Főoldal » Mert várakozni jó…

Mert várakozni jó…

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

       Ma néztem a miniszoknyás, fekete-fehérbe burkolt, tűsarkúban tipegő, hamvas arcú, belőtt hajú, zsenge lánykákat, ahogy évnyitóra tipegtek. Fájt a szívem. De nem azért, mert ők  jobban néznek ki (mondjuk ez is relatív), hanem mert évnyitóra mentek. én erről lemaradtam. Tanár vagyok, no! Ott lenne a helyem nekem is. Arról meg senki sem tehet, hogy X protekciós csücsül a helyemen.

        Nem baj, lenyelem, nem is ezért akartam írni, csak beindította a gondolatmenetet. Szóval nézegettem a lánykákat ahogy reggel tipegtek, majd délután, ahogy elfelejtenek rögtön hazamenni, inkább tesznek még egy kört karöltve a lovagokkal a Boldogasszonyon. Semmi gond, romantikázzanak csak! Gyakorlatilag ők most várakoznak. Egy átmeneti állapotban vannak: már nem gyerekek, de még nem felnőttek. Lassan kirepülnek. Most egyenlőre csak annyi a dolguk, hogy tanulnak, reménykednek. Bekerülnek valamilyen szakra. Küzdenek, tanulnak, majd learatják a babérokat. Legalábbis ideális esetben.

       Tanév eleje van. Várakozunk. Nincs hajtás, nagyon ráérünk. ők korzóznak, tervezgetnek,  a tanerő is gőzerővel, csak másmilyen terveket.

      Egy a közös: titkon abban reménykedik mindenki, hogy a 6. óra után bevezetik a búzasör bónuszt, aki alvás nélkül kihúzza, az kap egy sörikét. Persze csak  vicc. De X osztály után én is erősen sóvárogtam a jutalomfalatka után.

        Most hiányzik. Várok. Nem csak ezért, másért is, de az túl személyes. A „személyiségi jogok miatt“ nem tehetem közzé. Orrakoppintás járna érte. Mindegy. A lényeg, hogy ha úgy vesszük, márpedig várakozni igenis jó. Maga az út a cél. A végén tudom, hogy ott van az, amit szerettem volna, teszem azt egy munka… de ez a reményteli fázis, mégis különleges.

        Ilyenkor van időm olyan dolgokra koncentrálni, amik előtte eszembe se jutottak volna. Nincs mókuskerék. Csak hiányérzet. Tiszta párkapcsolat: ha beszélünk veszekszünk, ha nem beszélünk, sovárgunk. Ha tanítunk panaszkodunk, ha nem tanítunk unatkozunk. Ha mást csinálunk, más munkát találunk végül: folyamatosan összehasonlítgatunk. Ez nem én vagyok… ez máshogy volt… 

        Nem baj, majd a saját gyerekemet megtanítom németül, meg olyan okos lesz, hogy irodalomról csacsogunk majd a reggeli kakaó-kv (kinek-mi) mellett… Németül már tud, az irodalomra meg nagyon sokat kell várni. Ha pechem van, matekos lesz. No igen, akkor meg majd csak én pislogok.

        Ma épp azon pislogtam, hogy fiú létére követelte a piros körömlakkot, OK, 3 éves, így nem a necces kategória…

       Hiányzik a kihívás. Hiányoznak a kamaszfiaim! Mind: a nagyon bamba, a nagyon bunkó, a nagyon okoskodó, a nagyon passzív, a jófej, de lusta… mind. Még az is, akit megbuktattam. Sok a közös emlék, noha azzal is tisztában vagyok, hogy van viszont, aki valószínűleg tapsolt örömében, hogy megszabadult tőlem. Semmi gond. Az emlékek idővel megszépülnek.

        Az állóvíz sosem jó, nyitottnak kell lenni az újra. Noha a várakozás idegtépő is lehet, aktívabb-passzívabb időszakokkal, depivel, hisztivel, máskor mégis gyanús magabiztossággal… lelkibéke, lelkierő, lelkiismeret… ezek váltakozása.

      Régen volt olyan, hogy poénbol felültem a villamosra, elmentem vele a végállomásra, majd vissza, aztán mégis tovább a másik végre… igen, pihentagyúság. De kellett, hiszen utazás közben kikapcsol az ember.  Amíg „A“ pontból „B“ pontba eljut, addig kikapcsol. Nézi a házakat, az embereket… de igazából nem lát, csak néz. Némi túlzással akár meditálásnak is tekinthetjük. Szóval várakozni igenis jó dolog. Van is egy ilyen dal, nagyon elvont szöveggel, de ha megszakadok, akkor se fog most így eszembe jutni… ha valakinek beugrik, jelezze!

      Alapvetően fontos kérdés, hogy valójában mire várunk: a csodára, a beteljesülésre vagy csupán a változásra?

 

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.