Főoldal » A magyar honfoglalás és előzményeinek és a kalandozások korának rövid történeti áttekintése

A magyar honfoglalás és előzményeinek és a kalandozások korának rövid történeti áttekintése

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

A szakterület Facebook oldalán lezajlott szavazás alapján mai hosszabb lélegzetvételű cikk a honfoglaló magyarsággal kapcsolatos. A cikk a szakdolgozatom részét képezi. Annó próbáltam minnél tényszerűbben megírni ezt a részt és csak és kizárólag a hivatalosan elfogadott szakirodalmat használtam fel megírásához. Kérlek benneteket ezen szempontok figyelembevételével olvassátok. 

A magyar honfoglalás és előzményeinek és a kalandozások korának rövid történeti áttekintése. A honfoglaló magyar haderő harcmodorának rövid ismertetése

 

A magyar honfoglalás és előzményeinek és a kalandozások korának rövid történeti áttekintése

 

Ahhoz, hogy az általam vizsgált két népcsoport szúró-vágó fegyvereinek kialakulásának a folyamatát megértsük, térben és időben el tudjuk helyezni őket, szükséges megismerni a vizsgált korszak történéseit is. Szakdolgozatom ezen fejezetében a magyar nép honfoglalásának előzményeit, eseményeit és a honfoglalást követő időszak történéseit szeretném röviden ismertetni. Ugyan a magyar nép története jóval az általam vizsgált időszak előtt kezdődött, azonban jelen esetben a terjedelem korlátai miatt meg kell határoznom egy olyan időpontot, amely nagyjából egybe esik az általam vizsgált másik korszak, az úgynevezett viking-korszak kezdetének időpontjával. Ez az időpont a Kr. u. 813-as és az azt megelőző pár év. Ekkor olvashatunk először a magyar népről, mégpedig a bizánci szerzetes Hitvalló Theofanes Kronografia, azaz Világtörténet című művében, ami eddig az időpontig taglalja a világ történelmét. Ebben az írásos műben Theofanes a kazárokat konzekvensen keleti türköknek nevezi, ebből Szűcs Jenő kutatásai alapján arra következtethetünk, hogy nyugati türköknek is kellett lenniük a Don folyótól, azaz Kazáriától nyugatra. Ezt egy későbbi forrás alá is támasztja, mégpedig Nikolaos Mystikos konstantinápolyi pátriárka nevezi a magyarokat nyugati türköknek 924-ben[1]. Ebben az időben történik meg az Avar birodalom megdöntése, melynek vezetője Nagy Károly (742. április 2. – 814. január 28.) mellett, Krum bolgár kán (803 – 814). Krum 811. július 26-án Makedóniában megsemmisítő vereséget mér a bizánci seregre, megöleti I. Niceforos császárt, akinek koponyájából – sztyeppei szokás szerint – ezüsttel bevont ivókupát készíttetett. 813. június 22-én legyőzi utódját I. Mihály (Mikhael) császárt is.[2] Számunkra ez a két bizánci vereség azért fontos, ugyanis a forrásokban megtalálható „hunoi”, illetve „vengre” elnevezések valószínűleg magyar segédcsapatokat jelölnek. Krum 814. április 14-én bekövetkezett halála után Bizáncnak sikerült szövetséget kötnie utódával, Omurtaggal (814-831), így az ún. nyugati fronton átmenetileg békés időszak következett.[3] Azonban a Don-folyótól keletre már más volt a helyzet. A Kazár Birodalmat a Don-folyó keleti oldalán két erőd védte, melyet ma Majackoe Gorodisce és Cimljanskoe Gorodisce néven ismerünk. Mindkét erőd a Don átkelőhelyeinél helyezkedett el, ezzel is védve a kazárokat. Azonban a déli erődöt egy meg nem nevezett ellenség elpusztította, a régészeti leletek tanúsága szerint valamikor 813 után.[4] Ennek az eseménynek a következményeként a Kazár Birodalom védtelen lett a déli Don-határ felől érkező támadásokkal szemben. Ezt orvosolván a kazár kagán segítséget kért Theofilos (829 – 842) bizánci császártól, mégpedig hadmérnökök és katonai építészek személyében. Theofilos segítségül Petronas spathariost (valószínűleg valamilyen rangot jelölhetett a neve, úgymint kardtartó) küldte, aki ezúttal az elpusztított erődtől 15 kilométerrel lejjebb, de már a túlsó azaz a nyugati parton építette fel a Sarkel erődöt, mely az elpusztított előd után kapta a nevét(Sar-kel, S.r.kil = Fehér erőd/vár). Ezt az erődöt, valamint a 70 kilométerrel lentebb épült Semikarakory nevű erődöt azért fontos megemlítenünk, mert a későbbi írott források szerint a túlparton portyázó és a Duna mentén „Sarkeltől 60 napi járóföldre” felbukkanó ellenséget Dentumoger/Dentümogyer néven illeték[5]. Omurtag halála után, ami a 831-es évben következett be, Malamir (831-837) került a trónra, akit jóval gyengébb uralkodói képességekkel rendelkezett, mint elődje. Uralkodása alatt az uralma alá tartozó „makedónok” – akik a Dunától északra éltek – megindultak, hogy megszabadulván a bolgár uralom alól hazaköltözzenek (Malamir uralkodása alatt deportálták őket erre a helyre). A bolgárok a velük szövetségben álló Ouggroi/Ounnui/Tourkoi népcsoportot küldték a szökés megakadályozására, azonban ez nem sikerült. Viszont a források összevetésével kijelenthetjük, a fent nevezett szövetséges népek már valóban magyarok, és ennek kapcsán 837/838 körül először érik el a Duna vonalát[6]. Kis idő elteltével a Don torkolatától az Al-Dunáig terjedő területet különböző arab és perzsa források már al-Madzgarrija névvel illetik, tehát valószínűleg 870-től ez a terület már magyar uralom alá tartozott[7]. Ezt a területet nevezi a magyar történetírás Levédiának és Etelköznek. A magyar nép tényleges honfoglalása 894 és 900 között zajlott két szakaszban, amikor is a Kárpátokon átkelve benépesítették a Kárpát-medencét; először Kárpátok vonalától a Dunáig, majd később a Dunántúlt is. A betelepülők száma körülbelül 5-600 ezer fő. Az ebből az időszakból származó antropológiai és régészeti anyag egységes, a férfi és női sírok aránya nagyjából 50-50 %. A sírok régészeti anyaga egységesen a honfoglaló magyarokhoz köthető, mindenütt vannak szegényebb és gazdagabb sírlelettel rendelkező sírok. A honfoglalást követő századot a „kalandozások korának” nevezzük. Azonban itt meg kell jegyeznünk, hogy ezek a „kalandozások” nem kifejezetten a kalandkeresést és a zsákmányszerzést szolgálták. Talán legjobban, mint szerződéses katonai hadjáratokat írhatjuk le őket, melyeknek legfontosabb részük Európa még nem ismert részeinek a feltérképezése, valamint az európai népek katonai erejének felmérése és megismerése, illetve a Kárpát-medencében letelepült magyarság helyzetének biztosítása. Ezen időszak alatt összesen 47 ilyen hadjáraton vettek részt a magyar seregek, ezek közül 38 nyugat felé, 9 pedig dél felé irányult. Ezekből 41-42 hadjárat zárul győzelemmel, és mindössze 5-6 vereséget könyvelhet el a magyar haderő. Azt azonban érdemes hozzátenni, hogy ezeknél a vereségeknél nem egy védekező, visszavonuló magyar haderő szenved vereséget, hanem az ellenséges terület mélyén állítják meg az előrenyomulásukat. Ebből is látszik, hogy 907 és 1030 között magyar földre ellenséges haderő nem tudja betenni a lábát. A hadjáratok során a honfoglaló magyarok csapatai elérik Dániát, az Atlanti-Óceánt, Andalúziát, Capuát, Konstantinápolyt és Thesszalonikit. Útjuk során átkelnek nagy folyókon – pl. Rajna – illetve nagy hegységeken, például téli körülmények között az Alpokon többször is. Az alábbiakban szeretnék egy pár példát felsorolni ezekből a hadjáratokból:

 899-ben Arnulf császár a magyarok segítségét kéri I. Berengár itáliai király ellen.

905-ben I. Berengár hívására a magyarok beleavatkoznak az Észak-Itália birtoklásáért kitört háborúba.

911-ben a magyar sereg a Burgundia ellen indított hadjárata során első ízben kel át a Rajna folyón.

 926-ban hadjáratot indítanak Bajorország és Svábföld ellen.

933. március 15-én vereséget szenvedtek a magyar hadak Merseburgnál a Szászországi hadjárat alatt.

940-ben Hugo itáliai király szövetségeseként a magyarok Róma környékét támadják.

954-ben Bulcsú magyar vezér sikeres nyugati hadjáratot vezet.

955. augusztus 15-én a magyarok vereséget szenvednek Augsburgnál, ezt tekinthetjük igazából a „kalandozások kora” lezárásának

958-ban Magyar hadjárat Bizánc ellen.

A 955-ös év után ezek a hadjáratok megszűnnek, ugyanis nincs ok újabb hadjáratot indítani. Többet nem kérik fel szövetségesnek a magyar haderőt, saját erőből pedig nem indítanak támadást. A magyar honfoglalás és államalapítás történelmi szempontból viszonylag rövid idő alatt, 895 és 1000 között lezajlott. A X. század I. (Szent) István megkoronázásával ér véget. 997-ben először fejedelemnek választják, majd 1000/1001 körül megkoronázzák az első magyar királyt. 


[1]     Bóna István:A magyarok és Európa a 9-10. században. História. Budapest, 2000  p. 9. oldal

[2]     Bóna István: A magyarok és Európa. i. m p.10.

[3]     Bóna István: A magyarok és Európa. i. m p.10.

[4]     Bóna István: A magyarok és Európa. i. m p.10.-11.

[5]     Bóna István: A magyarok és Európa. i. m p.11.

[6]     Bóna István: A magyarok és Európa. i. m p.11.

[7]     Bóna István: A magyarok és Európa. i. m p.12.

A honfoglaló magyar haderő harcmodorának rövid ismertetése

A honfoglaló magyarság harcrendje a sztyeppei örökségen alapszik. Rengeteg adatunk van róla, melyet legfőképpen VI. (Bölcs) Leó császár vezéreinek adott utasításaiból ismerünk. A magyar hadrend alapja a könnyűlovasság volt, mint ahogy a nomád harcmodort folytató népek legtöbbjénél ezt megfigyelhetjük. Miként azt Bölcs Leó Taktika című művében is olvashatjuk a magyarok többféle fegyverrel is rendelkeztek: „Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség kívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják.”[1] A honfoglaló magyarok harcmodorát az összes forrást értékelve Hóman Bálint foglalta össze a XX. század elején, melyet szó szerint idéznék: „A küzdelemben lehetőleg kerülték a kézitusát. Az ellenség közelébe férkőzve nyílharcot kezdtek. Rendszerint védett helyen, folyók között, mocsarak közt, ligetekben, erdőkben húzódtak meg, és onnét zúdították nyilaik és parittyaköveik záporát az ellenfélre. A nyílharc után, az ezredek közt csupán kis választóközöket tartva fenn, tömör harcvonalba fejlődtek és vágtatva rohanták meg az ellenséget, a harcosokat kopjával taszítva le a lovukról. A hosszú lándzsával, nehéz pallossal[2] felfegyverzett nyugati páncélos katonasággal szemben kitűnő fegyvernek bizonyult a hunok és avarok idejében még ismeretlen, rövid, görbe szablya; a páncélt hadiszekercével, fokossal hasogatták. A szekerce és a kard használatára egyébként csak a menekülő sereg üldözése vagy maguk védelme közben szoktak sort keríteni. Sikertelen támadás vagy félsiker esetén szívesen folyamodtak cselhez. Könnyű, lovas pusztai népek szokása szerint megveretést színlelve, hirtelen visszavonultak, a nyomukba vágtató nehéz lovasságot mocsarak közé, erdőbe csalták, hol mozgásában akadályozva, a rejtekhelyükről nyilazó, parittyázó[3] magyar csapatok támadásának áldozatává lett. Kitűnő lovasok és céllövők lévén, nem egyszer többszörös túlerő ellen is sikerrel állták a harcot s a menekülésüket fedező, lóhátról hátrafelé nyilazó íjászok nem egy vereséget fordítottak győzelemre. A gyalogsereg és a középkori páncélos nehéz lovasság tehetetlennek bizonyult a könnyűmozgású (…) magyar lovasokkal szemben. Favárfalak, földsáncok, árkok, sőt a nagyobb folyók sem nyújtottak védelmet a nyeregben biztosan ülve, minden akadályt legyőző, árkot, sáncot ugrató, hegyet meghágó, folyót átúszó magyarokkal szemben. Minden akadályon áttörő vitézségüket és rettenthetetlen merészségüket még a legelfogultabb ellenséges írók is készséggel elismerik”[4]. A Hóman-féle leírás elég részletes képet ad a magyarok harcmodoráról, azonban megírása óta kissé elavult lett. A magyarok harcmodorának alapja a cselvetés volt, nem szívesen bocsátkoztak nyílt, lovassági ütközetbe. Inkább kisebb csapatokat küldtek előre, melyek üldözésre kényszerítették az ellenség lovasait, majd mikor céljukat elérték – a nyeregben megfordulván folyamatos nyílzápor alatt tartva az őket üldözőket – visszalovagoltak a sereg nagyobb részéhez, az ún. „tömény”-hez. Mikor az ellenség lőtávolba ért, a rendezett sorokban lovon ülő „tömény” gyilkos nyílzáport zúdított rájuk, ezzel teljesen szétzilálva a soraikat és csak ezek után rohanták le az ellenséget. Ekkor kerültek elő a honfoglaló magyarságra oly jellemző közelharci fegyverek, mint a kopja, a különböző típusú fokosok és a szablya is, amit a szakdolgozatom egyik következő részében részletesen ismertetek, kialakulásának, típusainak és hatékonyságának tekintetében, valamint az idáig általam ismert régészeti leleteket megpróbálom egy általam készített tipológiai rendszer szerint osztályozni.


[1]     Nagy Kálmán: A honfoglalás korának hadtörténete. Heraldika Kiadó. 2007. p. 65.

[2]     A szező ebben az esetben pontatlan, a pallos a XVI. században jelenik meg.

[3]     Parittyát soha nem hasznááltak a honfoglaló magyarok.

[4]     László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Múzsák Közművelődési Kiadó. Budapest, 1988. p. 367.-368.

Forrás:

Bóna István:A magyarok és Európa a 9-10. században. História. Budapest, 2000

Nagy Kálmán: A honfoglalás korának hadtörténete. Heraldika Kiadó. 2007.

László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Múzsák Közművelődési Kiadó. Budapest, 1988.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.