Egy „Szakmai nap” tapasztalatai

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Az idei tanév elején igazgatónőnk kitalálta, hogy tartson iskolánk egy szakmai napot más iskolában tanító kollégáknak, illetve saját kollégáinknak. Legyen ez egy tapasztalatcsere, amelyen az új eszközünk, a digitális táblával szerzett élményeinket oszthatjuk meg egymással, bemutató óra keretein belül. Az egyik neves tankönyvkiadó cég is támogatta ezt a kezdeményezést. Én is vállaltam bemutató órát, mégpedig egy matematika és egy osztályfőnöki órát.

Nagy volt a készülődés, nagy izgalmakkal merültem el a munkában. Matematikából olyan órát vállaltam, amelyikben a tábla minél több funkcióját meg tudom mutatni. Feladatokat készítettem, segítségemre voltak az internetre feltöltött videók. Egyik feladat jobb lett, mint a másik. Volt ott minden, ide húzom, oda teszem, eltűnik, felbukkan, hangot ad, varázslat… még videókat is illesztettem be, hogy feldobjuk a hangulatot, illetve, hogy egy kicsit megmozgassuk magunkat. A feladatokat más osztályokon teszteltem, a gyerekek nagyon élvezték, a táblához jöhettek, de persze közben tanultak is. Nagyon büszke voltam a művemre. Közben a megszerzett tudást a kollégáknak is átadtam, ki mennyire igényelte. Osztályfőnöki órára szituációs játékokat terveztem, konfliktuskezelés témakörben.

Eljött a várva várt nap, nagyon izgultam, hogy ne tegyen keresztbe a technika ördöge. Minden tökéletesen működött, úgy, ahogyan megálmodtam. Vége lett az első órának és vártam, hogy megbeszéljük a tanórát. Vártam a visszajelzéseket…. Szinte semmi. A kedves kollégák sült halat játszottak.  És rettenetesen bánt és bosszant, mert még a mai napig sem tudom, hogy mit gondoltak felőle. Nekem nem baj, ha kritikát hallok, mert átgondolom, és ha jogos, felhasználom. De semmi. „Hát, köszönjük szépen, jó volt.” Ez semmi. „Biztosan sokat készültél.” Ne már, tényleg? Egy bemutató órára amúgy is többet készül az ember, ez természetes. És, ennyi? A mai napig nem tértem magamhoz. Kedves kollégák nem tudnak visszajelzést adni? Akkor hogyan tanítanak? Vagy ilyen közönyösek lettünk, ilyen kiégettek? Vagy, ezt már feltételezni sem merem, szakmai féltékenység? Mindenesetre keserű szájízzel kezdtem neki a második órának, az osztályfőnöki órának. Jól sikerültek a játékok, a gyerekek adták magukat, mindent el tudtam végezni, amit gondoltam, nagyon jól éreztük magunkat. Ehhez persze tudni kell, hogy osztályfőnökin sokszor nem a megszokott módon ülünk, hanem körben, a padokat széttoljuk.  Mivel az első óra után elpanaszoltam a bajomat a kolléganőimnek, vigasztalásul beültek a második órámra, hogy támogassanak, ami nagyon jól esett. De jó is volt, mert az ő indíttatásukra mások is megnyíltak és elmondták a véleményüket, bár még mindig nagyon kevesen a részvevőkhöz képest. Az egyik külsős ráadásul azt is elmondta négyszemközt, hogy sok kolléga arcáról le lehetett olvasni a tanóra közben, hogy nehogy már én ilyen órát tartsak! Ahol esetleg a gyerek jól érzi magát, ahol egymástól tanulnak, ahol egy kicsit szabadabb lehet, ahol közösség formálódhat… Hát, igen, az ilyen órák zajosabbak, néha káosznak tűnhet, de csak egy kívülállónak, hisz szabályok itt is vannak és azokat a gyerekek alkották.

Érdekes tanulság volt ez a nap és roppant nagy örömmel tölt el, hogy én nem olyan vagyok, mint némely kolléga. Én akarok és tudok is visszajelzést adni úgy, hogy segítsem vele a másikat. Ezt is meg lehet tanulni,és meg is kell tanulni. A mi hivatásunkban különösen fontos az élethosszig való tanulás, mert aki kimarad, az lemarad.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?