Főoldal » A sertéstenyésztésünk múltja

A sertéstenyésztésünk múltja

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

A világon a sertéstartásnak négy nagyobb térsége alakult ki: az Amerikai Egyesült Államokban, Latin-Amerikában, Európában és Kelet-Ázsiában (Kína és a Fülöp-szigetek). A sertéstenyésztés meglétét vagy nagyságát a terület népének vallása is meghatározza. A zsidó és a mohamedán vallás például tiltja a tisztátalan sertéshús fogyasztását.

A vadon élő sertések körülbelül tízezer évvel ezelőtt csatlakoztak az emberhez. A háziasítás valószínűleg Délkelet-Európában, a Fekete-tenger partvidékén történt. A halásznépek halhulladéka csalogathatta oda a területen népes populációban élő vadsertéseket.

A néprajzi, történeti és régészeti szakirodalom jobbára azt hirdette, hogy a nomád népek nem tartottak sertést. A legutóbbi kutatások azonban bebizonyították e tétel tarthatatlanságát, elsősorban nyelvtörténeti adatokra támaszkodva. A magyarság sertéstartásának alapszókincse honfoglalás előtti időkre, sőt az ugor korra vezethető vissza: emse, disznó, ártány, s lehetséges, hogy a serte (sertés), kan, hízó, malac és a túr szavunk is.

A honfoglalás utáni sertéstenyésztés jelentőségét az jelzi, hogy szinte nincsen olyan oklevelünk vagy más írott forrásunk, amely ne tenne említést sertésekről, adományozásukról, legeltetésükről, pásztoraikról vagy a sertéssel való adózásról.

Hazánk területén a 11–13. század folyamán igen kiterjedt sertéstartás folyt. Szinte nem akad olyan ránk maradt írásos forrás, amely ne említené, ne intézkedne róla. Említi a Gellért-legenda, foglalkozik vele 1222-ben az Aranybulla is. Már az Árpád-korban kialakultak a magyar sertéstenyésztés körzetei, központjai. A 18–19. század forrásai a sertésfajták és az elnevezések áttekinthetetlen gazdagságát őrzik. A két ősi sertésfajta, a szalontai és a bakonyi tenyésztése legalább a honfoglalás koráig vezethető vissza.

Az ún. magyar mangalicát a délről érkezett sumádia és két ősi tájfajtánk, a bakonyi és a szalontai sertés keresztezéséből, hazánk területén tenyésztették ki. Négy színváltozatát tartották nyilván, szőkét, feketét, fecskehasút és vadast. Alkatuk kerekded, széles hátú és gömbölyded hasú, szőrzetük finom szálú és göndör. Ez a jellegzetes zsírsertésfajta körülbelül a 19. század közepére csaknem teljesen kiszorította a két ősi tájfajtát; pontosabban folyamatos keresztezéssel átalakította és egységesítette a magyar és a Kárpát-medence sertéspopulációját.

A fajtaváltás a 20. század első felében is igen lassan haladt. 1933-ban 82% zsírsertést regisztráltak, s a hússertések aránya még 1944-ben is csak 24,6%. A hússertések csak a 20. század második felében váltak általánossá. (forrás: Magyar Néprajz II.kötet)

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.