosztani, hogy mennyi és milyen erőforrás van rá, és néha (ritkábban) attól is, hogy mire lenne szükségük a tanulóknak. Jellemzően egy szabad felhasználású keretrendszerben (LMS-ben) csúcsosodik ki a „valami rendszer” elképzelés, ami ugye látszólag ingyenes, és saját kézben tarthatja az intézmény a szabályozását. (Annyira nem ingyenes, mert szükséges hozzá egy megfelelő szerver, és legalább egy ember, akinek megvan a megfelelő tudása és kapacitása a telepítéshez, karbantartáshoz, adminisztrációhoz. Ezzel pedig még csak ott tartunk, hogy egy árva tanárkolléga sem “tanított” vele.)

Amikor ez megvan, gyakran akkor kezdenek el gondolkodni rajta, hogy mire és hogyan is fogják használni. Mármint konkrétan, azon túl, hogy „távoktatást / e-learninget csinálunk”. És hirtelen eszébe jut a döntéshozóknak, hogy nincs tananyag. Azaz nincs kéznél olyan tartalom, amire távoktatást lehetne építeni. Olyan igazit, amilyet külföldi egyetemeken is látni. Nincsenek szép, linkekkel tűzdelt szövegeink, feladatokkal, ikonokkal, jelmagyarázatokkal, beágyazott videókkal. Nincsenek rögzített előadások, mutatós szimulációk és animációk, és nincsenek kérdésbankok, amelyekből vizsgáztatni lehet. Az intézmény ekkor választás elé kerül: vásárol kész tananyagokat, keres ingyenesen elérhető darabokat a világhálón, maga barkácsol valamit, vagy megbíz egy erre szakosodott céget.

Az első és a negyedik lehetőség akkor szokott egyáltalán számításba jönni, ha az intézmény megfelelő anyagi forrásokkal rendelkezik, vagyis van elég pénz beszerzésre. Mivel a felsőoktatásban magyar nyelvterületen aránylag kevesebb kész, kereskedelmi forgalomba került e-tananyag van, ráadásul azok nyilvánvalóan nem lehetnek teljes szinkronban a meglehetősen sokfelé ágazó napi oktatási gyakorlattal, többet hallani a megrendelt saját fejlesztésekről. Ilyenkor újabb döntések következnek: a fejlesztési munka mely fázisait végzi a külsős cég, milyen mértékben vonódnak be az intézményben dolgozók, milyen jellegű (formátumú, felosztású, tartalmú) anyag a végeredmény. A nagyon konkrét mennyiségi és formai paraméterek mellett azonban gyakran sokkal kisebb súllyal esik latba (szélsőséges esetben fel sem merül) a pontos cél: hogy milyen képzési formában, milyen tanulási folyamatban, milyen oktatói gyakorlatban és pontosan milyen kvalitású, tapasztalatú, motivációjú diákoknál lesz helye a fejlesztendő tananyagnak. A létrejövő anyagok általában nagyon komplex, struktúrájukban erősen összeépített darabok, amelyek bizonyos szakmai területeken, illetve a képzések átalakulásakor igen gyorsan avulnak, azonban frissítésük csaknem annyi erőforrást igényel, mint amennyit a kifejlesztésük felemésztett. Lassan kikopnak a használatból, vagy eleve bele sem kerülnek, és az esetek többségében maradnak az intézmények tárhelyein, jobb esetben nyilvánosan elérhető formában.

A másik eshetőség a saját tananyagok létrehozása. Hacsak nincs az intézménynek külön erre a célra szolgáló egysége – márpedig ez magyar viszonylatban eléggé ritka – akkor a belső fejlesztő munkát vagy néhány lelkes oktató fogja össze, vagy (gyakrabban) mindenki maga iparkodik tartalmat és formát adni a saját tantárgya(i) elektronikus támogatásához. Az eredmény érthető módon vegyes lehet, hiszen az oktatóknak sem az IKT-kompetenciája, sem az e-didaktikában való jártassága nem azonos szintű. Ami viszont a tapasztalatok alapján valószínű: az elkészült anyagok megosztása még intézményen belül sem feltétlenül jellemző. Ami pedig az intézmények közötti megosztást illeti, a piaci-versengő körülményeket figyelembe véve, nem is túl valószínű.

A helyzet tehát több oldalról sem kedvez a hatékony tananyagfejlesztésnek, nem csoda hát, ha „nincs tananyag”, azaz az intézményeknek nem áll rendelkezésére megfelelő mennyiségű, minőségű és frissességű elektronikus tartalom a képzéseik segítéséhez.

A lehetséges megoldások között vannak költségesebbek és aránylag kevesebb anyagi ráfordítással járók. Az első csoportba tartozik a folyamatos együttműködés egy professzionális fejlesztő céggel, vagy egy állandó fejlesztő egység fenntartása az intézményen belül. Ezek főként nagy tanulói létszámok mellett lehetnek rentábilisak. A második csoport leggyakoribb eleme az oktatókra többletfeladatként, olykor némi díjazás mellett rótt, kötelező fejlesztőmunka. Ennek nagy előnye a jól intézményre, képzésre szabható tartalmak lehetősége, hátránya viszont, hogy rendszeres támogatás nélkül még az eredetileg lelkes kollégák is könnyen demotiválódnak. A költségkímélőbb megoldások másik fajtája az együttműködő oktatói hálózatok létrehozása, amihez viszont a szokásostól eltérő oktatói és fejlesztői megközelítésre van szükség. Ennek a koncepciónak a kifejtésére érdemes egy önálló bejegyzést szánni, mivel ha nem is oldja meg egy csapásra a tananyag-hiány problémáját, egészen más megvilágításba helyezi azt. Olyan fénybe, amelyben a helyzet egyáltalán nem tűnik olyan reménytelennek.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?