Főoldal » Leo Amici és Orwell

Leo Amici és Orwell

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Leo Amici és Orwell  

“Én drogozom, mi meggyógyulunk”

(A beillesztett kép egy régi színház-terápiáról készült)

Orwell Állatfarmjának egészen sajátos és lenyűgöző lenyomatát láttam a minap Pécsett a ZION-ban (Zenész Ifjúsági OtthoN). Leo Amici <http://www.leoamici.hu/> úgy kerül a képbe, hogy a róla elnevezett addiktológiai alapítvány szenvedélybeteg rehabilitációs intézetében működik egy úgynevezett és most sűrítve mindent összedobva írom le, „mozgástréning alapú színházterápia” vagy „mozgásterápiás színháztréning” mindenki válassza ki a számára kedves összetételt vagy találjon ki valami mást a lényegen vajmi keveset változtat.

A lényeg ugyanis szerintem az a csoda volt, amit ezek a „gyerekek” – van közöttük negyven fölötti is talán – örömükben, felépülésükben vagy a felépülés örömében azon az estén kiengedtek magukból. A ZION egyébként egy nagy hodály és tökéletesen alkalmas egy zúzós bulira az „iszunkhányunkbelefekszünk” szellemében és bár volt már pár performansz a teremben a hely nem éppen ennek a műfajnak kedvez. Ez sem volt akadálya annak, hogy a nem várt nagy létszámú közönségnek leessen az álla és most már végképp ne tudja hová tenni a függőket, zsenik legyenek-e avagy kiirtani való férgek, akik nem érdemlik meg a sokadik esélyt.

Orwell örökét építették át mozgással, narrációval és hangeffektusokkal úgy, hogy benne volt a társadalom kritikája és a saját függőségük kigúnyolása egyaránt. Kiálltak egy szál fekete vászonnadrágban félmeztelenül és tombolt bennük az energia. Felszabadultak a függőség szorításából és ki-ki tökéletesen hozta a ráosztott vagy éppen önmaga által kiharcolt szerepet. Önjelölt Őrnagy, kétarcú Napóleon, értetlen és ártatlan Rózsi és a dagadó izmú ugyanakkor kissé bárgyú Bandi volt ott jelen és a végére már tényleg nem tudtuk megkülönböztetni a disznót az embertől.

A kivégzések illusztrálása lenyűgöző volt: egy ember négykézlábra ereszkedett, a kiiktatandó elemek önként térdeltek le és hajtották a hátára fejüket szembe egymással, két oldalról pedig egy-egy „dobermann” állva, kihúzott derékkal megalázóan rúgott rajtuk egyet, hogy a „halottak” sokat pördülve adtak helyet az újabbaknak. Nagyüzemi módon, mégis példát statuálva, meglázva áldozataikat rettentették meg az életben maradókat. Éppúgy, mint ahogyan annak idején a totalitárius rendszerek vérkorszakaiban. Aki nem ismeri a művet, az is érezhette a félelmet és a rettegést, és mint a lovak táguló orrlikakkal és remegő tomporral várta, hogy rá kerüljön a sor.

Az est fénypontja számomra ezután következett. Az „előadás” végén „Szilaj bácsi” (önmagát mutatta be így) a rendező – szerintem ő ezt kikérné magának, de sebaj, majd elnézést kérek tőle – körbeültette a közönséget és kicsit erőltetetten ugyan, de kialakult egy beszélgetés.

Elhangzott néhány kultúrsznob kérdés, amire legnagyobb örömömre egyszer Szilaj valami olyasmit mondott, hogy gondolta a franc, vagy akarta a fene. Nem hagyta ugyanis, hogy jó szokás szerint olyat magyarázzanak bele az egészbe, ami nincs is benne.

A történet ugyanis arról szól, hogy ott van néhány szenvedélybeteg (drogos, alkoholista, játékfüggő és más egyéb) aki hosszú szenvedés után segítséggel tisztán szeretne ezután élni. Megkapták a lehetőséget és a Leo Amici-nek olyan a terápiája, hogy belefér a színháztréning (most kimondottan a tréning szót használtam). A beszélgetésből kiderült, hogy volt olyan közöttük, aki óvodás korában szerepelt utoljára ennyi ember előtt és egyáltalán hosszú évek óta kapucni nélkül a másik szemébe tudott nézni és ki mert sétálni a közönség közé megérinteni egy vadidegen embert,  tudatmódosító szer nélkül. A terápia és a tréning segítségével ez most tisztán is megy.

Ne feledjük hosszú évek esetleg évtizedek bódulata és őrülete után a társadalom hasznos tagjai szeretnének lenni, ami munkahellyel és emberi kapcsolatokkal jár. Ezekbe még az egyszerű kézfogás is beletartozik, amit valljuk be őszintén mindenkinek tanulnia kellett. Kommunikáció, helyzetfelismerés pozitív énkép kialakítás, a tulajdonságaink megismerése és felvállalása, mind-mind kemény munka a nem függőnek is. Terápia után olyik függő tiszta marad, lehet visszaeső és lesz, aki belehal. Ilyen az élet, a halál a vége. Az útravaló pakkot megkapják és nem lesz ugyanolyan a használat visszaesés után, mert a betegség progresszív.

A végén már én is majdnem a padlóra vetettem magam az érzéscsomagtól, amit kaptam és akkor csettintettem a nyelvemmel egyet, megnyugodva, hogy jó helyre jöttem, mert itt mindenki önmaga lehet – pedig nem vagyok akármilyen gyerek a gatyámban és magam is átéltem már néhány viharos évtizedet – amikor arra a kérdésre, hogy voltak-e konfliktusok a próbák alatt a rehabon, az egyik terápiás azzal kezdte a választ: – sziasztok, XY vagyok függő és ráadásul az egyetlen meleg a körben…

 

 

 

 

 

 

 

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?