Főoldal » Az oxford-i egyek

Az oxford-i egyek

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Első fejezet (magyarázat)

A tegnapi nap folyamán elkezdünk egy regényfolyamot itt a rendvédelem blogon. Egy kedves barátom irományait fogom rendszeres időközönként közzétenni, majd pedig az írások megjelenését követő napon minden esetben adok majd egy kis történelmi, hadtörténeti, technikai kiegészítést az előző nap leírtakkal kapcsolatban.

Adná magát, hogy számszeríjjakról, vagy a német hadseregről beszéljek, de én mégis inkább úgy döntöttem, hogy a Casablancai találkozóról említek meg néhány dolgot. Azért ne búsuljatok gyermekeim, az előző két téma, van annyira fontos, hogy vagy én, vagy pedig valaki más majd megemlékezzen róla.

Remélem, hogy mindannyian tanultatok már a második világháborúról, és azért a története is valamennyire előttetek van. Ha mégsem, akkor itt hagyjátok abba az olvasást, és sűrgősen pótoljátok be a hiányosságaitokat.

A konferenciát 1943. január 14. és 23. között tartották a marokkói Casablancában, két bérelt villában. A tárgyalások annyira titkosak voltak, hogy amikor a végén sajtókonferenciát hívtak össze és közölték a riporterekkel, hogy lezajlottak a tárgyalások, akkor azok azt hitték, hogy ez valami rossz vicc, hiszen amiről ők nem tudnak, az nem is létezik. A konferenciára nem ment el Sztálin – hivatalosan azért, mert nem várt tőle eredményt – noha hívták. Két fontos kérdést tárgyaltak meg itt. Az egyik, hogy a csendes-óceáni és az európai frontok között hogyan osszák meg a hadianyagokat. A másik, hogy az európai hadszintéren Olaszországban, vagy Franciaországban nyissanak újabb frontot.

Az első kérdésben már korábban megállapodás született (Európa fontosabb)  itt már csak azt döntötték el, hogy mennyivel. A második kérdésben, pedig az olaszországi hadszintér mellett döntöttek annak ellenére, hogy De Gaulle és a tanácskozás elején még az amerikaiak is Franciaország mellett érveltek. (Később, lehet, hogy azért, hogy kárpótolják a franciákat azért döntöttek normandia és nem a Balkán mellett.) A döntésnek több oka volt. Egyrészt, így ki lehetett kapcsolni egy tengelyhatalmat a háború egyéb szintereiről, főképpen az észak-afrikai hadszintérről, a Balkánból és a Szovjetúnióból. Ezeknek a helyére német katonákat kell küldeni, ami gyengíti szovjet és az afrikai frontot. És Olaszországból egyszerűen bombázhatók a délnémet (eddig védett) iparvidékek. Tehát emiatt száltak partra a szövetségesek Sziciliában 1943. július 10-én.

Ezeken kívül a konferencia záróokmánya tartalmazott egy kitételt: “Oroszországnak a … költségek korlátozása nélkül … a lehető legnagyobb mennyiségű készleteket kell szállítani.”

Továbbá a tárgyalások végén a sajtótájékoztatón Roosevelt elnök még Churchillt is meglepve bejelentette, hogy Németországtól és Japántól csak és kizárólag a teljes megadást fogadják el. Emiatt aztán némiképp elhúzódott a háború.

Szóval ennyi volt a mai mese, aludjatok jól, álmodjatok szépeket!

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.

Az oxford-i egyek

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Első fejezet.

– Szóval ’42 Karácsonya volt éppen és a Francia-középhegységben található Gertolin falucska melletti erdőben futottam két partizán társaságában. Nem voltak nálunk lőfegyverek, kizárólag késekkel, baltákkal és egy számszeríjjal voltunk felfegyverkezve. Sötétedés után indultunk a településtől délre, mintegy harminc kilométerre lévő vadászházból. Biztonságosabb volt ott tartózkodnom, elvégre a brit hadsereg különleges állományú tisztjeinek nem volt örömtelinek mondható egy német katona látványa. Márpedig ez akkoriban elég sűrűn előfordult arrafelé.

 

  – Ezt a sztorit ismerjük. Ezután lett önből legenda, mindössze huszonkét évesen.

– Talán már olvasták a történetet az aktámban, de higgyék el, ez, amit most mondok el, az sehol sincsen leírva. Folytathatom?

– Kérem.

– Szóval a feladatom ekkoriban az volt, hogy kiképezzem a francia ellenállás tagjait. Persze, könnyebb lett volna a dolgom, ha lett volna lőszerünk, de nem volt. Elfogták az utánpótlást. Úgyhogy szereznünk kellett attól, akinek meg volt. Vagyis a németektől. Mondhatnák, hogy erre három ember kevés, sőt, ha hozzáteszem, hogy ebből kettő csak azért van ott az akcióban, hogy a végén majd cipelje azt a rengeteg cuccot, amit zsákmányolunk, akkor az eredmény még siralmasabb, de az igazság az, hogy így is aggódtam, hogy túl sokan leszünk. Jó, azért szólt mellettünk néhány dolog. Egyrészt mindannyian fehér ruhában voltunk, ami a sűrű hóesésben elég jól rejt. Másrészt a közeli helyőrségen csak egy századnyi teljesen átlagos bokorugró volt, és ő közülük is huszonegy főt leszámítva a többiek vagy szabadságon voltak, vagy pedig több napos eltávot kaptak és elmentek a városokba szórakozni. És persze fogalmuk sem volt arról, hogy jövök.

Elsőre az egyetlen toronyban lévő őrt lőttem le a számszeríjjal, elhasználva ezzel az egyetlen nyílvesszőmet. Szerencsére nem esett le, és nem is keltett semmi egyéb módon zajt. Ezután odalopództam az egy szem kapuőr mellé és olyan három méterről hozzávágtam egy kisbaltát. A mellkasába csapódott, ami még nem jelentett azonnali és főleg csendes halált, csak egy pillanatnyi döbbent csendet, ezért odafutottam és egy konyhakéssel elvágtam a torkát, majd megpördültem és kirúgtam a lábát. Így a puha hóra esett, nem pedig a kongó betonjárdára. De sajnos nem voltam elég elővigyázatos, mert az őrbódéban tartózkodó társa rögtön elkezdte szólongatni csórikámat. Majd, hallottam, hogy szedelődzködik és elindul kifelé. Az ajtó jobb oldalához bújtam, mert így nyitás közben nem láthatott. Ahogy kilépett oldalról a nyakába szúrtam és a kést a gégéje felé rántottam ki belőle. Gyorsabban meghalt, mint ahogy ezt most elmondtam. Szóval bent voltunk az épületben. Levettük a felső ruháinkat és egy-egy bárdot kivéve (csak azért hagytam meg ezt nekik, hogy ne féljenek annyira nélkülem) minden fegyvert magamra aggattam a páncélingem fölé. Ezt és a számszeríjat előző este nyúlták le egy múzeumból az ellenállók a kérésemre. Azért volt szükség rá, mert a német közkatonák a laktanyákban nem hordtak maguknál lőfegyvert, csak szuronyt, ami elég logikátlan, de hagyjuk, mert ez messzire vezetne.

Tudtuk, hogy még egy őr van, aki a fegyverraktár előtt posztol, és aznap este aludni fog, mert az ünnep alkalmából kapott egy kis bort, az alkoholtól meg mindig elalszik. Volt még egy tiszt, aki valószínűleg a szobájában lesz, és további tizenhat ember meg a legénységi szálláson ünnepel majd. Előbb velük kellett végeznem, mert csak így tudunk eljutni a célunkhoz. Szóval miután meghagytam az embereimnek, hogy jól zárják be utánam a helyiség egyetlen ajtaját, beléptem kezeimben egy-egy fejszével és vigyorogva megszólaltam: – Hansi, ich bin Jude! Egy emberként kaptak a szuronyaikhoz, mialatt én el tudtam vágni a sziréna zsinórját, majd ugyanazzal a fejszével egy felém lendülő öklöt csaptam ketté a gyűrűs és a középső ujj között. Utána… Inkább nem fejezem be, mert a kolleginát elnézve mindjárt kidobja a taccsot.

– De, én nem is!

– Ami azt illeti tényleg elég zöld vagy!

– Miről beszélsz!? Bírom az ilyesmit.

– Figyu, én…

– Ok. A házastársi civódást majd befejezik máskor, nem ez a része a lényeges a történetnek.

– Pedig már azt hittem!

– Rosszul hitte kollega. A lényeg az, hogy miután kinyírtam az összeset elindultunk a lőszerraktár felé. A szerencsétlen őr már éberen várt, de nem volt alkalma a fegyverét használni, mert alighogy befordultam arra a folyosószakaszra, leguggoltam és egy házilag készített dobókésemet küldtem be a bal szemébe. Épp odaértünk mellé, amikor a gang végén feltűnt az egy szem tiszt. Megpróbálta kirántani a fegyverét, de elejtette azt, amikor egy másik késem a jobb bicepszében landolt. Ijedten futott el előlem és megpróbált valahol elrejtőzni.

Intettem az embereimnek, hogy kezdjenek pakolni, én pedig kezemben egy finn vadászkéssel elindultam a sebesült után. Követtem a labirintusszerű pincébe, de egy pillanat alatt elvesztettem szem elől. Ez majdnem végzetes lett, mert ő volt olyan tökös, hogy kihúzza a kést a karjából és azzal próbáljon meg egy sarokból előugorva felülről ledöfni. Mázlim volt, hogy épp a megfelelő irányba nézek és így simán levédtem a szúrást, majd ballal úgy vágtam pofán, hogy a fal adta a másikat, ezután …

– Tudjuk, ezután meg elvágta a torkát…

– Maga nagyon türelmetlen. Nem, nem vágtam el a torkát. Hanem közöltem vele a megfelelő jelszót, majd miután megkaptam tőle az előírásos választ, átadtam neki mindazt az információt, ami a rendelkezésemre állt a januárra, Casablancába tervezett az újabb front nyitásával kapcsolatos Churchill-Roosevelt találkozón követendő brit politikáról.

– Mi van? Maga ezt egy némettel közölte?

– Lehet, hogy német egyenruhája volt, de körülbelül annyira volt germánia szülötte, mint én. Ekkor találkoztunk először, de ezt követően majdnem harminc éven át dolgoztunk együtt. Ő lett a tartótisztem a szovjet hírszerzésben.

 

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.