Főoldal » Anomáliák a szakértői tevékenységben III.

Anomáliák a szakértői tevékenységben III.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

  Az előző két azonos címmel megjelent írásban a kritikai elemzés tárgyát egy olyan SZTNH által készített szakvélemény képezte, amely érdemi szakmai indoklása nem hosszabb egyetlen A4-es oldalnál. Bár rövidnek tűnik az indoklás, így is maradtak benne további olyan érdekességek, amelyek hasonlóképpen fontos tanulságokkal szolgálhatnak mindazok számára, akik szakvélemény kéréssel fordulnak a jövőben a Hivatalhoz.

  Miután tehát a szakértő megállapította, hogy a kérelemben részletezett célok és tevékenységek „nyilvánvalóan” nem tekinthetők kutatás-fejlesztésnek, ezért a későbbiek folyamán erre hivatkozással mérnöki rutintevékenységnek minősíti a szakirodalom áttekintést és más kapcsolódó munkákat is. Teszi ezt úgy, hogy szerinte egyébként ezek is a k+f tevékenység részét képeznék, ha „egy körülhatárolható kutatási program megvalósulását szolgálják”. (A beadvány ismeretében egyébként kijelenthető, hogy egy valóban jól körülhatárolt kutatási programot fogalmaztak meg a kérelmezők.)

  A szakértő tehát azt már jól tudja, hogy sterilen k+f tevékenység nem létezik, így a hozzá kapcsolódó egyéb rutin jellegű tevékenységek is annak részét képezik, a szakirodalom kutatásához hasonlóan.

  Sajnos nem volt ez mindig így, ugyanis találkoztam már olyan szakértői véleménnyel amely %-os arányú megállapításokat tett, azaz a teljes projekten belül 15-25% közötti szintre saccolta be a k+f munka arányát, a fennmaradó részt pedig rutin mérnöki tevékenységnek minősítette. Miután az egészen belül ez utóbbi volt a nagyobb, így az egész projektre kimondta az elutasító verdiktet. Csak azt nem tudom azóta sem, hogy milyen egzakt tudományos és titkos módszerrel rendelkezik arra vonatkozóan a szakértő, hogy a k+f munka értékarányát megbecsülje.

  Miután a szakértő véleménye szerint „nyilvánvalóan” és ránézésre nem minősíthető k+f-nek a tervezett projekt, így a későbbi érvelésekben megfordul a logika, s emiatt nem lesz a többi kapcsolódó tevékenység sem k+f-nek tekinthető.

  Az indoklásban ugyancsak fontos érveként szerepel az, hogy „ a berendezés gyártói alapanyagtól függően a gyártógépek mellé gyártástechnológiát is biztosítanak”, majd néhány külföldi cég nevének felsorolásával folytatja.

  A gépgyártók jellemzően technikát és nem technológiát fejlesztenek és szállítanak ügyfeleiknek. A technológia sok esetben sokkal többe kerül, mint maga a gépi berendezés. Minél fejlettebb egy technológia, annál inkább igaz ez. Gondoljunk csak a számítástechnikára, ahol ma már sokkal többe kerül a számítógépekre megvásárolható egyedi szoftver, mint azok a berendezések, amelyeken azok futnak.
 
  Nyilvánvalóan a gépgyártók abban érdekeltek, hogy minél több területen alkalmazhatók legyenek berendezéseik. Ezért nem csak a géptervezés során törekszenek a minél szélesebb piac megszerzését biztosító univerzalitásra, hanem az értékesítésben is igyekeznek kreatívak lenni. Ennek szellemében szívesen ajánlják olyan feladatokra is termékeiket, amelyekre nem igazán optimális a használatuk. Érdemes tehát a szükségesnél talán kevesebb gyakorlati tapasztalattal rendelkező szakértőnek felhívni a figyelmét arra, hogy nem szabad minden vállalati reklámot készpénznek tekinteni. A vállalati honlapokon gyakran találkozni olyan szakmai anyagokkal, amelyek szerint az ott kínált termék választásával a vevő minden problémáját természetesen megoldják.

  A vállalati honlapokon szereplő reklámszövegek tehát korántsem tekinthetők olyan verifikált információknak, amelyeket egy kutatás-fejlesztési szakértői kérdésben perdöntő bizonyítékként lehetne kezelni.

  Az általunk eddig olvasott nagyon sok szakvélemény ismeretében kijelenthetjük, hogy a szakértők többsége sajnos azt sem tudja, hogy amennyiben egy adott dologgal kapcsolatos tudás külföldön rendelkezésre áll, akkor az még messze nem jelenti azt, hogy ne volna érdemes idehaza abban a témában kutatásokat végezni. Igaz ez még abban az esetben is, ha csupán a külföldön már elért szintet célozzuk meg. A külföldi eredmény ugyanis lehet okosan töredékesen publikált, a lényegi részét tekintve titkos, s lehet megfizethetetlenül drága is. Nyilvánvalóan egy amerikai kutatás nem fog azért leállni egy adott témában, mert például Oroszországban már kitalálták rá a megfelelő megoldást. Ha ezen szemléletű szakértőknek igaza lenne, akkor az ipari kémkedésnek a világon semmi értelme nem volna.

  Ki kell jelentsük, hogy még az alapkutatási eredmények esetében sem igaz az, hogy a világ valamely részén vizsgált és esetleg még publikált témakörökben ne volna indokolt idehaza k+f projekteket indítani. Még kevésbé igaz ez a kísérleti fejlesztéseket megcélzó projektekre.

  Az egyes k+f projektekről utólagosan elkészített szakértői vélemények jellemzően azzal szoktak foglalkozni, hogy mely szövegrészek honnan származnak a kutatásról készült „tanulmányokban”. Ugyanakkor az indoklásban szintén internetről származó információk szerepelnek. Hasonlóan nagyvonalú következtetésként ez alapján akár az is kijelenthető, hogy amennyiben nem tekinthető az internetről „összeollózott” tanulmány kutatás-fejlesztési munkának, akkor szintén nem tekinthető kellően alapos, s így elfogadható szakvéleménynek az, amely kizárólag internetes irodalmi forrásokra való hivatkozásokat tartalmaz.

  Nagyon nem értem azt a szakértőt, azt a hivatalt, amely egy adott témában úgy ad ki szakértői véleményt, hogy ahhoz jól láthatóan nem is ért. Jogot formál ennek ellenére arra, hogy elmarasztaló szakvéleményt fogalmazzon meg. Pedig tudnia kellene, hogy ezzel súlyos károkat okoz a kutatásokat elvégzőknek, előzetes minősítés esetén pedig az elvégezni szándékozóknak.

  A határozat formájában kiadott szakvéleményt a végén többnyire egy tudományos fokozattal nem rendelkező tisztségviselő írja alá. A szakértői munkát elvégző szakember nevéről, felkészültségéről semmit nem lehet tudni, viszont mint láthattuk, a kompetencia szintjéről maga a szakvélemény a rövidsége ellenére nagyon sokat elárul.

  Joggal tehető fel a kérdés mindezek után, hogy mennyire tekinthető hitelesnek és felelősségteljesnek az a szakvélemény, amelynek készítője ilyen gondolkodásmóddal, felkészültséggel rendelkezik, s ráadásul még a nevét sem adja a munkájához.

dr. Reith János

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.