Hungaricumok – A Gyöngyösi betyárcsárda (Rezi, Zala megye)

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

A csárda szó ma már szinte csak nevében őrzi azoknak a fogadóknak, kocsmáknak az emlékét, amelyeket a 18. században kezdtek építeni. A csárdákat egy napi járás távolságra építették egymástól, s nem csak étteremként szolgáltak, hanem volt hely a lovaknak, szekérnek, kocsiknak, hintóknak, valamint szállást kínált a fáradt vándornak, utazónak, lovasnak.

A csárdák ezen kívül a parasztok és a környék településeinek a lakosai számára az étkezés és szórakozás mellett híreket közvetítettek a népnek, amelyeket az utazók hoztak s vittek magukkal. Akkoriban még nem voltak médiák.

A csárdák a betyárok menedékhelyéül is szolgáltak. Erre a legalkalmasabb csárdák azok voltak, amelyek két megye határán feküdtek. Akkoriban még határállomás választotta el a megyéket, és a csendőrök nem léphettek át a másik megye területére, így könnyű volt a betyárnak menekülnie a csendőrök elől a másik megyébe. Olyan csárdákról is mesélnek, amely közvetlen a megye határon állott, vagyis a csárda egyik része az egyik megyében, a másik fele a másik megyében volt, így ha megjelent a csendőr, elég volt a betyárnak átülni az asztal másik oldalára és ott biztonságban érezhette magát.

A betyárok a társadalomból kivetett emberek, akik összeütközésbe kerültek a hatalommal, vagy elszegényedtek, sokszor a katonaság és háború helyett választották ezt az életformát. A nép támogatta őket. A betyárok közül sokan nagy hírnévre tettek szert, mert elsősorban a gazdagokat támadták, a szegényeket nem bántották.  Így a szegényebb rétegek számára a betyárok az „igazságosságot” testesítették meg. Így születhetett rengeteg legenda a betyárokról és a csárdákról.

A csárdákban tehát meg lehetett tudni a „nagy világ” híreit, a fogadós finom ételeket készített, a fáradt vándornak szállást adott, ettek s ittak s mulatoztak, táncoltak. Itt született gyönyörű táncunk is a csárdás és szerelmek is születtek.

Nagyon sok csárda nevét ma már csak legendák őrzik.  A Balaton környékén is nagyon sok neves csárda volt, amelyekből ma már alig találunk ma is üzemelő csárdát. De szerencsére maradt még szépségében, eredetiségében néhány, hogy átélhessük a 18. századi csárda hangulatát.

A legtöbb csárda ma már csak emlék, több csárda elveszítette eredeti varázsát, és vannak, amelyek bár szépek és autentikusak, de sajnos vendégek hiányában bezártak.

De ha mégsem adjuk fel a reményt, akkor előbb-utóbb bizonyára találunk még működő s egyben az eredeti hangulatot tükröző csárdát.

Ilyen a Gyöngyösi betyárcsárda, amely Magyarország egyik leglátogatottabb gyógyüdülőjétől, Hévíztől csupán négy kilométerre, Keszthelytől 6 kilométerre található. Induljunk Sümeg irányába és már messziről hívogat a tábla, hogy térjünk be egy kis időre.

Népi műemlék épületben, és hangulatos műemléki udvarán visszatérhetünk az egy-két századdal ezelőtti világba. Az épületet a 18. század elején építették, és 1729-ben már állt a csárda. A csárda tulajdonosának sem volt könnyű dolga, hiszen ha a betyárok pártján állt, akkor a csendőrökkel gyűlt meg a baja, ha a csendőröket támogatta, akkor pedig bizony a betyárok nem kímélték.

Nevét a Gyöngyös-patakról kapta, hiszen az épület közelében csörgedezett.  A csárda falait híres betyárok emlékei díszítik, láthatunk puskákat, képeket, rajzokat, ostort s egyéb emlékeket.

A Gyöngyösi Betyárcsárda mellett egy szomorú fűzfa tövében nyugszanak Vak Illés és Kőkes Pista, akiket a legenda szerint a Rezi hegy oldalában fogtak el a csendőrök és kivégezték őket. Az úton már messziről látható a szomorúfűz a csárda mögött, amely örök nyugalmat adott a két betyárnak.

Simon István költő, aki a közeli Bazsi faluban született többször megemlékezett a betyárokról, hiszen nagymamája sokat mesélt a szegényeket pártoló számkivetettekről. Vak Illést és Kőkes Pistát árulás útján sikerült a csendőröknek elfogni és megölni, de a betyártársak bosszút álltak az árulón.

„Ha mostan élnének – gondolom magamban –
itt ülnének velem körül az ivóban.
Nem kellene már a rézfokos kezükbe,
puskájuk sem volna s pláne csőre töltve.”

Simon István: Betyárok csárdája, 1979.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Vélemény, hozzászólás?