Főoldal » Maja közösségek

Maja közösségek

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Amikor valakit a maja kultúráról kérdezünk, sokan azt válaszolják, de hiszen már rég kihaltak. Sajnálatos módon a mexikóiak maguk is a tudatlanság talajára tévednek ezen a téren. Amikor 2007-ben egy általános iskolában kezdtem tanítani, a diákok nem tudtak különbséget tenni a maják és az aztékok között, s ezen felül nem tudtak semmilyen ismeretet felmutatni ezekről a gyökerekről, amik valamilyen módon mégiscsak meghatározták Mexikó történelmét.

Amikor még a Yukatán-félszigeten laktam, Mérida városában, rengeteg maja családot ismertem meg, ahol a nagyszülők még beszéltek majául, a szülők már csak értettek, s a gyerekek nem őriztek meg semmit a hajdani kultúrából. Sokáig maga a kormány járult hozzá ahhoz, hogy a maják ne használják nyelvüket, s mire észbe kaptak, a nyelv letűnőfélben volt. Ekkor döntöttek úgy, hogy kétnyelvű iskolákat nyitnak. Az indiánokat gyakran érte és éri hátrányos megkülönböztetés. Ha valaki nem spanyolul szól, azt automatikusan megbélyegzik. Emlékszem, hogy Cancún-ban a faluból jövő lányok egyetlen munkakilátása az volt, ha szállodákban szobalányok vagy fehér családok házában bejárónők lettek. Ők mosnak, főznek, takarítanak, az úgy nevezett muchacha-k.  

Régészeti kutatómunkánk egy Valladolid közelében lévő maja közösségbe, Yalcoba-ba vitt. Már az odafelé vezető út is viccesen végződött. Letértünk a főútról, megjegyzem helyesen, s egy elhagyatott vékonyka úton haladtunk, melynek mentén egy pár gyalogolt. Nagylelkűen felajánlottuk, hogy utazzanak velünk tovább. Gondoltuk, bizonyára ugyanoda igyekeznek, mint mi. Hirtelen a férfi elkezdi azt hajtogatni, hogy tzoki. Ügyesen összeraktuk, hogy szerény emlékeink szerint ez azt jelenti, hogy vége. Na, de minek van vége? Nem értettük, amíg kedves utastársunk kétségbeesésében ki nem nyitotta az ajtót. Igen, messzire elhoztuk őket, hisz ott, ahol elkezdte a varázsszót ismételgetni, volt egy leágazás jobbra. Valószínűleg egy másik közösséghez vezetett.

Amikor megérkeztünk Yalcoba-ba, barátnőm felkiáltott: Mi történt az én kis falummal? A hely egyre inkább elvesztette jellegzetes képét, hiszen a kunyhókat már betonszobák váltották fel. Ugyanis amikor a hurrikánok elpusztítják a házakat, a kormány támogatja az elszenvedőket, viszont a pénzért cserébe meghatározzák, milyennek kell lennie az új otthonnak. Valahol világos, hogy nem éri meg, újabb fakunyhót építeni, ami biztos, hogy elszáll a következő esős időszakban, viszont mindaz, amit maja közösséggel azonosítunk, így szépen lassan eltűnik.

A mai blog zárásaként még egy anekdota:

Az egyik hétvégén barátaim meghívtak Izamal-ba és az annak közelében található Tunkas-ba és Sitilpech-be, még hozzá egy ballagásra. Az úton borzasztóan szenvedtem a nevetéstől, főleg, hogy nem volt kivel megosztani. Már gyakran láttam, hogy egy- egy mexikói kocsiban tízen ülnek, egy motoron minimum egy egész család. Mi egy mikrobuszba próbáltunk beférni, két család nagyszülőstül. Odafelé 14-en voltunk egy kerekes székkel es bőröndökkel. A mikrobusz kb. öttel bírt csak menni, a csomagjaimat, amik az ablakban voltak, úgy tartottam, hogy nehogy kirepkedjenek, az ölemben pedig tíz pár ismeretlen cipő csücsült. A legjobb az volt, hogy Pancho bácsinak néha fogalma sem volt, merre kell mennie, pedig elég nagy betűkkel ki volt írva az orra elé, erre mindenki egyszerre kezdett általában ordítani, es különböző variációk születtek. A nők mar talpig sminkben, frizurástul, ünneplőben mentek, a férfiak meg felakasztva hozták az ingjüket, amit bármilyen gyenge szellő a lányok arcába fújt. Mire megérkeztünk, a szépen fésült hajam leginkább egy szénaboglyára hasonlított, a vasalt ruhám pedig egy darab rongyra. A nagypapa úgy döntött, ő ugyan nem lesz tekintettel másokra, s  sombrero-ban ült a kocsiban, biztos, ami biztos, nehogy a nap miatt leégjen. Aztán a lánya szólt neki, hogy túl sok helyet foglal el. Amikor megérkeztünk Izamal-ba, meglepődtem, hogy nem álltunk meg, mivel nem tudtam, hogy a ballagás igazából egy másik városban van. Gondoltam, hogy akkor elmegyünk oda, ahol aludni fogunk, mert nehogy véletlenül egy órával hamarabb érkezzünk meg. Gondolkoztam is, hogy a másik hely ugyan csak 20 km-re van, de az a mi tempónkban legalább fél óra, hogyan fogunk visszaérni? Aztán minden kiderült. Az ünnepség hétkor kezdődött, ami mexikói időszámítás szerint nyolcnak felelt meg. Mivel én voltam az egyetlen fehér ember, a kisfiúk még le is fényképeztek. Egy maja faluban, Sitilpechben, aludtunk utána. A visszafelé út még jobb volt, ott Izamal-ig 18-an, utána pedig 16-an voltunk a kocsiban. Csodálkoztam is, hogy hazaértünk. Ez volt életem egyik legszebb, legérdekesebb és legviccesebb élménye.

 

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.