Nem értem, hogy mit kérdezel. Mi az, hogy harag?

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

A minap különleges beszélgetést folytattam a hálózatkutatás biokémikus professzorával, Csermely Péterrel, aki a Semmelweis Egyetem Orvosi Vegytani Intézetében dolgozik. Beszélgetésünknek az adott aktualitást, hogy professzor urat nemrég az Academia Europaea tagjának választották. Utólag is köszönettel tartozom neki, hogy az építő jellegű gondolatait megosztotta velem.

Nemrégen megválasztottak az Academia Europaea tagjának. A közelmúltban más tudományos tisztségekre is javasoltak. Milyen érzéssel töltenek ezek el? Gyerekkori álom válik valóra? Álmodik egyáltalán ilyenről egy gyermek?

A tisztségeket a hosszú távon is eredményes tudományos élet velejárójának tartom. Gyermekkoromban arról álmodtam, hogy szobrász leszek. 12 évesen elolvasva Michelangelo életrajzát, és szemben állva a Pieta-val Rómában, vagy a Dáviddal Firenzében, úgy gondoltam, hogy ezeket a szobrokat el kell gondolni, aztán csak úgy lesznek. Ez nagyon tetszett. Nem sokkal ez után láttam a TV-ben a Kisfaludi Strobl Zsigmondról készített portréfilmet, amelyben a Mester egy irdatlan kalapáccsal püfölt valami éktelen kőtömböt, és mérhetetlen mennyiségű kosz és por lepte be. A szobrászatról ennek hatására letettem. Fél évvel később találtam egy kicsike cserepet a Dunakanyarban. Meglátta ezt egy idős bácsi, és elmondta, hogy az a rovátkolt cserépdarab, amit a kezemben tartok, a kelták idejéből származó edény része volt. Beledobbant ebbe a szívem. Akkortól kezdve régész akartam lenni. Újabb fél évvel később beszakadt alattam a föld a nyaralónk melletti dombon, és beestem egy római kori rom pincéjébe. A nagy ijedelem után úgy gondoltam, hogy itt fogom megtalálni minimum a Dárius kincsét. De nem volt a pincében semmi. Ez kicsit elvette a régészet utáni vágyamat is. A tudomány csak három évvel később, a gimnáziumi kémia versenyekre való felkészülés közben vált vonzóvá a számomra, amikor rájöttem, hogy a könyvtárakban felhalmozott tudás morzsáit kicsit máshogyan összerakva egy egészen új kép is kibontakozhat az ember szeme előtt. Tulajdonképpen hálózatkutatóként ma is ezzel foglalkozom.

Több tucat kitüntetéssel büszkélkedhetsz. Melyik áll a szívedhez a legközelebb?

Amikor még régebben a személyi adatnyilvántartásnak be kellett mutatni a doktori fokozataimról szóló okleveleket, véletlenül kiböktem az adminisztrátor hölgynek, hogy nehéz lesz azokat megtalálni, merthogy a pincében tartom őket. Akkora szemeket régen láttam. „Maga a doktori okleveleit a pincében tartja??” – „Igen, a kitüntetések mellett valahol.” Úgy gondolom, hogy a kitüntetéseknek nem a tárgya, hanem a ténye a fontos. Az a megbecsülés, az a szeretet, amelyet a kitüntetés kifejez. Ez a legtöbb kitüntetés esetén egy nagy közösségnek szól – még akkor is, ha az oklevelet látszólag egy ember kapja. Ha ki kellene egyet emelni, akkor hadd említsem, hogy az életem nagyon szép pillanata volt az, amikor bejegyezték a nevem a Magyar Örökség aranykönyvébe. Ez a díj is a tudományos kutatásaimat segítő kiváló emberek és sok tízezernyi magyar tehetséggondozó munkáját együttesen ismerte el.

Milyen élmény volt találkozni David Attenborough-val? Milyen apropóból történt?

Nagy megtiszteltetés volt a számomra akkor megkapni az Európai Unió tudományos kommunikációért adott Descartes-díját, amikor Sir David is ebben a kitüntetésben részesült. Nagyon készültem a találkozásra, hiszen nagy szerencse, ha az ember beszélhet az egyik példaképével. A prágai vár egyik termében gyülekeztek a kitüntetettek. Elég sötét volt. Nézegettem, hogy melyik lehet Sir David, de nem volt a teremben lévők közül senki, aki rá hasonlított volna. Egyszer csak a sok, öltönyös pofa közé bejött egy nem ünneplőbe öltözött, hátizsákos ember, akit senki és semmi nem érdekelt a teremben. Egy dolog érdekelte egyedül: odament a szemközti ablakhoz, és elmélyedve figyelte a madarakat a mellette lévő fán. Annyira tetszett nekem ez az öntörvényű viselkedés, hogy odamentem a hátizsákos pofához, és megszólítottam. „Hello Peter, just call me David.” – jött a válasz. Ekkor döbbentem rá arra, amit az Olvasó már bizonyára régen kitalált: „Atyaég, én most David Attenboroughval beszélgetek!” Az az egyetlen perc, ahogyan bejött, ahogyan csak azzal törődött, ami a számára igazán fontos, és ahogyan mégis a kisugárzása betöltötte az egész termet, örökre belém vésődött.

Kik vannak, voltak rád nagy hatással?

Ahogyan korosabb leszek, egyre nagyobb hatással vannak rám, azok az idős emberek, akik jóval a nyolcvanadik életévük után is aktívak tudnak maradni. Amikor Lámfalussy Sándorral dolgozhattam együtt a Sólyom László által létrehívott Bölcsek Tanácsában, lenyűgözött az a friss, kritikus szellem, amivel a folyamatokat a helyükre tette egyetlen pillanat alatt. Végtelenül megható volt átélnem azt, amikor Kornai János a 85. születésnapján elkezdte felsorolni a további tudományos terveit. A 103 éves korában, aktivitása teljében eltávozott olasz Nobel-díjas, Rita Montalcini példája is reményt ad arra, amelyet a japánok úgy fejeznek ki: mindenki új életet kezd 60 után. Még 6 évem van, hogy átlépjek ebbe az új életbe. Reménykedem.

4000 feletti az ismerőseid száma az egyik legnépszerűbb közösségi oldalon. Hogyan tudod ennyi emberrel tartani a kapcsolatot?

A középiskola óta akárhova kerültem, mindig összekötöttem az embereket. Még azokat is, akik egymással nagyon nem akartak összekötve lenni. Talán ezért is lehet sok ismerősöm. Amikor Tulassay Tivadar volt az egyetemem rektora, egyszer azt mondta nekem. „Tudod Péter, jó dolog veled találkozni. Azért, mert te mindig jó híreket hozol, és közben mosolyogsz.” Hiszem azt, hogy a legrosszabb helyzetben is meg lehet találni a jó hírt. A példaképem Placid atya, aki a Gulag-ban is képes volt azt összegyűjteni, és másokkal összegyűjtetni, hogy aznap mi minden jó történt velük. A pozitív életérzés, a pozitív üzenetek a kapcsolatépítés nagyon fontos elemei. Ebből összejöhet akár 4000 kapcsolat is. Ennyi emberrel kapcsolatot tartani természetesen lehetetlen. Emiatt kapcsoltam ki a telefonomat majdnem tíz évvel ezelőtt. De email-en (még…) elérhető vagyok.

Nagyon tetszik a közösségi oldaladon látható borítófotód. Egy igazi élettel teli kutatót, tanító professzort szimbolizál. 

Imádok tanítani. Ez lehet, hogy amiatt is van így, mert édesanyám nagyon tehetséges színésznő volt. A tanórai „fellépések” kárpótolnak engem azért, hogy a szövegek betanulására való képtelenségem miatt a színészi ambícióim meghiúsultak. A Facebook borítófotón Kollányi Péter Príma Junior-díjas barátom éppen abban a pillanatban fotózott le, amikor azt az örömöt próbálom meg átadni Szász Domokos műegyetemi hallgatóságának, amit egy nagyon komplex rendszer megértése jelent. Az egész megértésének igen ritka pillanatai akkora örömöt hoznak, amiért megéri akár évekig is gondolkodni egy-egy tudományos problémán.

Miben hiszel?

Nagyon alapvető és nagyon mély élményem az, hogy a világ részei nem különállóan léteznek, hanem kapcsolatok erdejével vannak összekötve. Emiatt a felismerés miatt is lettem hálózatkutató. A világ összekötött egésze azonban túlmutat önmagán, és egy olyan lényeget is meghatároz, aminek a tulajdonságai pontosan úgy nem következnek egyetlen része tulajdonságaiból sem, mint ahogyan a tudatunk nem következik egyetlen egy idegsejtünk önálló működéséből. A világ egészének ezt az új minőséget adó lényegét képzelem én Istennek. Ennek az Istennek egyformán a részei vagyunk mindannyian. Egyikünk nélkül sem lehetne Ő pontosan ugyanaz, mint ami, és a mi életünk is vajmi keveset érne, ha nem jönnénk rá arra, hogy milyen csodálatos Egésznek lehetünk mi a részei. Van, aki ezt az érzést nem istenfogalomként fogalmazza meg. Van, aki a természettel való egységét éli meg pontosan ugyanígy. Engem annak a szeretetzuhatagnak a sokszoros átélése késztet arra, hogy a világ egészét a magam számára Istenként definiáljam, amelyet azon sok esetben éreztem, amikor ezzel a csodálatos Egésszel, neki nagyon sok szeretetet küldve valami töredékes kapcsolatba léphettem. Kedves Olvasó! Megéri szeretni mindazt, ami körülvesz minket. Embert, állatot, növényt, természetet, az egész szép világunkat. Megéri, mert sokszoros szeretetet kapunk vissza, ha ezt a szeretetünket a maga intenzitásában és mélységében meg tudjuk élni, és át tudjuk adni. 

A kérdésed nagyon fontos kérdés, ezért hadd válaszoljak rá még egy gondolattal. Végtelenül szép dolognak tartom azt, ahogyan az ember az életpályája során nemesedhet. Sokszor képtelenek vagyunk ezen az úton járni. Én is annyi hibát vétettem a nemesedés helyett, hogy már megszámolni sem tudom. De van ebben a botladozásban valami végtelenül szép. Az, hogy az ember sorsa mindig felkínálja azt az esélyt, hogy a korábban elrontott helyzetet, valakivel, valamivel, valahol – teljesen más körülmények között, de mégis ugyanúgy – kijavíthassuk. És ha akkor is elszúrjuk, akkor kapunk még egy esélyt, és még egyet. Ez engem nagyon nagy örömmel, reménykedéssel és köszönettel tölt el. És egyben figyelemmel is. Ha eddig ötször elhibáztam, akkor próbáljak már arra ügyelni, hogyha jön majd a hatodik esély – és ez jönni fog! – akkor legalább azt ne rontsam el.

1996-ban egy olyan rendhagyó kezdeményezés indult el az országban, amely kiemelkedően tehetséges középiskolás diákok számára biztosít kutatási lehetőséget a legjobb hazai kutatóhelyeken. Ez a Kutató Diákok Mozgalma. Mennyire sikeres és népszerű?

A kutató diák mozgalom (www.kutdiak.hu, amelynek te is tagja voltál egykoron) középiskolásoknak ad kutatási lehetőségeket az ország legjobb tudományos műhelyeiben. A legfontosabb cél tehát az, hogy a diák kitörhessen az iskola világának zárt kérdéseiből. Ne azt kelljen megtanulnia, vagy kitalálnia, hogy mi a helyes válasz a tanár által feltett kérdésekre, hanem megérezhesse, hogy a nagybetűs Élet csupa olyan kérdéssel van tele, amelyekre még soha, senki, semmikor nem válaszolt. Ezek a kérdések mind-mind a megoldójukra várnak. Életkortól teljesen függetlenül. A kutató diák mozgalom legerősebb pontja azonban – nagy meglepetésemre – nem a kutatás lett. A mozgalmat az tartja immáron 17 éve életben, hogy a diákok megtalálják a helyüket abban a közösségben, amelyet a legjobb, leérdeklődőbb diákok egymásnak teremtenek. A kutató diák barátságok ma már évtizedeket ívelnek át. Nagyon sok kutató diák házaspárunk van. Egy egész iskolát lehet lassan megtölteni a kutdiák gyerekekkel. A mozgalmat már sok éve a diákok maguk irányítják. Az igazi tudomány kötöttségek melletti játékosságán túl ez az önszerveződés az, ami a kutdiák mozgalmat sok éve életben tartja, és ma is erőssé teszi.

Hogy látod diákok tenni akarását? Mennyire vész el a tudás az emberekből? Merre halad a világ?

Valahol természetes az, hogy a tudás igazi tartalma és értelme átalakul egy olyan korban, ahol nagyon sok tényt és adatot egy kézmozdulattal elő tudunk hívni az internet-ről. A tények fontosságának, megbízhatóságának, újdonságának az értékelése a tudásunk egyre nagyobb részét képezi. Ezek mind hálózatos jellegű fogalmak, amelyek a tanár és a diák együttes felfedező munkáját feltételezik. Azonban arról sem szabad megfeledkezni, hogy egy hálózatot akkor tudunk uralni, ha sok részét már pontosan megismertük. Azaz az internet léte nem ment fel az alól, hogy bizonyos dolgokat megtanuljunk. E nagy kupac tény összefüggéseinek az ismerete adja meg ugyanis a többi, ismeretlen tény értékelésének a képességét. (És akkor a kulturális örökségünk megismerésének a fontosságáról még nem is beszéltem.) Mindehhez azonban lehet alkalmazkodni. A jelenlegi felgyorsult élethez azonban, egy idő után már nem szabad alkalmazkodni. Fontos lenne lelassulnunk. Fontos lenne elmélyülésre, szeretetre, a körülöttünk lévő világ megértésére és megélésére alkalmat adó csendszigeteket formálnunk.

Nagy sikereket tudhat maga mögött a csermelyblog is. Mi okból hoztad létre?

A www.csermelyblog.hu oldalon megtalálható blogom nem szokványos blog. Egyetlen írása sem arról szól, hogy éppen mi történt velem. Azért írtam ezeket az esszé jellegű írásokat, hogy segítsenek egy jövőteremtő, stabil értékrend és viselkedésmód kialakulásában. A blog írásait több mint egymillió alkalommal töltötték le két év alatt.  Úgy érzem, hogy a “Bloghálózatos életfilozófiám” címmel kötetben is megjelent írásaimmal két év alatt „kiírtam magamat”. Emiatt a blog jelenleg szünetel. Biztos vagyok azonban abban, hogy egy újabb megértés készülődik bennem, amelyet – ha megérett rá – közzé fogok tenni. Valószínűleg könyv formájában, és magyar mellett angolul is.

Mikor van időd pihenni? Mitől leszel boldog? Mi inspirál az életben és a munkádban? Honnan ez a sok energia?

Amikor a kutyámmal sétálok, amikor szinte minden nap úszás közben eggyé válok egy medence vízével, nagyon sokat pihenek. A családom gondoskodása, a mély, baráti beszélgetések, a jó vacsorák, Bach vagy Mozart zenéje, a zavartalan elmélkedés is mind-mind nagyon sok pihentető és feltöltő energiát adnak nekem. A boldogság – ahogyan Thomas Harris-szal együtt vallom – a mások boldogságáért végzett munka mellékterméke. Vagy ugyanez Khalil Gibran szavaival: A munka a láthatóvá tett szeretet. Aki ezt megérzi, és minden napján meg is éli, az egy boldog ember. Én is igyekszem haladni ezen az úton.

Életed során mely pillanat volt a legszebb? 

Csermely vagyok. Állandó mozgásban lévő, mindig új formát kereső folyam. Mindig abban a pillanatban élek, amit éppen betölthetek. Emiatt mindig éppen az a pillanat a legszebb, amit megélek. Most éppen ennek az interjúnak örülök.

Mi a véleményed a következő sorokról? “A zene a lelki-táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.” (Mire való a zenei önképzőkör, 1944) Kodály Zoltán

Végtelenül sajnálom, hogy Kodály Zoltánt nem ismerhettem személyesen. Óriási integritású egyéniség lehetett. A zenéről írott soraival nemcsak magánemberként, hanem tehetséggondozóként is teljesen egyetértek. A zenével való foglalkozás olyan eltérő tehetségterületeken, mint amilyen például a mérnöki tervezés, is elősegíti a kiváló teljesítményt.

Sokszor küldtél sms-t a világ minden tájáról baráti üdvözletként. Van még olyan zuga Földgolyónknak, ahol még nem jártál és szeretnél elmenni?

Hogy van-e olyan zuga?? Hiszen még Magyarországot sem ismerem sehogyan sem! Vannak persze titkos álmaim. Nagyon szeretném meglátogatni a galapagosi óriás teknősöket. Nagyon fontos pillanat lenne az életemben, ha felmehetnék a Machu Picchu-ra (persze, ha belegondolok abba, hogy ezzel én is segíteni fogok a szép lassú leomlasztásában, akkor ez a vágy már nem is akkora). Imádom a vízeséseket. Nem voltam még sem az Iguazu-nál sem a Viktória tónál. Nagyon szeretnék látni egy atollt. Folytassam?

Mesélted, hogy kint is maradhattál volna külföldön, de te hazajöttél, hogy itthon szerezz sikereket. Ennyire szereted a hazádat?

Nem sikereket szerezni jöttem haza, hanem segíteni. Ez valahol kötelességem, úgy gondolom. Bár ez a segítség mostanában már néha nehéz. Rengeteg feszültség halmozódott fel az országban. A szavainkkal egymást gyilkoljuk ahelyett, hogy a szeretetet terjesztenénk. A negatív érzelmek azokat sokkal inkább kiégetik, akik a társadalmi hálózat csomópontjaiban ülnek. A hazajövésemben volt persze önzés is. A nehezebb út ugyanis mindig jobban fejleszti az embert, mint a könnyebb. Éppen elég nagy baj az persze, hogy kis hazánk az elmúlt sok évtizedben sorra a nehezebb úttá lavírozta önmagát.

Ha jól tudom, imádod a teknősöket! Honnan ered ez a rajongás?

Nem tudom. Valószínűleg előző életemben teknős voltam. A viccet félretéve, azon kaptam magamat, hogy egyre több teknősfigura kerül hozzám. Ma már éppen ötszáznál tartok. A teknős megfontolt, nyugodt állat. Vannak példányai, akik akár 150 évnél is hosszabb életet élnek meg. Mások törpe állatként körbeutazzák az Atlanti-óceánt. Ez a kitartás, ez megfontolt, a hosszú távú építkezés, mindig nagyon közel állt hozzám, már kicsi koromban is.

A te szótáradból miért hiányzik a harag és a sértődöttség?

Nem értem, hogy mit kérdezel. Mi az, hogy harag? Mi az, hogy sértődöttség?? Ha valaki egy picit is megérzi, hogy minden más emberrel, minden más teremtménnyel ezzel a világon egy közös egységet alkot, akkor hogyan lenne képes haragudni a másikra? Ha a közös egészünk egy másik részére haragszom, az nekem is fáj. Minden harag a saját fejünkre száll vissza. Csak idő kérdése, hogy mikor. A sértődöttség, a megbántottság, a neheztelés pedig lassan, észrevétlenül, de biztosan elpusztít bennünket. Minden negatív érzelem korlátokat állít. Aki negatív érzelmeket halmoz egymásra, az egyszerre csak már annyira bezárta magát, hogy belefullad a saját sértődöttségébe, megbántottságába, neheztelésébe és önsajnálatába. A pozitív érzelmek, a szeretet az egyedüliek, amelyek kiterjesztenek. Aki szabad, újat felfedezni képes életet szeretne, annak ki kell törölnie a haragot, a sértődöttséget és a többi negatív érzelmet a szótárából.

Fotó: Kollányi Péter

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?