Főoldal » A Francia Idegenlégió – 3. rész

A Francia Idegenlégió – 3. rész

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Tűzkeresztség

A Légió felállítása nagy riadalmat keltett a francia parlamentben. Vajon ezeket a “kétes” összetételű csapatokat, ha sokáig állomásoznak még francia földön, nem lehet-e majd felhasználni a júliusi monarchia ellen? Elhatározzák: az Idegenlégió csak az anyaország határain kívül vethető be. Éppen kapóra jön Algéria meghódítása hogy a Légiót a tűzvonalba küldjék távol Franciaországtól. 1832. áprilisában az Idegenlégió még Franciaországban állomásozó zászlóaljai átkelnek a Földközi-tengeren és 1832. április 27-én első ízben harcba indul a Légió.

Egy légiós és egy gyarmati gyalogzászlóalj megtámadja az El-uffia törzset. Az arabok visszavonulnak, a francia oszlop követi őket a végtelen homokon. A légiósok megismerkednek a sivatagi skorpióval, a széllel, amely szinte észrevétlenül hordozza a finom afrikai homokot, és nemcsak a katonák száját, hőségtől és meneteléstől tágult tüdejét tölti meg vele, hanem puskájuk csövét és závárzatát is, amelyet újra meg újra tisztogatni kell. Megismerkednek a kínzó szomjúsággal, mert menetelés közben szigorúan tilos a víztartalékhoz nyúlni. A tisztek nem merik katonáikat víz felkutatására küldeni, mert az oszlopot állandóan arab lovasok kerülgetik “puskagolyónál is gyorsabb” paripáikon.

Feltűnik egy arab falut rejtő oázis. Az oszlop behatol a faluba, ahol azonban egyetlen férfit sem talál, csak néhány aggastyánt, asszonyt és a nyomorúságos, félig bedőlt agyagkunyhókban rejtőzködő gyermekeket. A hódítók összeszedik az állatokat – öszvért, kecskét, juhot -, vagyis elrabolják minden vagyonukat ezeknek az embereknek, akik a “civilizátorok” jöttéig szegénységben éltek ugyan, de legalább szabadok voltak. Az oszlop tovább menetel. Másnap a katonák már megpillantják a Maison Carrée erőd falait, amikor váratlanul arab lovasság csap le rájuk. Négy hullámban támadnak a lovasok; a csata rövid, aztán az arabok éppoly sebesen tűnnek el, ahogyan jöttek. A légiósok vesztesége hét ember: két halott és öt sebesült. Erről a harcról a légió krónikásai mint a légió “tűzkeresztségéről” emlékeznek meg. Tűz, amelynek lángjában később tízezrek hamvadnak el olyasvalamiért, amit Gérard tábornok cinikusan így határoz meg: piac az áruk számára és nyersanyagforrások, egyszóval – gyarmatosítás.

Abd el-Kader

A törökök a XVI. században foglalták el Algériát, és három évszázadon át kormányozták. Ellenőrzésüket azonban csak az ország egy részére sikerült kiterjeszteniük. Algéria meghódításának első szakaszában a franciáknak mind a dej (Algéria főkormányzója) seregeivel, mind a városokat védelmező török garnizonokkal meg kellett küzdeniük. Amikor Abd el-Kader, Mascara emírje, 1832-ben az arab-berber törzsek élére állt, szervezett katonai erőt hozott létre, ha nem is egész Algériában, de mindenképpen hatalmas területeken. Ugyanakkor igyekezett a nép helyzetén is könnyíteni: korlátozta a hűbérurak despotizmusát, könyörtelen harcot indított a korrupció ellen, szabályozta az adókat. Bár a törzsek többsége rokonszenvvel fogadta ezeket az intézkedéseket, Abd el-Kadernek mégsem sikerült teljes egységet létrehoznia, mert a hűbérurak egy része – szipolyozási lehetőségeinek korlátozását látva – a francia hódítókhoz csatlakozott.

A Légió részt vesz a Sidi-Chabelnél vívott harcokban (1832. november 11.), jelen van az Arzew és Mostaganem erődök elfoglalásánál, majd a moulay-ismaeli csatában is. 1834-ben a Légió áttöri Bougie városnál a kabil csapatok ostromzárát, és egyesül a várost védelmező 4. légiós zászlóaljjal.

Lassanként legenda szövődik a Légió köré, amelyet Napóleon császári gárdájával hasonlítanak össze. De talán éppen ezért, a légió kezd kényelmetlenné válni az anyaország bizonyos körei számára. 1834. február 26-án békét kötnek Abd el-Kaderrel; a francia kormány elismeri az emír fennhatóságát Oran (Ouahran) területén, azonban ugyanazon év júliusában Algériát mégis francia birtokká nyilvánítják. A békekötés pillanatában a franciák csupán egy vékony sávot birtokoltak az észalti partok mentén. Nem sikerült bevenniük minden várost, például a jól megerősített Constantine-t, nem is szólva a félelmetes, titokzatos, áthatolhatatlan algériai Szaharáról, amelynek meghódításáért egy egész évszázadon át kell még harcolniuk a franciáknak.

A Légió “kölcsönadása”

A béke nyugalmas időszakában (1835. tavaszán) Bernelle ezredes, a Légió parancsnoka hivatalos levelet kap. A levélben arról értesítették, hogy a Légiót átengedték Mária Krisztina spanyol királynőnek, hogy biztosítsa leánya, II. Izabella számára a madridi trónt.

A Párizs és Madrid között 1835. június 28-án kötött szerződés értelmében, – amelyet Anglia és Portugália is jóváhagyott – Franciaország az Idegenlégiót, a tisztekkel, a legénységgel és a teljes fegyverzettel átengedte (illetve “kölcsön adta”) Spanyolországnak.

Miért kellett a Légiót Spanyolországba küldeni? Ebben az országban 1833 óta polgárháború dúlt. Az egymással szemben álló felek: a Bourbon Mária Krisztina, VII. Ferdinánd özvegye, a spanyol királyság régense és Don Carlos, az elhunyt király fivére. Mária Krisztina kormánya a liberális nagybirtokosok érdekeit képviselte, akik egyetértettek bizonyos reformokkal, és élvezték a fejlettebb tartományok, például Katalónia polgárságának támogatását. Don Carlos körül – a katolikus klérussal az élen – a reformok ellenzői, az önkényuralmi monarchia hívei tömörültek. A polgárháborút az Ausztria és Oroszország által támogatott Don Carlos robbantotta ki. Franciaország és Anglia viszont Mária Krisztinát támogatta, aki a trónt hároméves kislánya, II. Izabella számára igyekezett biztosítani. Ebben a harcban pusztulnak majd el mind a francia Idegenlégió – a “La vieille Légion” (a régi Légió) -, mind az Ausztriából és Oroszországból Don Carlos támogatására küldött “önkéntesek”. Valójában ez utóbbiak is egyfajta idegenlégiót alkottak: legénységüket németekből és svájciakból verbuválták. Ezen kívül Anglia is idegen zsoldosokból alakított egységeket bocsátott az anyakirálynő rendelkezésére.

1835. július 30-án 4.000 légióst zsúfoltak be olyan hajókba, amelyeken a rabszolgagályák szörnyűségeit megközelítő körülmények uralkodnak. A Baleároknál, ahol először kötöttek ki, ötven, kolerában elpusztult katonát dobtak a tengerbe. A Baleárok egyéb okból is emlékezetes esemény színhelye. Itt oszlatta fel Bernelle ezredes a nemzetiségi zászlóaljakat, és az emberanyagból “kevert”, vegyes nemzetiségű új egységeket állított fel. Tarragonában történt kihajózása után – 1835. augusztus 19-én – a légiót beolvasztották a spanyol királyi hadseregbe. Több véres csata után, alig három zászlóalj maradt a Légióból. Ez a három zászlóalj 1837. július 2-án Barbastro mellett egy végső nagy kézitusában csapott össze “légiós testvéreivel” (az osztrák-orosz-spanyol önkéntesekkel). Az a csupán fél zászlóaljnyi légiós, aki túlélte a csatát, már teher volt a spanyol kormány nyakán. 1838. december 8-án a spanyol királyi kormány lemond a Légió szolgálatairól, és szélnek ereszti a Tarragonánál másfél évvel azelőtt partra szállt 4.000-ből megmaradt alig 400 katonát. A légiósok kis csoportokban kelnek át a Pireneusokon. “Lerongyolódva, alig tengetve életüket, szétszóródtak a francia országutakon, és lassan-lassan befedte nyomukat a feledés és közöny” (Louis Saurel). Egyetlen csoport – 159 “megveszekedett” – veszi csak útját Pau felé, ahol a francia kormány sorozóirodát állított fel egy új Idegenlégió verbuválására. Ezzel az első Idegenlégió, a régi, a “La vieille” – eltűnt, a második, a “La nouvelle” – megszületett.
folyt.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.