Október – miért olyan nehéz takarékoskodni?

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Nem tudom, ki emlékszik még rá boldogult gyerekkorából, hogy október 31-én van a Takarékossági világnap. Mi gyerekkorunkban ennek jegyében vásároltuk kazalszám a takarékbélyeget, aminek megvolt a maga előnye: nem tudtam kapásból elkölteni azt a pénzt, amit így félretettem – szemben az otthoni malacpersellyel, amiből szégyentelenül kiszedegettem az aprót, ha éppen fagyira volt kedvem. (Igen, a mai napig is megrögzött fagyi-fan vagyok. :) ) Szóval vágykésleltetésből biztosan egyest kaptam volna… A takarékbélyegnek ezen előnye mindazonáltal azon másodpercben elenyészett, ahogy év végén kipengették nekünk az év közben összegyűjtött pénzecskénket: gyakorlatilag az egész osztály első útja a legközelebbi cukrászdába vitt, ahol csoki, süti, fagyi, másnap pedig egy-két pluszkiló képében manifesztálódott egész addigi szorgos gyűjtőmunkánk. Kit érdekelt a takarékbélyeg-gyűjtőlapon motivációnak szánt bringa vagy sátor? És kit érdekelt az is, hogy a szüleink alapvetően beosztó emberek voltak, tehát sosem vertek így fenekére a pénznek, ahogy mi tettük, és akár jó példa is lehettek volna előttünk?

Senkit. Mert volt végre olyan pénzünk, amibe senki nem szólt bele, hogy mire költhetjük el, nem úgy, mint a zsebpénzünk esetén… Szóval már akkoriban sem volt egészen ismeretlen fogalom az azonnali fogyasztói kielégülés érzése. Igaz, messze nem azért, mert ne tudtunk volna éppen vágyat késleltetni (ha ránk szóltak a szülők, akkor nagyon is ment… :) ), vagy ne láttunk volna a takarékosságra s szüleinktől is jó példát. Hanem egyszerűen csak azért, mert akkor tudtuk ritka alkalomként megélni a pénz feletti rendelkezés önállóságát. És ez gyerekfejjel gyerekes dolgokra vitt minket.

De mi veszi rá a gyerekeket erre? Ez valami ösztönös viselkedés? És mi vesz rá ma annyi felnőttet is, holott már rég megtanultak felelősen gondolkodni? Mi iktatja ki bennük a felelősségtudatot ilyenkor? Stílszerű októberi cikksorozat a takarékossággal nehezen boldoguló felnőtteknek és gyerekeknek azért, hogy mégis csak összejöjjön a Nagy Megtakarítás!

Miért olyan nehéz megtakarítani? 

Mert nehéz, ezt akárki megmondja! Ha őszintén szívedre teszed a kezed, szerintem Te is beismered, hogy még a mai napig is előfordul néha, hogy egy-egy alkalommal szinte lángol a zsebed, úgy égeti a pénz, ami benne van… Igen, néha határozottan jól esik elkölteni, mit elkölteni, elszórni a pénzt. Hiszen az olyan nagyvonalú! Ráadásul megadja azt az illúziót, hogy ezt megtehetem, tehát nem kell félnem a holnaptól… Pedig a dolog ettől mélyebben gyökerezik, és éppen arról szólt, hogy nem volt meg a holnap biztonsága…

Amikor az evolúció már megint szembemegy a pénzügyeiddel… 

Mert az kérem úgy volt, hogy az emberiség életében akadt egy pár ezer év, amíg törzsi társadalomban élt. Ez volt az ún. paleolitikum, amiről mostanság a legtöbben a paleo-diéta kapcsán olvasnak, pedig pénzügyi viselkedésünkben, gondolkodásunkban is elég meghatározó – még a mai napig is…

Hogyan élt ekkor az ember?

Vagyona nem volt sok, az is mind a létfenntartással állt összefüggésben. A lakóhely nem mindig volt saját, ha éppen a barlang jutott, akkor közös volt, utána már lehetett szó saját földbe vájt kunyhóról, meg esetleg sátorról, ilyesmiről, de ott is rá volt utalva a közösségre: a falut ugyanis közösen építette a törzs – mindenki képességei szerint adta be a “közösbe” a munkáját is. A fenntartás és a karbantartás már egyénileg ment. Öltözék is közösből volt megoldva, csakúgy, mint a kaja: a vadászat vagy éppen a gyűjtögetés elképzelhetetlen lett volna egyéni formában. (Kivéve persze a presztízs értékű vadászatok, amikor nem a táplálék miatt volt lényeges pl. egy jaguárt elejteni, hanem azért, hogy a törzs asszonyai, lányai előtt lehessen bizonyítani, hogy kinek van jobb génállománya…)

Mindez azt jelentette, hogy ha közösen vadásztak és gyűjtögettek, akkor hatékonyabbak is voltak, nagyobb esély volt a terülj-asztalkámra. Viszont a nagyobb esély még így sem jelentette azt, hogy garantálva lett volna a mindennapos jóllakottság… Így is sokszor előfordult, hogy a törzs napokig, esetleg hetekig korgó gyomorral lézengett, mert a gyűjtögetésből korántsem biztos, hogy összejött annyi, amennyi a vadászatból származó húst kiválthatta volna.

Na szóval, amikor végre sikerült becserkészni egy mammutot, vagy ehhez hasonló nagyobb testű állatot, akkor aztán jött a következő gond: hová tegyék azt a töméntelen húst? Mert hát az addig rendben van, hogy mindenki kapásból nekiesett a mammutnak, és azt a részét dolgozta fel és olyan formában, amit és ahogyan ért (hmmm, most beugrott, hogy ilyet akkor láttam már, amikor nagyobb céges rendezvényen ingyenes kaja-piára repül rá a nép…), de egyszerre, egy ültő helyében akkor sem tud egy egész mammutot a szervezetébe beépíteni még egy kb. 120 fős törzs sem… Hűtő nuku, tartósító eljárásokat még nem találtak ki (pl. sózás, szárítás) Mit lehet ilyenkor tenni? Olyan gyorsan és annyit zabálni (szó szerint), amennyit csak zsírrá tud az ember fia/lánya alakítani, mert holnapra már úgysem lesz ehető a hús.

Milyen evolúciós parancs maradt meg mindebből? 

  • Azonnal felhasználni mindent, amit csak lehet – gyakorlatilag egy sosehalunkmeg-bulit csinálni

  • Nincs szükség a megtakarításra – mert hogy nincs is rá lehetőség…

A megtakarítás szükségessége tehát az őseinknél nagyon is szükséges volt, csak éppen nem volt megoldható. Mit lehetett így tenni? Amíg volt, addig nagyot dorbézolni, amikor meg elfogyott és/vagy megromlott, akkor meg várni a következő dorbézolást…

A megtakarítás lehetősége – a pénzügyi intelligencia evolúciója

Ha meg akarom határozni, mikortól beszélhetünk egyáltalán pénzügyi intelligenciáról, vagy legalábbis a kezdeményéről, akkor mindenképpen a földművelővé válásunkra szavaznék. Ez ugyanis már a vadászatoktól sokkal hosszabb távú, minimum egy éves (vagyis egy teljes természeti ciklus) távjában való gondolkodást, tervezést követelt meg. Hiszen vetés nélkül nem volt termés, talajelőkészítés nélkül nem volt vetés. Ez pedig nagyjából egy egész év hosszára elnyúlt. Vagyis ha újra növényeket akartunk, sé belőlük kaját, legalább a következő aratásig tudnunk kellett megtervezni, mikor milyen munkát és hogyan végzünk. Éppen ez a gondolkodásbeli változás hozta magával azt is, hogy a feleslegekről sem volt már hajlandó olyan egyszerűen lemondani az ember: inkább kitalált többféle tartósítási módszert, eljárást. A terményeknél pl. a silózást, a vermelést, aszalást, stb., a húsoknál a szárítást, sózást, a tejtermékeknél a savanyítást, erjesztést, sajtkészítést, stb. Így már kevésbé kellett félnie attól, hogy felkopik az álla.

A növénytermesztés azonban más tekintetben is elültette a fejünkben a pénzügyi intelligencia csíráját: elkezdtünk számolni. Méghozzá komolyabban. Nem csak az számított már innentől, hogy két barack meg három körte az öt gyümölcs, és ha ebből négyet megevett a család, akkor már csak egy maradt a törzsi felajánláshoz. Hanem az is, hogy mekkora területet kell majd bevetni (szorzás, mi több, esetenként hatványozás!), illetve arra mennyi vetőmag kell, stb. Vagyis akárhogy is nézem, matematikailag megalapoztuk a kamatos kamat számítását…

Később aztán a cserekereskedelemmel az érték, a különböző termékek összehasonlíthatósága is szerepet kapott, ami megint csak a pénzügyi IQ fejlődésével járt.

József, az álombéli stratéga

Most azonban még mindig csak ott tartunk, hogy egy évre előre van rákényszerítve ősünk, hogy előre gondolkozzon. Ez még nem kifejezetten egy pénzügyi tervezői időtáv. Az csak az ókorban jön el. Emlékszik még valaki József történetére a Bibliából? Na, az tipikusan a hosszú távú tervezés szép példája. Igaz, még ott is isteni sugallatra, és nem egyéni belátással ment a dolog, de megtörtént. És aztán ezt később le is írták, és azóta is bizonyítja fehéren-feketén, hogy illik nagyjából 15 éves időtávban gondolkodnia annak, aki hosszabb távon akarja biztonságban tudni magát, netán az országát, ha van neki abból is saját… (József speciel 14-ről álmodott nagyokat tekintve, hogy volt 7 bő, és 7 szűk esztendő…) Nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy a valóságban is ne lett volna valami leképeződése ennek a többszöri hét éves ciklusnak. Az ókori naptárak nyomán készült feljegyzések, bár nem egyértelműek, mert szegények roppant töredékesek, de erre engednek következtetni.

Vagyis József és vele a mezőgazdálkodó emberiség tett egy újabb fontos lépést a pénzügyi intelligencia rögös útján: egy fél életet átfogóan kezdtek el tervezni.

A coach (köz)beszól:

Fél életet átfogó tervek… Vagyis a gyerekkorunkat nem tervezzük meg, mert azt nem mi, hanem a szüleink tervezik meg nekünk. De aztán!!!… Az egész önálló életünkre van elképzelésünk! Hmmm… Ha így elképzeled ezt Magadnak, mondd, milyen érzés? Elégedett? Biztonságot adó? Vagy éppen inspiráló?

Tudom, manapság már tovább él az ember, úgyhogy egy fél életet nem lehet már csak 15 évnyi tervezéssel átívelni. De azért a 15 éves tervezés is jól tudna esni, nem?

Mi ebből a tanulság? 

Van néhány, úgyhogy nézzük:

  1. hajlamosak vagyunk ösztönből dorbézolni
  2. ezt ki lehet kerülni némi tudatos, és csak rövid távú tervezéssel
  3. a hosszú távú tervek pedig nagy biztonságot adnak
  4. mindegyiknek akkor van értelme pénzügyi téren, ha van megtakarított pénzünk
  5. ergo nem árt megtanulni a takarékoskodást, amihez nagyon jó alapokat adtak nekünk a mezőgazdálkodó őseink.

Úgyhogy innen jelentem: magyarázatot adhat a rossz szokásainkra, vagy a helytelen viselkedésünkre az evolúció, de felmentést nem.

Tetszik? Oszd meg! Kritizálod? Kommentáld! Csak egyet ne tegyél: ne legyél közömbös!

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?