Főoldal » A véderőtörvény és a Magyar Királyi Honvédség III.

A véderőtörvény és a Magyar Királyi Honvédség III.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

A honvédtüzérség

 

Az 1848/49-es honvédtüzérség rövid, dicsőséges szereplés után a világosi és komáromi fegyverletétel után megszűnt. Ettől kezdve ismét csak osztrák-magyar tüzérségről beszélhetünk. Mivel e tüzérség kötelékében igen sok magyar katona szolgált, a császári királyi haderő tüzérségét joggal tekinthetjük a magunkénak is. Az 1868-as véderőtörvény megalkotásánál a magyar nemzettel szembeni politikai bizalmatlanság eredményezte azt, hogy a magyar honvédség nem rendelkezett tüzér és műszaki alakulatokkal. E tény az amúgy is másodvonalbeli honvédség ütőképességét nagymértékben csökkentette, még akkor is, ha adott esetben ezeket az alakulatokat a közös hadsereg biztosította volna. A kiegyezést követő évtizedekben oldódott a politikai bizalmatlanság, javultak a gazdasági feltételek és ez lehetővé tette, hogy a honvédség mind szervezetében, mind békelétszámában egyre inkább közelítsen a közös hadsereghez. Több mint négy évtizednek kellett azonban eltelnie ahhoz, hogy a honvédség megkapja a kor egyre inkább meghatározóvá váló fegyvernemét, a tüzérséget. Az 1912. évi honvédségi törvény értelmében 70 ágyús-, tarackos- és lovasüteget kellett felállítani két szakaszban. Az első ütemben (1913—16) nyolc darab négyüteges tábori tüzérezred és két lovas tüzérosztály szervezését tervezték. A tarackos ütegek felállítását a második ütemben, 1916 után kellett volna megvalósítani. Az 1912. évi balkáni események kapcsán keletkezett háborús feszültség azonban meggyorsította a honvéd tüzérség szervezését. 1913 januárjában a közös hadsereg magyarországi kiegészítésű tüzércsapataiból megalakult két tábori tüzérezred és nyolc önálló tábori osztály törzse. Februárban ugyancsak a közös hadseregbeli állományból megalakultak az ütegek is és március elsején elindították őket állomáshelyükre. A honvéd tábori ágyúsezred békében ezredtörzsből, két osztályba szervezett négy ütegből, lőszertelep keretből, pótkeretből és anyagkezelő bizottságból állt. Béke és hadiállománya, fegyverzete teljesen megegyezett a közös hadseregével. 1914 tavaszán újabb szervezésekkel elérték az első ütem végére tervezett nyolc tábori tüzérezred felállítását és egy lovas tüzérosztály is hadrendbe állt.

A haderő anyagi (-ellátó) szolgálata

Az anyagi (ellátó-) szolgálatot az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében a hadbiztossági tisztviselők vezették, akik a közös hadügyminisztérium és a két honvédelmi minisztérium (magyar és osztrák) hadbiztosi osztályain, vagy a minisztériumok egyes katonai osztályain, mint szakelőadók, továbbá a hadtest- és hadosztály hadbiztosságoknál, illetve a honvédkerületi hadbiztosságoknál teljesítettek szolgálatot. A mozgósított hadseregnél a hadtáp-főparancsnokság és hadsereg hadtápparancsnokságok (a háborúban „szállásmesteri osztály” elnevezéssel), hadbiztosai irányították az ellátó szolgálatot. Az anyagellátást a közös hadsereg csapatainál a számvivő tisztek (számvivő tiszthelyettesek) és az élelmező tisztek, a magyar királyi honvédségben, pedig a gazdászati tisztek (gazdasági hivatal – GH) látták el. Békében minden csapattestnél egy élelmező tiszti beosztást rendszeresítettek, míg a kikülönített részeknél egy-egy tisztet bíztak meg az élelmező tiszti teendők ellátásával. Háborúban a zászlóaljaknál, osztályoknál, ezredeknél, továbbá minden önálló dandárnál és minden hadosztálynál volt rendszeresítve egy élelmező tiszt vagy e szolgálat ellátásával egy-egy tiszt megbízva. Azon kívül hadosztálytól felfelé minden magasabb parancsnokságnál külön élelmező tisztet rendszeresítettek a törzs ellátására. Háború esetén minden hadosztályhoz ellátó hivatalt szerveztek. E hivatal a hadosztály hadbiztosságának volt a szerve. Feladata a hadosztály alakulatainak élelmezéssel való ellátása; a helyszíni beszerzések végrehajtása és a beérkezett élelmi szállítmányok elosztása, a ruházat és felszerelés, valamint a csapatok egyéb anyagi szükségleteinek kielégítése volt. Az ellátó hivatalvezetőségre és gazdasági hivatalra, beszerzőcsoportra, felvételező- és elosztócsoportra, gazdasági csoportra és műhelyekre tagozódott. Személyzetét csapatszámvivő (gazdászati) tisztek, élelmezési tisztviselők, megfelelő számú legénység (kocsisok, munkások, mesteremberek stb.) alkották. A tüzérségi, műszaki anyagokkal való ellátást a hadsereg főparancsnokságnál és a seregtest parancsnokságoknál a tüzérségi-, utász-, árkász és erődítési előadó, a híradó anyagellátást a főparancsnokságnál a tábori távíróügy főnöke, seregtesteknél a parancsnokságok távíró előadója irányította. Az egészségügyi szolgálatot az egészségügyi főnök (orvos főnök) vezette, a csapatoknál az ezred-, zászlóalj-, osztályorvos látta el a neki alárendelt egészségügyi személyzettel (egészségügyi tiszthelyettes, gyógyszolga, sebesültvivők stb.). Az állategészségügyi szolgálatot a seregtesteknél az állatorvos vagy állategészségügyi előadó irányította. Csapatoknál csak patkolómestereket és -kovácsokat rendszeresítettek.

 

Élelem- és lótápellátás

Az osztrák-magyar hadseregben béke idején a csapat maga gondoskodott a legénység mindennapi étkezéséről. Minden csapattest közétkezési bizottsága a katonai közigazgatás által megállapított közétkezési pénzt felvette és abból a közétkezés előállításához szükséges élelmiszereket megvásárolta. Ezekből azután a meleg ételt a laktanyákban (alosztályoknál, osztályoknál) a legénységi szakácsok elkészítették. A legénység meleg reggeliben, déli étkezésben és rendszerint meleg vacsorában részesült. A mozgókonyhák csak nagyobb gyakorlatok alkalmával kerültek használatba. A kenyeret a csapatok 5-5 naponként a katonai élelmező raktárakból (minden napra 840 g járt egy katonának), vagy ahol ilyen nem volt, a kenyér szállítására szerződtetett szállítóktól vették át. Ugyanígy az élelmező raktártól vagy a szállítótól vette át a csapattest lovai részére a zabot. A szénát is szállító szolgáltatta, vagy ha olcsóbban jött ki, a csapat maga vásárolta meg. A napi étkezési adag kávé- vagy leves konzervből, 190 g húsból, főzelékből, vagy tésztából és az étkezés elkészítéséhez szükséges kellékekből zsír, hagyma, só, stb. állott. Háborúra való készülődés esetén a hadügy-, honvédelmi minisztériumok hús-, kávé- és főzelékkonzerveket, kétszersültet gyártattak le és raktároztattak az élelmező raktárakban. A tartalékkészletek azonban olyan csekélyek voltak, hogy a hadiállomány szükségleteit csak néhány napra fedezték. A háború esetén beálló szükséglet biztosításáról a hadügyi igazgatás oly módon gondoskodott, hogy a konzervgyárakkal szerződést kötöttek, hogy azok már békében olyan üzemberendezéseket tartanak fenn, amelyek segítségével háború esetén üzemük teljesítményét azonnal fokozni tudják. A szerződéses szállítókat, pedig kötelezték, hogy már békében készleteket tároljanak a mozgósítás esetén beálló nagyobb szükséglet fedezésére. Nyilvántartották továbbá a nagyobb, szállításokra számba vehető termelőket, kereskedőket és egyéb szállítóképes cégeket, megállapították a háború esetén igénybe vehető készleteket, számba vették a nagyobb malmokat, kenyérgyárakat, sütödéket stb. A felvonulási körletbe történő szállítás alatt a mozgókonyhával elinduló szállítmányok a magukkal vitt útravaló készletekből főztek. Húst egy napra valót vittek magukkal, a további napokra útközben vételeztek. A vasúton szállított csapatok számára, nagyobb állomásokon vasúti étkezőállomásokat rendeztek be. Ezeket kincstári konyhaberendezésekkel szerelték fel. A nagyobb vasúti állomások főállomásokat (pl. Rákos rendező-pályaudvar, Szolnok, Kassa, Pozsony, Krakkó, Királyháza, Szatmárnémeti, Máramarossziget stb.) képeztek, míg a kisebbek az étkezési cikkekkel való javadalmazás tekintetében rendszerint ez utóbbiaktól függő mellékállomások voltak. A csapatok hússal való ellátására, külön mészárszékeket rendeztek be. Gyakran hentes üzemet is tartottak fenn, amelyekből a csapatokat zsírral, szalonnával és kolbászfélékkel látták el. A csapatokat háború esetén kenyérrel ellátó tábori sütödék képesek voltak a hozzájuk utalt alakulatokat naponta kenyérrel ellátni. Egy hadosztály sütöde 20 ezer ember részére 12 üzemóra alatt 3/4 adag, 16 óra alatt 1 adag és 24 óra alatt 1 1/2 adag kenyeret tudott kisütni. A vízzel való ellátás a vízben szegény jellegű hadszíntereken (Balkán, Alpok stb.) különleges gondoskodást igényelt. Vízszállításra rendelkezésre álltak: négykerekű lófogatú víztartók (745 literes), kétkerekű lófogatú víztartók (534 literes), gépjármű-vontatású víztartók (2208 literes), mozgókonyhák (400 literes), vashordók (100 literes) és egyéb vízszállító hordócskák (36 literes). Egyes esetekben a főparancsnokság mélyfúró kutakat (Northon-kutat) utalt ki.

Anyagi szükségletek szállítása, a vonat

A Monarchia esetleges hadszíntereinek különböző földrajzi viszonyai miatt a seregtestek felszerelése háromféle volt: tábori, hegyi és vegyes. A lényeges különbség – a katonai szervezettől eltekintve – elvileg, hogy míg a tábori felszerelésnél a vonatok és intézetek kocsikból (lófogatú, gépjármű) álltak, addig a hegyi felszerelésnél ezek szerepét a málhásállatok, esetleg teherhordó emberek vették át. A vegyes felszerelésnél a készletek egy részét kocsikon, másik részét málhásállatokkal szállították. Szervezetileg megkülönböztettek: csapatvonatot és seregvonatot. A csapatvonat az ezred összes kocsijából, a lovakból és hajtó személyzetből alakult. Két részre tagozódott: ütközet- és az eleség- vagy málhavonatra. Az ütközetvonat azokat az anyagokat vitte, amelyekre a harc alatt és közvetlenül a harc után szükség volt (pl. lőszeres kocsik, lőszeres málhásállat, mozgókonyha, egészségügyi málhásállat). Az eleség- vagy málhavonatba tartoztak az eleség-, a málha- és a szerszámkocsik. A seregvonat a seregtest-parancsnokságok felszerelését szállította, valamint a mozgó intézetek felszerelését és anyagkészleteit. Az ütközet- és eleségvonat kincstári járművekből, kincstári hám- (málhás-, nyereg-) szerszámmal alakult. 1913-ban a kincstári málhavonat helyett a lényegesen könnyebb, magyar gyártmányú “országosjárművek” (kétlovas parasztszekér) alkalmazásáról döntöttek. A magyar honvédségnél az első világháború előtt, hasonlóan más hadseregekhez, gépjárművek nem kerültek általánosan alkalmazásra.

Egészségügyi szolgálat

Az egészségügyi szolgálat hadműveletek alatti ellátásának elve előírta, hogy;

·        olyan betegek és sebesültek, akiknek felgyógyulása rövid időn belül (kb. 14 nap) valószínű, a hadsereg körletében maradjanak, felgyógyulásuk után csapataiknál ismét szolgálatba lépjenek;

·        a súlyos sebesülteket és betegeket, amint szállíthatóvá válnak a hadsereg körletéből mielőbb hátrább fekvő területre szállítsák;

·        a hátraszállított személyek a kórházakban szakszerű kezelés mellett a felgyógyulásukat legjobban előmozdító körülmények közé jussanak;

·        az esetleges járványoknak elejét vegyék.

Ezen a követelményeknek megfelelően a csapatok egészségügyi személyzettel és anyaggal (műszeres és kötszeres táska, kötszer tábori hordágy, lábsín, lámpák stb.) rendelkeztek. Harcban zászlóalj- és ezredsegélyhelyet telepítettek.

A zászlóalj és ezredsegélyhelyet lehetőleg közel a csapathoz létesítették ellenséges tüzérségi tűztől védett helyen. Elsősorban majort, házakat, pajtákat használtak fel erre a célra, olyan helyen, hogy hátulról kocsival járható úton el lehessen érni. Követelmény volt továbbá víz, szalma, nyáron árnyék, télen fűtés lehetősége. A harcvonalban megsebesült katonának az elsősegélyt vagy maga a harcos nyújtotta magának, vagy bajtársától kapott segítséget a náluk levő sebkötöző csomag felhasználásával. Ezután a harcolók mögött mozgó sebesültvivő járőrök vitték hordágyon a zászlóalj vagy ezred-segélyhelyre, ahol a sebesült az első orvosi segítséget kapta. Innen harcképes -már segélyben részesült – könnyű sebesülteket visszairányították a csapathoz, a harcképtelen, de menetképes sebesülteket és betegeket kisebb csoportokban sebesült tisztek vagy altisztek parancsnoksága alatt gyalog indították hátra a hadosztály egészségügyi intézethez, ami az arcvonaltól általában 3-4 km távolságra települt. A menetképtelen, súlyos sebesülteket és betegeket a hadosztály egészségügyi intézet saját sebesültszállító kocsijaival a hadosztály egészségügyi intézet kötözőhelyére vitték, ahol a sebesültek állandó kötést kaptak, szükség esetén életmentő műtétben részesültek. A betegek ugyancsak kellő ellátást kaptak. Az ápolásra szoruló könnyebb sebesülteket és beteget a hadtest mozgó tábori kórházakba, tábori gyengélkedőházakba irányították, ahol felgyógyulásukig maradtak. A hadosztály egészségügyi intézettől a súlyos sebesülteket és betegeket a hadsereg tábori kórházak vették át, ahonnan – a „betegtovaszállító” állomásra kerültek. Innen az „utazó egészségügyi intézetek” (kórházvonatok és -hajók, egészségügyi vonatok és -hajók) a már hátországban levő állandó egészségügyi intézetbe szállították a sebesülteket és betegeket, ahol teljes felgyógyulásukig maradtak. Ezek az egészségügyi intézetek már békében is fennálló vagy mozgósítás után felállított intézetek voltak. Működtek a hadsereg kötelékében önkéntes egészségügyi intézetek is, amelyek felett a hadsereg-főparancsnokság rendelkezett. Ilyenek voltak: a német lovagrend, máltai lovagrend és a vöröskereszt intézményei, valamint a városok, községek és magánemberek adományából létesített kórházak. A járványok ellen nem tettek semmilyen előkészületet, hiszen mindössze néhány hónapra tervezték a háborút. Így a kolera megjelenése teljesen meglepte a hadsereg vezetőit, holott eddig a kolera minden háborúban jelentkezett. Az egészségügyi szolgálat fontos feladata volt a katonák testi tisztaságának biztosítása, a fürdés és a fertőtlenítés is. Ezért a hadműveleti helyzethez képest kéthetente, esetleg 10 naponta berendezett tábori fürdőkben tisztálkodást rendeltek el. Ezt természetesen csak akkor tudták végrehajtani, amikor a csapatokat a peremvonalból tartalékba, pihenőbe vonták hátra. Így előfordult, hogy a katonák hónapokig sem tudtak tisztálkodni.

 

Felhasznált irodalom:

  • Vitéz Doromby József ny. alezredes, Reé László:  A Magyar Gyalogság – A magyar gyalogos katona története, Reé László könyvkiadó, Budapest 1941
  • Dr. Ravasz István: Magyarország és a magyar királyi honvédség a XX.századi világháborúban 1914-1945, Puedlo Kiadó, 2005
  • Oláh Lajos – Szabó József János: Fényes szurony, rózsafa a nyele…, Nagykunsági katonák az Osztrák-Magyar Monarchiában 1868-1918, Timp Kiadó, Budapest 2006
  • Dr.habil. Holló József Ferenc nyu.altábornagy: Hazánk dicsőségére-160 éves a Magyar Honvédség, Zrínyi Kiadó, Budapest 2008

 

Vezérkép forrása: http://www.austro-hungarian-army.co.uk/gallery/train.jpg

 

 

 

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.