Főoldal » A nem is olyan “sötét” kora középkor hadtörténete II. – Ász angolszászok 2. rész

A nem is olyan “sötét” kora középkor hadtörténete II. – Ász angolszászok 2. rész

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Előző írásomban inkább az angolszász történelem főbb pontjait ismertettem meg a Kedves Olvasóval. A következőkben pedig ezen népcsoport hadászatát és a csaták során alkalmazott taktikáját próbálom meg részletesen felvázolni, remélhetőleg minden felmerülő igényt kielégítve.

Az angol-szász hadviselésben egyaránt megfigyelhető a távolsági és a közelharci fegyverek használata. A csata során mielőtt a két hadsereg ténylegesen összecsapott volna, bevett taktika volt a különböző távolsági fegyverek használata. Ez alatt az íjak, hajító dárdák, valamint a dobásra alkalmas balták használata volt, mellyel először megpróbálták megritkítani az ellenség sorait. A közelharci fegyverek közül a csatabárdokat, lándzsákat valamint a kardokat találjuk meg a régészeti leletek között.

A korszakra jellemző harcászati egység az úgynevezett hadicsapat intézménye volt. Ez azt jelentette, hogy minden nemes úr, legyen akár király, aetheling vagy ealdorman egy harci csapatot tartott a szolgálatában. Általában a csapatba a vezető közvetlen rokonsága és az általa uralt terület legjobb harcosai tartoztak. A csapaton belüli pozíciót általában a születési jog és a harci tettek jelentősége határozta meg. Ez azt jelentette, hogy ugyan az előkelő születés előny volt, viszont egy alacsonyabb sorból származó harcos is magas rangra emelkedhetett, ha méltóvá vált rá. Ahhoz a vezetőhöz, aki képes volt megadóztatni szomszédjait, illetve sikeresen vezetett portyákat az ellenségei ellen, az általa uralt területeken kívülről is érkeztek harcosok, hogy a szolgálatába álljanak. A történetíró Bede is feljegyzett egy ilyen esetet, mégpedig Deidra királyát Oswinet említi, aki olyan népszerű volt, hogy Anglia szinte minden területéről érkeztek hozzá nemes harcosok, hogy a szolgálatába álljanak. A hadicsapat az általa szolgált úr termében lakott, ahol is egy asztalnál étkeztek vele. Ez azért volt fontos, hogy kialakuljon az a feltétlen hűség és bajtársiasság, ami harci helyzetben nélkülözhetetlen volt. Ezen felül az vezetőjük kisebb ajándékokkal – ezek általában fegyverek – valamint hosszabb szolgálat után földadománnyal honorálta a hűségüket. Azonban ezek a harcosok nem nevezhetőek zsoldosoknak a szó klasszikus értelmében; az uraság és a harcosok közötti kapcsolat hosszú távú volt és mindkét fél részéről szent kötelékként volt kezelve. A személyes presztízst mindennél magasabbra tartották, így vezető által adott ajándékok nemcsak anyagi jutalmat jelentettek, hanem a harcos személyes tekintélyét is növelték. Ha egy ilyen hadicsapat vezetője egy katonai konfliktus során meghalt, a csapatnak kötelessége volt megbosszulni uruk halálát. Ez első hallásra furcsának és talán túl romantikusnak tűnik, azonban az Angolszász Krónikában is található pár olyan eset feljegyzése, amikor is az vezető halála után az egész csapatot lemészárolta az ellenség. Példaként a daegsantan-i csatát hozhatjuk fel, amelyre Kr. u. 603-ban került sor. Ugyan a csata norhtumbriai győzelemmel ért véget, azonban Theodbaldot aki Northubmria királyának Aethelferthnek volt a testvére, megölték mégpedig „azokkal együtt, kiket a hadseregben vezetett”. A hadicsapat intézményének másik fontos része az újoncok kiképzése volt. A hivatalos kiképzésre utaló bizonyítékok eléggé hiányosak. Az egyik példaként talán a dán krónikus Saxo leírását említhetjük, aki leírja, ahogy a Gram nevű hős fiatalkorában hogyan gyakorolta a kardvívást a tapasztalt harcosok között, nagy odafigyeléssel utánozva az általuk használt hárítások, szúrások és vágások kombinációit. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy Saxo ezt a korai XIII. században írta, így egészen biztosan hatással voltak rá a korabeli bevett gyakorlatok. Ezen kívül a vadászat, valamint a sportolás (pl. súlyok emelgetése, birkózás és lovaglás) voltak azok a tevékenységek, amelyekkel ki lehetett egy olyan erőnlétet fejleszteni, amit megkövetelt a lándzsával vagy karddal és a hozzátartozó pajzzsal való harcmodor. A kevés példa közül, melyet az angolszász forrásokban találunk, talán a Kr.u. 991-ben történt maldoni csatát leíró költemény adja vissza az egyik legjobban, hogy hogyan is nézhetett ki a kiképzés:

„Aztán Byrhtnoth elkezdte igazgatni a harcosait tanácsokat osztogatván miközben lovagolt,elmagyarázván a harcosoknak hogyan álljanak és tartsák meg a helyüket és megparancsolta, hogy a pajzsaikat helyesen és szorosan tartsák a kezükben, és ne féljenek.”

(részlet Richard Underwood: Anglo – Saxon Weapons & Warfare című könyvéből)

Az angolszász csapatok taktikája nagyfokú hasonlóságot mutat a vikingek által használt taktikákkal. A kontinensen élő germán törzsektől (lsd. frankok és a gótok) eltérően nem lóhátról harcoltak, hanem ahogy azt az északi harcosok tették, lóháton érkeztek a csatatérre, majd gyalogosan bocsátkoztak harcba. Ezt a fent említett maldoni csatáról szóló költemény is megemlíti. Sőt, a műben Byrhtnoth parancsot ad a lovak elhajtására, hogy a visszavonulásnak még a gondolata se merüljön fel. A csaták során bevett szokás volt a pajzsfal használata.  A kisebb létszámú hadsereg általában megpróbálta kihasználni a természet által kínált lehetőséget, például magaslatokat valamint a közelben lévő folyókat. Sok olyan csatát találunk az angolszász hadtörténelemben, melyet gázlóknál vívtak, például a Crecganford-i (Kr. u. 485.), a Cerdicesford-i (Kr. u. 519.), a Biedcanford-i (Kr. u. 571.) és a Beoford-i (Kr. u. 752.) csaták. Ennek az lehet az oka, hogy egy esetleges menekülés során könnyebben tudtak védekezni. Ha a csata helyszíne nem rendelkezett megfelelő természeti adottságokkal, akkor a kisebb létszámú haderő kénytelen volt megnyújtani az arcvonalát, hogy elkerülje az átkarolást. Ezzel azt kockáztatták, hogy az ellenséges csapatoknak sikerül erőfölényt kialakítaniuk egy adott ponton az arcvonalon és áttörniük azt.  A csatát valószínűleg az íjászok és egyéb távolsági fegyvert használó harcosok kezdték meg, akik a saját arcvonaluk előtt állva ritkították a feléjük tartó ellenség sorait. Ahogy az arcvonalak egyre közelebb kerültek egymáshoz ezek a harcosok visszakényszerültek társaik mögé. A csata a tetőpontját akkor érte el, amikor a két pajzsfal találkozott, a pajzsok egymásnak feszültek és a harcosok között először történt meg az ütésváltás. Nagyvalószínűséggel a legtöbbjük lándzsával volt felszerelkezve, még a tehetősebb harcosok is, akik rendelkeztek karddal. A csata folyamán egyik vagy másik pajzsfal ritkulni kezdett, ahogy az elől álló harcosok elestek vagy megsérültek és nem tudták tartani a soron belüli pozíciójukat. Általában ezek könnyebb sérülések voltak és így vissza tudtak menekülni a hátvédbe, hogy aztán ellátván sebeiket újra harcba bocsátkozhassanak. A harc előrehaladtával, mikor a szembenálló pajzsfal eléggé megritkult már, az agresszívabb harcosok megpróbáltak áttörni az ellenség vonalán úgy, hogy kartávolságon belülre kerültek az ellenséghez és kardjukat használván levágták azt. Ha egy pajzsfalat áttört az ellenség és a hadvezér nem volt képes újból hadrendbe állítani megmaradt embereit, akkor azok kénytelen voltak elhagyni eddigi pozíciójukat, különben hátulról levágták volna őket.  A pajzsfalon kívül a másik bevett hadrend az úgynevezett ék alakzat volt, melyet Vegetius, római történetíró említ meg a IV.-V. száazadban írt Epitoma Rei Militaris című művében. Az ék alakzatot latinul cuneusként ismerjük és már a rómaiak is használták, bár a katonák között elterjedtebb volt a „disznófej-fej” (capui porcinum) vagy „vaddisznó-orr” elnevezés. Ezt az elnevezést a vikingek is használták svínfylking néven. Ahogy azt Vegetius tisztázza, ez az alakzat az ellenség sorainak az áttörésére volt alkalmas. Mind a római, mind a viking szerzők megegyeznek abban, hogy ennek az alakzatnak a hatásos ellenszere, ha az arcvonal V alakot vesz fel, ezzel két oldalról beszorítván az ellenséget (a rómaiak ezt a hadmozdulatot forceps, illetve forfex kifejezéssel illeték). A pajzsfal legnagyobb erősségét nem a fizikai, hanem a szellemi szinten kell keresni. Ha a harcosok képesek voltak megőrizni lélekjelenlétüket és a helyükön maradni, illetve életüket kockára téve előre nyomulni akkor nagyvalószínűséggel, sikerrel jártak és győzelmet arattak. 

Amint azt láthattuk, az angolszászok hadviselési szokásai párhuzamba állíthatóak mind a római, mind a viking hadviseléssel. Azonban ez az adott korszakot tekintve nem olyan meglepő, hiszen az angolszászok és a vikingek szinte azonos fegyverzettel rendelkezteztek. A közeljövőben tervezem, hogy mindkét népcsoport fegyverzetével részletesebben foglalkozom egy-egy nagyobb lélegzetvételű cikkben. 

Felhasznált irodalom:

The New Cambridge Medieval History Volume II c.7oo—c. 900, Edited by Rosamond McKitterick, 
Part I. 2 (a) Simon Keyes: England, 700 – 900

Richard Underwood: Anglo-Saxon Weapons and Warfare Tempus Puplishing Ltd., 1999.

Bárány Attila: Britek, angolszászok, vikingek Attraktor Kiadó, 2008.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.