Főoldal » Fenntarthatóság, erkölcs, etika III.

Fenntarthatóság, erkölcs, etika III.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Ebben a részben bemutatok néhányat a fenntarthatóság/fenntartható fejlődés általam jelentősnek vélt értelmezési lehetőségei közül. A két pólus (erkölcs-etika) érzékeltetése itt is fontos, mégpedig azért, hogy lássuk: a fenntartható fejlődés sem egységes elmélet – és nem is minden esetben fenntartható…

 Kezdjük a legáltalánosabb és legismertebb definícióval, amelyet az ENSZ által életre hívott Környezet és Fejlődés Világbizottság, és annak vezetője, az akkori norvég miniszterelnök, Gro Harlem Brundtland fogalmazott meg 1987-ben, „Közös jövőnk” című jelentésében:

 „a fenntartható fejlődés a fejlődés olyan formája, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől”.

 A Brundtland-bizottság munkája lényegében konszenzusra törekedett a növekedéspárti és az egyre inkább teret nyerő ökológiai közgazdászok nézetei között, a definíció pedig elég tág értelmezésre ad okot, amiért éles kritikákkal illették. A jelentés a fejlődő világban tapasztalható szegénység felszámolásának lehetőségét ugyanis a gazdasági növekedés serkentésében látta; azzal együtt, hogy a gazdasági és társadalmi intézményrendszerek új szemléletű működését is szorgalmazza. A növekedés, mint megoldás ösztönzésekor azonban a jelentés figyelmen kívül hagyta, hogy a növekedés az ökológiai rendszerek eltartó-képességének függvénye, és nem értelmezhető egy véges, nemnövekvő ökoszisztémában (Daly, 1993).

 A Brundtland-féle definíciójával szemben nézzük Herman Daly, a világ egyik legnépszerűbb ökológiai közgazdászának meghatározását:

„a fenntartható fejlődés a folytonos szociális jóllét elérése, anélkül, hogy az ökológiai eltartóképességet meghaladó módon növekednénk.”

 Érdemes összehasonlítani a két megközelítést: a Brundtland-jelentés „igények” és „szükségletek kielégítéséről” beszél, Daly pedig a „szociális jóllét eléréséről”. Brundtland-jelentés a „jövő generációk szükségleteinek kielégítését” tartja szem előtt, míg Daly az „ökológiai eltartóképességet”. Előbbi tökéletesen illeszkedik a korunk erkölcsi kódexe által diktált antropocentrikus, materialista világképhez (lényegében egy újabb neoklasszikus dogmáról beszélünk), utóbbi pedig inkább ökocentrikus szemléletet, etikai preferenciát tükröz, az embert és környezetét is méltósággal kezeli. Gondolkozzunk el a definíciók által sugallt értékrenden, és azon, melyik mutat inkább a fenntarthatóság irányába.

Az 1992-ben, Rio Janeiró-ban megrendezett ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferencia keretében elfogadott Agenda 21 (Feladatok a XXI. századra) dokumentum kiterjesztette a fenntarthatóság dimenzióit – a gazdasági pillér mellett megfogalmazta az ökológiai és a társadalmi tényezők fontosságát is. A fenntarthatóság e hármas értelmezése napjainkra közmegegyezéssé vált. Nézzük e három dimenzió viszonyrendszerének két fő megközelítését, amelyet hívhatunk erkölcsi ill. etikai megközelítésnek is (lásd: galéria – 1. és 2. kép).

Az első ábra egy klasszikus Venn-diagram, amely a három tényező egyfajta összefüggésrendszere. Az abszolút fenntarthatóság, azaz a környezet, a társadalom és a gazdaság együttes fenntarthatósága, csak a három halmaz kapcsolatában értelmezhető. Ha ez nem áll fenn, még akkor sem beszélhetünk fenntarthatóságról, ha a tényezők némelyikének (de nem mindegyikének!) van közös tartománya. Ez az ábra a környezetet, a társadalmat és a gazdaságot alapvetően elkülönülő rendszerekként értelmezi, azt sugallva, hogy egyik sem függ a másiktól számottevően, egymás nélkül is képesek fennmaradni. Leginkább a növekedéspárti, neoklasszikus közgazdasági iskola által elfogadott értelmezés.

A második diagram egészen más szemléletet tükröz: hierarchiát feltételez a fenntarthatóság három pillére között. A környezet, de még a társadalom is a gazdaság „felett” áll, amely a középponttól lefelé tolódott, ezzel is érzékeltetve, hogy nem jelentheti az egyedüli célt. A gazdaság fontos, hiszen végső soron ellát minket javakkal, de nem mindenekfelett álló entitás, ugyanis működéséhez a társadalom és a környezet szolgáltatja a kereteket. E kereteket nevezhetjük a gazdaságon kívüli-fölötti inputoknak, azaz metaközgazdaságtani tényezőknek. Ha a gazdaság ezeket figyelmen kívül hagyja, öncélúvá válik, és nem vesz tudomást sem az emberről (amelyért „létrejött”), sem a környezetről (amely révén „működhet”). Ez az értelmezést elsősorban az ökológiai és az alternatív közgazdasági irányzatok vallják, de a mainstream-ben is egyre elterjedtebb.

Erős párhuzam figyelhető meg a két ábra valamint az ún. gyenge és szigorú fenntarthatóság fogalmai között.

A gyenge fenntarthatósági kritérium három tőketípust különböztet meg: az ember által létrehozott-, a humán– és a természeti tőkét, amelyek egymást korlátlanul helyettesíthetik, mivel aggregált állományuk időben nem csökkenhet. Ennek a szemléletnek a paradoxonitása (ennélfogva a veszélye is) abban áll, hogy szélsőséges esetben akár egy természet nélküli világ is elképzelhető, ahol a természet szerepét a gazdaság veszi át (Szlávik, 2006).

Ezzel szemben az erős vagy szigorú fenntarthatósági szabály lényege, hogy a természeti és az ember által létrehozott tőke sokkal inkább egymás kiegészítői, mintsem helyettesítői. A természeti tőke értéke időben nem csökkenhet, mert korlátozó tényezővé vált a fenntarthatóság szempontjából. A kritérium – a gyenge fenntarthatósághoz hasonlóan – azzal számol, hogy az aggregált tőkeállomány időben nem csökken, azonban kizárja a természeti tőke bármely más típusú tőkével történő helyettesíthetőségét. Lényegében nem engedi meg a természet degradálódását még akkor sem, ha azáltal más tőkejavak gyarapodnának.

Végül különbséget kell tennünk a növekedés és a fejlődés fogalmai között, hiszen ezek esetében is megragadható az erkölcsi és az etikai viszonyulás eltérő minősége.

A fejlődés nem mennyiségi növekedés, hanem minőségi javulás, amely a természeti tőke esetében nem jelentkezik költségként. A növekedés külső szabály (erkölcs), amely domináns minőségként alárendeli a környezetet és a társadalmat a kevesek rövid távon biztosított, anyagi értelemben vett gyarapodásának. A fejlődés ezzel szemben belső parancs (etika), amely túlmutat az anyagelvűségen, ezért nehezebben is értelmezhető. Alkalmazkodó minőség, általa a környezet örökös változásaira egyre csiszoltabb dinamikával válaszolhatunk, így a tudásunkkal, tapasztalatunkkal és nem mulandó anyagi javainkkal válhatunk egyre jobbá, többé. A növekedés határai egyértelműek, a fejlődésé azonban nem. Ez nem azt jelenti, hogy a fejlődésnek nincsenek határai, azonban vélhetően korántsem olyan élesek, mint a növekedésé. Ennélfogva szélesebb a mozgástér a tekintetben, hogy meddig növelhetjük az emberi jólétet az erőforrások teljesítményének növelése nélkül (Costanza–Daly, 1992).

Az ökológiai rendszerekhez, mint erőforrásaink hordozóihoz való attitűdünk megváltoztatása – véleményem szerint – egzisztenciális kérdés, hiszen az azokból nyert természeti erőforrásainkat egyrészt nem mi hoztuk létre, másrészt regenerációs képességüket meghaladó felhasználásukkal nem csupán az ökoszisztéma fenntarthatóságát, hanem azon keresztül saját fenntarthatóságunkat is kockáztatjuk. A fenntarthatóság értelmezése szempontjából az ökológia, mint legjelentősebb keretfeltétel, kulcsszereppel bír.

———-

Irodalom

United Nations World Commission on Environment and Development (1987): Our Common Future. [online] Elérhető: http://www.un-documents.net/wced-ocf.htm

Daly, H. E. (1993): Sustainable Growth: An Impossibility Theorem. In Daly, H. E. – Townsend, K. N. (szerk.): Valuing the Earth: Economics, Ecology, Ethics. Cambridge, MA., U.S.A.: MIT Press. pp. 267-275.

United Nations Conference on Environment and Development (1992): Agenda 21. [online] Elérhető: http://www.un-documents.net/agenda21.htm

International Union for Conservation of Nature (2006): The Future of Sustainability: Re-thinking Environment and Development in the Twenty-first Century [online] Elérhető: http://cmsdata.iucn.org/downloads/iucn_future_of_sustanability.pdf

Szlávik J. (2006): A környezetvédelem közgazdasági kérdései és a ’fenntarthatóság’. Iustum Aequum Salutare, 2 (1-2), p. 86

Costanza, R. – Daly, H. E. (1992): Natural Capital and Sustainable Development. Conservation Biology, 6 (1), pp. 37-46.

Gyulai I. (2008): Kérdések és válaszok a fenntartható fejlődésről. Budapest, Magyarország: Magyar Természetvédők Szövetsége.


MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.