Egészségügyi (tor)túra

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Gyurka guru fejével már korábban is adódtak problémák.

Oké, ez eléggé kétértelmű volt. Az eset a múltkori rádiós műsor kapcsán jutott eszembe, ahol röviden elmeséltem, hogy Gyurka fejére nőtt valamilyen szemölcsszerűség, amivel el kellett menni a bőrgyógyászatra. Asszociációs képességem pedig rendkívül fejlett, mert ennek kapcsán felrémlett bennem, hogy szüleim mesélték, hogy amikor mind a ketten kicsik voltuk nagyon szerettünk a homokozóban játszani. Egyik ilyen alkalommal Gyurka valamivel nagyon felidegesíthetett, mert én válaszképpen egy kisgyermek brutális, tiszta őszinteségével, egyszerűen fejbevágtam egy féltéglával. A rövid távú következményét sejthetitek. Hosszú távon pedig azon a ponton, ahol fejbekólintottam, soha többé nem nőtt haj a fején.

Szóval Gyurka guru fejével már korábban is adódtak problémák.

E legutóbbi eset mindenki számára ismerős lesz, aki szembenézett már az egészségügy útvesztőivel.

A történet ott kezdődik, hogy én gyógytornász hallgatói pályám elején, zöld füllel és javíthatatlan idealizmussal úgy gondoltam, hogy a szamárlétrát alulról kell végigjárni. Mert már milyen dolog az, hogy megkapom a gyógytornász diplomámat és onnantól én vagyok a császár? Nem! Tudni akartam, hogy milyen érzés az egészségügy legalján dolgozni. Ezért a nyári szünidő alkalmával jelentkeztem a Semmelweis Egyetem Bőr-és Nemikórtan Klinikájára segédápolónak.

Sajnos nem sikerült a legaljára kerülnöm, mert mint kiderült a TOP3 így néz ki:

1. Krónikus bel

2. Sürgősségi

3. Bőrklinika

Azért annyira nem bánkódtam, mert így is láttam cifra dolgokat, szagoltam falhoz csapó szagokat. Nem kívánok belemenni a részletekbe, hiszen tekintettel vagyok a Kedves Jóízlésű Olvasóra! Csupán annyit szeretnék elmondani, hogy minden szempontból rendkívül értékes tapasztalat volt, valamint egy életre szóló barátságot kötöttem Adrienn főnővér személyében.

Mindez úgy kapcsolódik a történethez, hogy mivel én már ott ismerős vagyok, a Gyurka fején lévő micsodával a SOTE Bőrklinikához fordultunk. Hiszen a helyzet kezdett tarthatalanná válni. Az eleinte még gombostűfej méretű szösszenetben szépen lassan beindult a sejtszaporulat és egy egész tisztességes kinövés keletkezett belőle. Sunyi, észrevétlen módon.

Telefon. Ott dolgozó rokon. Helyzetjelentés. Időpont. És persze a “mekkora király vagyok, hogy ott dolgoztam, így stresszelés és várakozás nélkül el tudjuk intézni ezt az aprócska kellemetlenséget” érzése.

Persze az élet nem habortorta. Az időpontnak is ára van. Hétköznap (tehát Gyurka munkaidejében), reggel (korán, nagyon korán), jelentkezzünk be a recepción (ez már rosszul hangzott). Eredmény: odabumliztunk, húztunk sorszámot és vártunk.

Szerencsénkre megpillantottam egy az egyik ott dolgozó, igen kedves, volt kolléganőt. Odasiettem hozzá és röviden felvázoltam neki, hogy bátyám autista és valami izé nőtt a fejére. Mit lehet tenni? Semmi gond – volt a válasz – mindjárt felmegy és beír minket a gépbe.

Oké. Minket beírt a gépbe, mi pedig felmehettünk az emeleti rendelésre. A rendelés azonban még nem kezdődött el. Várakozás. Majd végre beindult, de nem minket hívtak elsőként. Várakozás. A docens asszonynak is helyzetjelentést kellett tenni. “Rendben, mindjárt behívjuk Önöket, kis türelmet!”. Várakozás. Behívtak minket. A teremben középen királyként ült a Sebész Főorvos Úr, körülötte a másodrendű női alkalmazottak. Megnézték, megvizsgálták Gyurka feje búbját. Ugyan nem mondták ki, de látszott rajtuk, hogy fogalmuk sem volt mi lehet ez a képződmény. Az egyik férfi kolléga rögtön lecsapott: “Vágjuk ki!”. Azonban az asszonyi természet szelídsége megálljt parancsolt ennek a vérengzésnek. Kenegessük egy hétig valami löttyel és meglátjuk mi lesz. Gyurka ennek hallatán felkapta a fejét és mit neki professzorok, docensek és adjunktusok, fennhangon megkérdezte:

– De mi lesz így a fürdéssel?

Na ez az! Mi lesz így a fürdéssel? A kérdés annyira triviális, mégis annyia húsbavágó, hogy hirtelen nem is tudtak mit mondani (vagy csak Gyurka bátorságán döbbentek le, hogy bele mert szólni a magasröptű tanácskozásba?). Végül a docens asszony bölcsessége törte meg a csendet:

– Lehet fürdeni, csak ne érje víz a bekent területet.

Következő lépés: menjünk le a félemeletre, ott az osztályos-szimpatikus orvos kolléga kiírja nekünk a receptet. Oké. Odamentünk. Várakozás. A doktor úr elhúz mellettünk, mi meg csak néztünk, mint pék a cipóra. Várakozás. Doktor úr jön vissza, ekkor már elkaptuk. Megírja a receptet? Persze, mindjárt, kis türelmet. Várakozás. Doktor urat még vagy öten megállították. Várakozás. Végül valamilyen olvashatatlan kézírással odafirkantotta a csodaszer nevét, majd sietősen távozott.

Azt hiszem végülis egész gyorsan megúsztuk ezzel a másfél órával. Ehhez kellett egy ott dolgozó rokon, egy ismerős, egy adag törtetés, talpraesettség és némi türelem is. Különben szerintem még ma is ott ülhetnénk a várakozók padján.

A történet azonban itt nem ért véget. Egy hét múlva ugyanezt a procedúrát újra végig kellett járni. Mindezt érdemi eredmény nélkül, mert a megoldás még mindig váratott magára.

Mindenki tudja, hogy ilyen esetekben mindig az idősebbekhez kell fordulni, mert ők jóval bölcsebbek és tapasztaltabbak. Így hát Anyum elvitte Gyurkát a Szegedi úti Rendelőintézetbe, a matuzsálemi korú bőrgyógyászhoz. Ismét másfél óra várakozás, de itt legalább már valami kikristályosodott: ez egy szemölcs. Majd a plasztikai sebész leveszi.

Újabb időpont, újabb várakozás.

A sebész levette, bevarrta, bekötötte. Tessék visszajönni kontrollra és kötözésre, ekkor és ekkor!

Újabb időpont, újabb várakozás.

Kontroll és kötözés. Minden rendben. Tessék visszajönni varratszedésre, ekkor és ekkor!

Újabb időpont, újabb várakozás.

Varratszedés. Minden rendben. A lelet is megjött. Nem rosszindulatú.

Minden jó, ha a vége jó. Nem tudom összeszámolni, hogy Gyurka mennyi időt töltött összesen a várótermekben és, hogy ez alatt hány kalóriát égetett el az amúgy is sovány testéről a folyamatos stressz miatt. Nem baj, a lényeg, hogy most már minden rendben van.

Nap nap után megmutatja nekünk a kopaszon maradt kis részt:

– Ugye egyre szebb?

Persze, hogy egyre szebb. Reméljük, hogy egyszer haj is fog nőni oda. Mert egyelőre nem nagyon akar.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?