Főoldal » Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc lovassága II. rész

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc lovassága II. rész

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Cikkem első részében igyekeztem bemutatni a magyar huszárság felépítését, fegyverzetét a szabadságharc előtti és alatti időszakban. A második részben igyekszem, majd bemutatni az egyes huszárok hazaszökésén kívül, a lovas nemzetőrséget és, hogy milyen csatákban és ütközetekben vettek részt. A magyar huszárok ott voltak a szabadságharc minden fontosabb csatájában és ütközetében, ezért egy-egy fontosabb csata és ütközet leírásában igyekszem, majd érzékeltetni a magyar huszárság harcát a szabadságharc időszaka alatt. Jó olvasást kívánok!

A lovasságnál nehézlovassági alakulatok (vértesek, dragonyosok) csatlakozása a szabadságharc hadseregéhez – magyar legénység híján – szóba sem jöhetett, viszont a könnyűlovasság 23 ezredéből 12-t adó, kizárólag magyarországi sorozású huszárezredek értelemszerűen nagy számban csatlakoztak (vagy csatlakoztak volna). Ulánus (dzsidás) vagy svalizsér (könnyűlovas) csapatok nem rendelkeztek magyar nemzetiségű katonákkal, ennek ellenére magyar oldalon harcolt a lengyel légió (k) hét század ulánusa (4 század, azaz egy fél ezred Wysoczki, 3 század Bem légiójában), illetve a 7. (Kress) svalizsérezred egy százada az olasz légióban (korábban erdélyi parancsnokok alatt szolgáltak). 1848 tavaszán a huszárság mindösszesen harmada, négy ezred (1., 2., 3., 11.) volt Magyarországon és Erdélyben 32 lovasszázaddal, emellett 12 más nemzetiségű lovasezred nehézlovas és könnyűlovas alakulatainak 78 századát találjuk itthon. A 11. (Székely) huszárezred kettészakadt, két román legénységű százada a császári, a maradék hat század magyar oldalon harcolt. Nyáron törvényes úton került haza a 4. (Sándor) huszárezred hat, a 6. (Württemberg) huszárezred hét, 10. (Vilmos) huszárezred négy százada, illetve a 9. (Miklós) huszárezred egésze. A 6. huszárezred egy további százada 1848 májusában Galíciából hazaszökött. 1848 szeptemberével azonban a hazajutás törvényes keretei megszűntek, de ez nem jelentette, hogy több huszár ne tért volna haza. 1848 szeptemberében hazaszökött Grazból a 4. (Sándor) huszárezred ezredesi osztálya két századdal. A Galíciában állomásozó 8. (Coburg) és 10. (Vilmos) huszárezred katonái is fokozatosan igyekeztek hazatérni. A 8. (Coburg) huszárezrednél külön figyelmet érdemel, hogy többségében szlovák legénységű volt. 1848 októberében a 8. (Coburg) huszárezred 2. őrnagyi osztályának 2. százada ugyan elindult haza, de nemsokára cs. kir. csapatok fogságába esett. Az őrnagyi osztály 1. százada sikeresen hazatért. Az első őrnagyi osztály 1. százada és egy osztag november során érkeztek meg, nem sokkal később egy újabb 110 fős század, majd egy 37 fős társaság, de sokan szöktek haza egyesével vagy kisebb csoportokban. Wilhelm Hammerstein galíciai főhadparancsnok és lovassági tábornok belátta, hogy a szökésekkel nem tud mit kezdeni, és a maradék 64 főt lefegyverezve a magyar határig kísértette. A 10. (Vilmos) huszárezred fele, két osztálynyi huszár maradt még Galíciában. A szökések itt is októberben kezdődtek, de komoly veszteségekkel jártak. Az ezredesi osztály 1. századának 50 huszárja október közepén szökött meg, de 14 főt vesztettek a hazaúton. Az alezredesi osztály 1. százada is megszökött október folyamán, de az üldözésükre küldött sorgyalogsággal szemben több, mint felük fogságba esett, és 83-an értek haza. Szintén még októberben megindult az alezredesi osztály 2. százada is, amelyből 119 fő meg is érkezett. A 12. huszárezred hazaengedését még 1848 májusában jóváhagyta a cs. kir. hadügyminisztérium, de Windisch-Grátz csehországi főhadparancsnok visszatartotta az ezredet, és be is vetette őket a nyár folyamán a textilmunkások lázadásánál és a prágai forradalom leverésében. Október 4-én megszökött először 58 huszár, amiért október 8-án kihirdették a statáriumot. Ennek ellenére 11-én a 2. őrnagyi osztály hazaindult, és noha összecsaptak az üldöző cs. kir. csapatokkal, mindössze 3 huszár esett el az éjszakai harcban. Az alezredesi osztály 128 huszárja megszökött, és Poroszországba indult, de a porosz hatóságok őrizetbe vették őket. Az utolsó szökések 1849 júniusában történtek ennél az ezrednél, mikor az egységet Ausztrián át Itáliába vezényelték; ekkor az 1. őrnagyi osztály egyik százada szökött meg, de valamennyien fogságba kerültek vagy elestek. Megszökött még az alezredes osztály 1. százada, amelyet szintén elfogtak vagy megöltek a császári csapatok. Összesen tehát 6 teljes huszárezredet és 5 további részeit örökölte a magyar hadsereg a Habsburg birodalomtól.

Az 1848. márciusi vívmányok nyomán született meg a nemzeti őrseregről szóló törvénycikk, mely a részvételt ugyan némi vagyontól vagy jövedelemtől tette függővé, mégis a magyar állampolgárok zömét nemzetőri szolgálatra kötelezte. Nagy volt a lelkesedés, az egész országban megkezdődött az összeírás. A vármegyék és városok sovány pénztárcája és a készletek hiánya nem tette lehetővé, hogy minden nemzetőrt az előírt fegyverrel és öltözettel lássanak el. Nagy volt a tarkaság és bizony sokan csak szűrben, ingben-gatyában vonultak fel, egyetlen fegyverük az egyenesre kovácsolt kasza volt. A lovasságnál sem volt ritkaság, hogy a lovas nemzetőr kard helyett fokossal hadakozott.  A gyalognemzetőr fekete csákót, sötétkék zsinóros, búzavirágkék atillát kapott, szürke pantallóval. A lovasok csak piros csákójukkal különböztek a gyalogságtól, továbbá pantallójuk alsó részét fekete bőr borította (ugyanolyan, mint a huszároké), azon kívül piros zsinórokból font huszárövet is hordtak. A lószerszám és a szerelvény olyan volt, mint a császári-királyi hadseregben. Sok vármegye az előírástól többé-kevésbé eltérő egyenruhát csináltatott nemzetőreinek. Így a jászkunok gombos dolmányban, kék magyar nadrágban és ragyogó csizmákban pompáztak; csákó helyett pörge kalapjuk volt. Teljesen szabályosan öltözködtek a pesti és a győri lovas nemzetőrök. 1848 júliusában az összeírt nemzetőrség létszáma közel 442 000 fő, de csak 40 000 lőfegyver (puska, karabély, pisztoly) volt birtokukban. Az ország megsegítésére az új magyar kormány hazaszólította az óriási Habsburg-birodalom területén állomásozó fiait. 

A Császári és királyi hadsereg 12 huszárezrede közül az 5. és 7. ezred Itáliában harcolt. Magyarországon csak az 1. császár- a 2. Hannover- a 3. Ferdinánd- és a 11. székely határőr huszárezred állomásozott. A magyar kormány többszöri felszólítására az osztrák hadügyminisztérium vonakodva bár, de hazaengedte Galíciából a 10. Vilmos-ezred felét. Csehországból a 9. Miklós-ezredet és Bécsből a 4. Sándor-ezredet. A hazahívó szavára lassanként hazaverekedte magát Galíciából a 6. Württemberg-ezred, melynek egy százada Lenkey János századossal elsőnek szökött haza még júliusban. Novemberben a 8. Koburg-ezred szökött haza, és Csehországból is hazaindult a 12. nádor-ezred 700 huszárja, de csak 260 érte el a magyar határt. A Honvédelmi Bizottmány igyekezett a csonka ezredeket régi létszámukra feltölteni. A huszárság továbbra is megtartotta fekete-sárga zsinóros ruháját, csupán nemzetiszín rózsa került a csákóra. A német vezényszót is megtartották, mert az öreg huszárok ehhez voltak szokva. 

Görgei Artúr tábornok fel-dunai hadtestét november 18-án Mosonból Győrbe irányította. Fedezetüket a 9. Miklós- és a 10. Vilmos-huszárezred látta el. Délután nyugat felől ellenséges lovas tömeg bontakozott ki, és oldalba akarta kapni a Győr felé haladó csapatokat. Görgei azonnal ütegeket vetett az ellenség elé, majd parancsára unokafivére Görgei Kornél, a 9. Miklós-huszárok századosa négy század Vilmos-huszárral ragyogó lovasrohamot intézett az oldalazó lovasság ellen. A zárt rendben előretörő századoknak az ellenség nem tudott ellenállni, és visszafordult. Ez volt a szabadságharc első nagyobb szabású lovas összecsapása. 

A tápióbicskei csata 1849. április 4-én úgy kezdődött, hogy Klapka György tábornok, az I. hadtest parancsnoka azt a téves hírt kapta: Tápióbicskén nincs ellenség. Ezért csak egy gyenge dandárt küldött a falu ellen, ahol ötezer határőr gyilkos tüze fogadta őket. A magyar dandár nemcsak visszafordult, hanem magával ragadta a támogatására küldött csapatokat is, mire fejvesztetten visszaözönlött az I. hadtest gyalogsága. Hogy a helyzetet megmentse, Klapka rohamra küldte hadtestének lovasdandárját: négy század Koburg-huszárt és az egész 1. császár-huszárezredet. Utóbbiak a szembejövő horvát felkelő huszárezreddel akadtak össze, egy siralmas gebéken lovagló ezreddel, akiket a nép csak Jézus-Mária-huszároknak csúfolt. A császár-huszárok parancsnoka, Sebő Alajos őrnagy a roham elején összetalálkozott a horvát huszárokat vezető báró Riedesel őrnaggyal, ezzel a hatalmas termetű osztrák tiszttel, aki a hadsereg legjobb vívójának számított. Az első összecsapásnál az osztrák a kezén sebesítette meg Sebőt, aki másodszorra halálos csapást mért Riedeselre. Ekkor a horvát huszárok már eszeveszetten menekültek. A csatát az időközben megérkező Damjanich János tábornok hadteste döntötte el, a győzelem főleg a híres 3. fehér tollas és a 9. veres sapkás honvédzászlóalj érdeme volt. 

A császár-huszárok régi egyenruhájukat hordták, fekete-sárga zsinórozással, csákójukat nemcsak piros-fehér-zöld kokárda díszi tette, hanem peremét piros szalaggal is körülövezték. Tisztjeik a császári színek helyett piros zsinóros atillát és mentét csináltattak, hogy jobban hasonlítsanak a honvédekhez. (A mentét a honvédseregben csurapénak nevezték. ) 

Mivel a lovas nemzetőrség száma az előirányzottnál kevesebb lett, a magyar kormány megkezdte lovas szabadcsapatok felállítását. Az elsők között volt a Szalag László miniszteri titkár toborozta Hunyadi-csapat, melynek ereje egy gyalogzászlóaljra és egy lovasszázadra rúgott. Az Országos Honvédelmi Bizottmány 1848 októberében elhatározta a lovas szabadcsapatok huszárezredekké történő felfejlesztését. Mivel 12 régi huszárezred volt, a hat új a 13-tól növekvő sorszámot kapta. Közöttük a legjelentősebb a 13. Hunyadi-huszárezred lett, melynek népszerűségét az is növelte, hogy nem a megszokott zsinóros öltözetet hordta, hanem pörge kalapot és a pitykegombokkal kihányt viktória-dolmányt. Kezdetben karikán ostort is használtak. Rásuhintottak az ellenségre, az ostor sudara annak testére vagy nyakára csavarodott, és így lerántották a nyeregből. Számtalan ütközetben vettek részt; 1849. február 28-án a mezőkövesdi lovas harcban saját parancsnokukat is árulónak nevezték és összevagdalták, mert megkegyelmezett régi bajtársának, egy osztrák tisztnek. Utolsó fegyvertényük 1849. július 17-én Vácott volt. A Hunyadi-huszárezrednek jutott az utóvédharc. A város utcáiba beszorult magyar hadoszlopokat megmentették a Konstantin nagyherceg nevét viselő cári ulánusezred megsemmisítő támadásától. Már négy ágyút is elfoglaltak a cáriak. Négy század Hunyadi-huszár nemcsak a szorongatott gyalogságot szabadította meg, hanem kiverték a városból az ulánusokat, és a zsákmányolt ágyúkból hármat visszafoglaltak. Ezzel megszűnt a városban a torlódás. A feltartóztatott szekerek elindultak és a magyar sereg is folytathatta visszavonulását.

A szabadságharc egyik legnagyobb lovas csatájára Komáromnák került sor, amikor is Julius Haynau táborszernagy és fővezér július 2-ára általános előrenyomulásra utasította csapatait. A Duna jobb partján lé-vő sánctábor előtt akarta döntő csatára kényszeríteni a magyar fősereget, vagy – ha az erre nem lenne hajlandó – elvágni visszavonulási útját. Ezért a császári-királyi tartalék hadtest Nagy- és Kisigmándról Csémpusztán át Herkálypuszta felé nyomult előre, a Bechtold-lovashadosztály ettől jobbra fejlődött fel, a Panyutyin gyalogsági tábornok vezette orosz hadosztály, pedig a csémi magaslatokon tartalékban maradt. Amint a tartalék hadtest elérte Herkálypusztát, az I. hadtestnek Ácsról és Lovadról Újszőny felé kellett nyomulnia, a III. hadtestnek pedig – a Kisbéren hátramaradó Gerstner-dandár kivételével – Nagyigmándot kellett megszállnia. A magyar fősereg nagyobb része ekkor a sánctáborban állomásozott. A VIII. hadtest négy zászlóalja a monostori sáncokat szállta meg, ettől balra a VII. hadtest foglalta el állását, a III. hadtest, pedig a Csillagsáncot és Ószőny községet tartotta megszállva. A császári-királyi tartalék hadtest és a Bechtold-lovashadosztály előrenyomulása ellen Leiningen-Westerburg Károly tábornok a Piketty Gusztáv tábornok vezette magyar lovasságot rendelte előre egy lovasüteggel együtt. A császári lovasság azonban visszaverte a magyarokat, majd az újabb támadási kísérlet során elfoglalta a lovasüteget is. Ezután a császáriak folytatták menetüket Ószőny felé, majd déltájban Benedek Lajos dandára elfoglalta a falut a magyaroktól. Ez a község volt a Budára vonulás kulcsa. Ha Görgei teljesíteni akarta a kormány utasítását, mindenáron vissza kellett foglalnia Ószőnyt. A császári-királyi I. hadtest Reischach-dandára a balszárnyon, a Duna mentén nyomult előre, ettől jobbra az ácsi erdőn át a Sartori-, az ácsi erdő és Herkálypuszta között a Ludwig-lovasdandár támadott. A császári-királyi csapatok különösebb akadály nélkül megszállták az ácsi és az úgynevezett Meggyfa-erdőt. Poeltenberg Ernő tábornok, a magyar VII. hadtest, illetve a VIII. hadtest kirendelt zászlóaljainak parancsnoka lovasságát Herkálypuszta felé küldte, amivel megakadályozta a tartalék hadtest és a Bechtold-hadosztály teljes felfejlődését. Ugyanakkor úgy látta, hogy a többiektől elkülönülten felvonuló I. hadtest ellen érdemes ellentámadást indítani. Ezért a VII. és a VIII. hadtest négy-négy zászlóalját előreküldte a császári gyalogság ellen, ám minden lovassági és tüzérségi támogatás nélkül. Így a honvédek a nyílt téren voltak kitéve az ellenséges tüzérség tüzének. Emellett a VIII. hadtest négy zászlóalját a Reischach-dandár rövidesen visszaverte, s a honvédek futva kerestek menedéket a sáncok mögött, sőt, az elővédművek közül hármat odahagytak az előretörő ellenségnek. Haynau aznap már nem akarta a sánctábort megtámadni, ezért déltájban csapatait hátrébb vonta, a Benedek-dandár kivételével, amelynek továbbra is tartania kellett Ószőnyt. A tartalék hadtestnek Mocsára, a Panyutyin-hadosztálynak Csémpuszta környékére, az I. hadtestnek pedig, az ácsi erdőt kézben tartva, Ácsra kellett visszahúzódnia. A Monostor felől hallatszó ágyúzásra érkezett a harctérre Görgei. Útközben a sánctábor csapatait vezénylő Klapka György tábornokkal találkozott. Megbeszélték, hogy Klapka vezényli a balszárnyat, s megkísérli visszavenni Ószőnyt, míg Görgei a jobbszárny vezényletét veszi át. Görgei terve az volt, hogy a jobbszárnyon minél nagyobb erőt kifejtve a császáriakat az Ószőnynél álló erők meggyengítésére készteti, s ezzel lehetővé teszi Klapkának, hogy visszafoglalja azt a Benedek-dandártól. Amikor Görgei Monostorra ért, Reischach zászlóaljai éppen elfoglalták az elővédműveket, s az ott található lövegekkel lőtték a VIII. hadtest futó zászlóaljait, amelyek a Duna-part felé tértek ki, s rendezetlenül özönlöttek a sánctábor belseje felé. Görgei először szép szóval próbálta megállítani őket, ám amikor ez nem sikerült, beléjük kartácsoltatott, sőt, a tartalékból elősiető 48. honvédzászlóaljjal is beléjük lövetett. Ez segített: a zászlóaljak Monostor magaslataira felhágva kifújták magukat, s végre rendezhették soraikat. Görgei, ezután az elővédművek visszafoglalására indította a Rakovszky Samu őrnagy vezette 48. honvédzászlóaljat és a 39. gyalogezred egyik zászlóalját. A honvédek ellenállhatatlan rohammal törtek a sáncokat megszálló vadászokra, s kiűzték őket onnan. Görgei erre elhatározta, hogy a császári-királyi I. hadtestet támadja meg. Megrohamozta az ácsi erdőt, s hiába vetette harcba Schlik altábornagy egymás után zászlóaljait, a honvédek nagyobbrészt megtisztították az erdőt, s egészen a Concó nevű patakig nyomták vissza a császári-királyi gyalogságot. Közben Poeltenberg saját gyalogságát Herkálypuszta ellen indította. Délután 2 órára nemcsak az ácsi erdő, hanem Herkálypuszta is magyar kézen volt. Schlik érzékelte a hadtestét fenyegető veszélyt, és segítséget kért Panyutyin orosz hadosztályától. Panyutyin – a parancsot be nem várva – egész hadosztályával útnak indult. Az orosz segélyerő – amely egy egész magyar hadtest erejének felelt meg – este 7 óra tájban érkezett a herkálypusztai magaslatokra. Közben Poeltenberg lovassága egy részével Ács felé indult, hogy a császári-királyi dandárok egy részének visszavonulását elvágja. Amikor azonban észlelte a Panyutyin-hadosztály megérkezését, felhagyott szándékával, s arcot váltott. Éppen ideje volt, mert közben az Ószőnynél állott Simbschen-lovasdandár is Herkálypuszta felé közeledett, s Poeltenberget fenyegette elvágással. Az orosz tüzérség lőni kezdte a huszárokat, mire ők saját lovasütegeik fedezete alatt visszahúzódtak. Ekkor a Panyutyin-hadosztály felfejlődött, jobbszárnyán a Simbschen-, balszárnyán a Ludwig-lovasdandárral. Közben közeledett Mocsa felől a IV. hadtest, illetve a Lederer-lovasdandár is. Görgei, látva az ellenség felfejlődését, arra a következtetésre jutott, hogy Klapka csapatai rövidesen megindíthatják a döntő rohamot Ószőny visszavételé-re. Hogy az ellenség főerejét minél tovább lekösse, elhatározta, hogy Herkálypuszta irányába lovasságával és két lovasüteggel rohamot intéz. Görgei személyesen vezette a lovasrohamot, amelyben három hadtestének legalább huszonnégy huszárszázada, mintegy 3000 lovas vett részt. Görgei ezen a napon, egyik oldalán aranysujtással díszített, skarlátvörös blúzt, fején tollas kalapot viselt. Magas termete s az átlagosnál nagyobb, mintegy 2 méter marmagasságú lova is kiemelte őt kísérete tagjai közül. A fővezér a centrum bal szélén rohamozó Hannover-huszárok élére állt, s kíséretét elhagyva előrevágtatott. Egy halom tetejére érve azt vette észre, hogy a jobb szélen haladó, Poeltenberg vezette lovasoszlopok oldalában zöld ruhás, ellenséges dzsidások mutatkoznak. Lekapta fehér tollas kalapját, s azzal integetve igyekezett figyelmeztetni Poeltenberget a veszélyre. A dzsidások is észrevették a magyar fővezért, s Tilko tego czerwonego (Csak azt a vöröset!) kiáltással biztatták egymást meg a mellettük álló lovastüzérséget. Görgei egyszer csak irtózatos ütést érzett a fején. Közben a lemaradt huszárok elvágtattak mellette. A rohamot a Simbschen-dandár éle felfogta, a rézsút felállított második vonal, pedig oldalba fogta a huszárokat, akik erre visszavonultak. Görgei – más kötés nem lévén – kalapját szorította a fejére, s bevárta a rohamból visszatérő huszárokat. Kísérete egyik tagja ideiglenesen bekötözte sebét. A császári-királyi lovasság a túlerőből arra következtetett, hogy az ellenség jobbszárnyáról vont el erőket, s így a Klapka vezette magyar balszárnynak sikerülhet visszavennie Ószőnyt. Utasította Poeltenberget, hogy még egy rohamot indítson az ellenség ellen, de minthogy az ellenséges lovasság is visszahúzódott, erre nem került sor. Ezért Görgei, a további támadásokat szükségtelennek érezve, a jobbszárnyon a sáncrendszer mögé rendelte vissza csapatait, az ácsi erdőben harcoló gyalogsággal együtt. Délután 4 és 5 óra között a III. magyar hadtest csapatainak három rohamban sikerült visszavenniük Ószőnyt a Benedek-dandártól. Benedek Mocsa felé vonult vissza. A küzdelem este 8 órára ért véget. Görgei ereje eddig tartott. A kapott seb – egy gránátszilánk az agyvelejéig felhasította a koponyáját – olyan súlyos volt, hogy elveszítette eszméletét, s csak július 4-én tért ismét magához. A siker lenyűgöző volt. A 32 ezer főnyi, 129 löveggel rendelkező magyar sereg visszaverte Haynau 168 löveggel felszerelt, 45 ezer főnyi katonaságának támadását. (Ha a harcba nem vetett császári-királyi III. hadtestet is ideszámítjuk, akkor a császári-királyi fősereg 58 000 főt és 216 löveget számlált.) Az ellenség 872 katonája halt vagy sebesült meg, illetve esett fogságba. A magyar veszteségről nincsenek pontos adataink, de egyedül a VII. hadtest 557 főt veszített. Klapka ezer főnél többre, a császári-királyi források 1500 főre becsülik a magyar veszteséget. A császári-királyi fősereg kénytelen volt kiüríteni minden olyan pontot, amelynek birtokába előzőleg harc árán jutott. 

A szabadságharc utolsó lovas összecsapására a világosi fegyverletétel után került sor, amikor is 1849 augusztusától Komárom várát áttörhetetlen gyűrűbe fogták az osztrák orosz csapatok. Klapka tábornok, a védelem lelke megtudta, hogy a környező falvakba előretolt magyar előőrsöket kozák osztagok nyugtalanítják. A tábornok szemtől szembe kívánta látni a híres kozákokat, ezért szeptember 5-én törzskarának néhány tisztjével és három század 14. Lehel-huszárral kilovagolt Heténybe. Csomortányi Lajos őrnagy, a huszárok parancsnoka két századot a közeli erdő rejtekébe vezényelt, egy századdal, pedig megállapodott a falu mellett, és járőröket küldött ki. Nemsokára Ógyalla felől hatalmas porfelhő támadt, amelyből egy mintegy 300 főnyi kozákcsapat bontakozott ki. Amint észrevették a huszárjárőröket, néhány kozák előrenyargalt, és a huszárok felé lőtt. Klapka parancsot adott a huszárszázadnak a látszólagos visszavonulásra, mire a kozákcsapat azonnal utánuk iramodott. Amint a falu mellé értek, kitört az erdőből két századával Csomortányi őrnagy, hogy oldalba és hátba támadja a kozákokat. Ugyanekkor a Hetény felé visszavonuló huszárszázad is megfordult, és szembetámadta az ellenséges lovasokat. A harc rövid volt, és a kozákok menekülésével végződött, de a Lehel-huszárok hetet levágtak, tizenhét kozákot, pedig foglyul ejtettek. Egész délután csend volt, azonban estefelé erős orosz lovas tömegek tűntek fel, mire a huszárok a zsákmányolt lándzsáikkal, handzsárokkal és puskákkal feldíszítve hazavonultak a várba. 

A 12 régi huszárezreden kívül az 1848/49es; szabadságharc tartama alatt hat új huszárezred szaporította a honvédsereget, melyek szervezete és fegyverzete ugyanolyan volt, mint a régi ezredeknél, csupán külsejük volt eltérő. Ahol a régi huszárok – akik becsülettel végigharcolták a magyar ügyet – a császári névjelet hordták, oda az új huszároknál a magyar címer került csákóra, tarsolyra, sabrakra. A huszárok a szabadságharc küzdelmeiben kimagasló bátorsággal, önfeláldozó hősiességgel teljesítették kötelességüket. Becsületüket, haza- és szabadságszeretetüket mindennél jobban bizonyítják haza szökésükön át a szabadságharc alatt végrehajtott menetek, felderítések és a csatákban, ütközetekben tanúsított bátorságuk a sokszor túlerőben lévő ellenség ellen. 

Felhasznált irodalom: 

  • Hermann Róbert: 1848-49 A szabadságharc hadtörténete, Korona Kiadó, Budapest, 2001
  • Kedves Gyula: A Szabadságharc huszárai, 1992, Hadimúzeum Alapítvány
  • Kelenik József, Ságvári György, Szabó Péter, Zachar József: A magyar huszár, Corvina Kiadó, Budapest, 2000

A vezérkép forrása: 
http://mek.niif.hu/01900/01903/html/cd7/kepek/tortenelem/to411mnm3054.jpg

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.