Főoldal » A homoszexualitásra adott társadalmi reakciók változásai

A homoszexualitásra adott társadalmi reakciók változásai

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

A homoszexualitásra adott társadalmi reakció, legyen az akár elfogadás akár teljes elutasítás és diszkrimináció, egyrészt erőteljesen befolyásolt attól a jelentéstől, amit az adott társadalom (vagy kultúra) tulajdonít neki, másrészt viszont ezt a képet az egyéni reakciók is folyamatosan alakítják, időnként pedig alapjaiban változtatják meg.

Az azonos neműek között létrejövő (szexuális) kapcsolat tehát mindig csak egy adott szituációban magyarázható. „A fizikai aktus maga lehet hasonló, de a jelentések társadalmi konstrukciója egészen más.” (Weeks 1989)

Ebben az írásban csak a férfiak közötti kapcsolatokra adott társadalmi válaszokról fogok beszélni. A  leszbianizmus társadalomtörténete ugyanis – bár kétségtelenül kapcsolatban van, mégsem mosató össze teljesen a férfi homoszexualitás társadalomtörténetével, alapvető eltérések vannak a két folyamat között. (Weeks 1989)

A homoszexualitással kapcsolatos ellenszenv meglehetősen sokféle formában nyilvánult meg a különböző társadalmakban. A korai kereszténységben magát a szexuális aktust, vagy cselekedetet szankcionálták, annak főként nem produktív mivolta miatt. Szodómia vádjával azonban nem csak a két férfi között történt (nem szükségképpen anális) szexualitást, hanem a férfi és állat, valamint a férfi és nő közötti nem megfelelő kapcsolatokat is. Ebben a felfogásban, értelemszerűen, kisebb bűn volt a férfi- nő közötti erőszakos szexuális kapcsolat (hiszen az vezethetett megtermékenyüléshez), mint két azonos nemű ember (adott esetben szeretetteljes) kapcsolata. (Weeks 1996)

A 18. században már léteztek homoszexuálisnak tekinthető szubkultúrák Angliában, Itáliában és Európa más részein is. (Weeks 1996). Azon sztereotípiák megjelenésében és széles körben történő elterjedésében, például, hogy a saját nemükhöz vonzódó férfiak érzékenyebbek, testileg „puhányabbak”, gyengébbek, egy szóval távol állnak a férfias férfi eszményképétől, a korszak orvosai jelentős szerepet töltöttek be. Egyfelől a nőies tulajdonságok betegségként való diagnosztizálásával, valamint az olyan ténymegállapításokkal, mint, hogy a szóban forgó (vagyis jelen esetben nőies, az érintettek által feltételezetten azonos neműekhez vonzódó) férfiak szexuálisan alulteljesítenek, egyben az emberi faj kihalásának rémképével veszélyeztették társadalmukat. (Mosse 2002)

Figyelemreméltó, hogy a fentebb említett sztereotípiák sok helyen szinte változatlanul jelen vannak a 21. században is.

A 19. század utolsó évtizedeiben aztán, a szexológia tudományának kialakulásával a különböző szexuális perverziók, eltérések is egyre inkább előtérbe kerültek. Azok az orvosok, akik szakértelmüket a nehezen bekategorizálható szexuális bűntények felderítésében kamatoztathatták, tevékenységükkel akaratlanul is befolyással voltak a társadalomban uralkodó szexuális normákra. Nem csupán leíró jellegű tudományt hoztak létre, hiszen: „Amikor kifejtették, mi az ’abnormális’, egyúttal megmondták, mi a ’normális’.” (Mclaren 2002)

Ettől a korszaktól kezdve már nem maga a cselekmény volt az, amit próbáltak szankcionálni. Megjelent egy sajátos identitással bíró, homoszexuális „embertípus”, akit jellegzetesnek, és a többségi társadalomtól mind külső, mind pedig viselkedésbeli jegyek alapján egyértelműen megkülönböztethetőnek festettek le.

A 19. században végbement medikalizációs folyamat újabb kérdéseket vetett fel a homoszexuálisokkal kapcsolatban. Az azonos neműekhez való vonzódás betegségként történő definiálása kapcsán felmerültek olyan kérdések, mint hogy szerzett, avagy öröklött betegségről van-e szó; ki lehet-e ebből gyógyulni, avagy az érintetteknek életük végéig együtt kell élniük vele? (Weeks 1989) 

Az azonos neműek között történő szexuális aktus bűnként való felfogás azonban nem tűnt el nyomtalanul a 19. században, sőt, bizonyos körökben (például fundamentalista vallási közösségekben) a mai napig kedvelt álláspont.

A betegség-elmélet ugyanakkor segítette is az érintett homoszexuálisokat, még pedig annyiban, hogy a szóban forgó személyek elkezdhették önmagukat definiálni, identitásukat megalkotni. (Weeks 1989)

Mindazonáltal, a két azonos nemű ember közötti szexuális kapcsolatot egy lapon említeni az olyan perverziókkal, mint például a pedofília, hozzájárulhatott ahhoz is, hogy ezek a fogalmak a mai napig könnyen összemosódnak (elég a meleg és leszbikus tanárok-tanárnők miatti botrányokra gondolnunk).

1952-ben az APA (American Psyhiatric Associaton) szociopátiás személyiségzavarként definiálta a homoszexualitást. A huszadik század közepén huszonkét amerikai államban fogadták el a „beteg perverzek” ellen szóló törvényt, azzal a hivatalos indoklással, hogy azok veszélyt jelentenek a nőkre és a gyermekekre. Ezzel elterelték a figyelmet arról a tényről, hogy az előbb említett csoportokat nagy többségben barátaik vagy családtagjaik bántalmazták. (Weeks 1989).

A manapság liberálisnak számító Norvégiában és Dániában a kasztrációt látták megoldásnak a homoszexualitás problémájára; Nagy-Britanniában pedig, egy alkalmazott averziós technika volt a sok közül, amely során hányást indítottak el az illetékeseknél, valahányszor megjelenítették egy mezítelen férfi képét. „Ritkán esik szó arról a nyilvánvaló ellentmondásról, hogy azok az orvosok, akik a homoszexualitást ’betegségnek’ tekintették, olyan gyógymódokat alkalmaztak, melyekkel az egészséges embereket beteggé tették.” (McLaren 2002)

 Az 1960-as, és 1970-es évek gazdasági fellendülését követő, úgynevezett szexuális forradalom az irányultságukat nyíltan vállaló melegeknek és leszbikusoknak is alkalmat biztosított arra, hogy fellázadjanak a beteg szerep ellen, amivel addig azonosulniuk kellett, vagy kellett volna. Folyamatos lobbizás során elérték, hogy 1973-ban az APA: „…a homoszexualitás betegségjellegét és biológiai természetellenességét elutasította.” (Takács 2004)

Az 1980-as évekre a legtöbb Nyugat-Európai ország, és az Egyesült Államok lakóinak körében is elfogadottá-, vagy legalábbis gyakori diskurzusokká váltak azok a témák, amelyek sokáig tabunak számítottak. Ilyen volt az abortusz, a házasság előtti szex, a női szexualitás, és a homoszexualitás is. Ez utóbbi csoportból a szexuális forradalom kezdetétől folyamatosan egyre többen „előbújtak” (coming-out), ezzel csökkent az öngyilkosságok, és az egyéb mentális problémák száma is. (McLaren 2002)

Ami Magyarországot illeti, a szocializmus évtizedeiben –sok más kérdéshez hasonlóan- a szexuális másságok is abszolút tabutémának számítottak. A homoszexualitás a társadalomtudományokon belül is sokáig „mostohának” számított, pedig – mint ahogy Tóth László szociológus is megállapította – társadalomtudományos módszerekkel remekül kutathatók akár a meleg, akár a leszbikus szubkultúrák.

Véleményem szerint a tömegmédia által prezentált LMBT (leszbikus, meleg, biszexuális és transzszexuális) emberek képei azok, amelyek fokozzák az emberek fejében egyébként is meglévő sztereotípiákat, sőt számos esetben előítéleteket is. Az évtizedekig tartó bujkálás, hallgatás és az illegalitástól való félelem is rányomta a bélyegét a kérdésre. Egy meleg ismerősöm ezt így fogalmazta meg: „Magyarországon úgy tesznek, mintha a rendszerváltás előtt nem lettek volna melegek”.

Mindazonáltal elgondolkodtató az a társadalmi távolság vizsgálat, amelyet Tausz Katalin által ez év májusában ezer ember közreműködésével készített el. Az eredményeket számos hírportál „A melegeket még a romáknál is jobban utálják Magyarországon” – címmel mutatta be. A megkérdezettek 67 százaléka elutasítaná, hogy közeli hozzátartozója, 65 százaléka, hogy közeli barátja, 45 százaléka, hogy a szomszédja homoszexuális legyen, 19 százalékuk pedig azzal sem értene egyet, hogy azonos nemű ember látogatóba jöjjön Magyarországra. 

Felhasznált Irodalom:

Angus McLaren: Szexualitás a 20. században Osiris Kiadó Budapest 2002.

Jeffrey Weeks: „A természetnek ehhez semmi köze”: a szexológia szerepe In: Tóth László (szerk.):  A szex- Szociológia és társadalomtörténet, Új Mandátum Könyvkiadó Budapest 1996.

Jeffrey Weeks: Diskurzus, vágy és szexuális deviancia: problémák a homoszexualitás történetében In: Tóth László (szerk.): A szex – Szociológia és társadalomtörténet szöveggyűjtemény 2., Új Mandátum Könyvkiadó Budapest 1998.

George L. Mosse: Férfiasságának tüköre. Balassi Kiadó Budapest, 2002.

Takács Judit: Homoszexualitás és társadalom Új Mandátum Könyvkiadó Budapest, 2004.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?