Főoldal » Hajdúk a 15 éves háborúban I.

Hajdúk a 15 éves háborúban I.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Hazánk történetének egyik legmozgalmasabb időszaka volt az a csaknem másfélszáz esztendő, melynek során a szomszédos Oszmán Birodalom katonai terjeszkedése átlépte a Magyar Királyság határát, kettő, majd három részre szakítva ezzel az országot. Az úgynevezett hódoltság kora Magyarország történetében máig ható nyomokat hagyott, s terelte a gazdasági és társadalmi fejlődést egy igen sajátos pályára.

A szinte folytonos harci cselekmények következtében, melyek a békekötésekben megszabott határvonaltól számított nagyjából 50 kilométer széles sávot érintették, szinte természetes módon jelent meg egy olyan katonáskodó réteg, mely mind harcmodorával, mind pedig életmódjával megfelelt a kor kihívásának. Ez a réteg már sokkal korábban is létezett, az új feladatok azonban új megoldásokat kívántak. Így történhetett meg az, hogy azok a rideg marhapásztorok, akik korábban az Alföld és a nyugat-európai piacok között ingáztak hatalmas csordákat terelve – akár egészen Genfig is –, kiegészülve a földönfutóvá vált kisnemességgel, egyre inkább katonáskodó csoportokká váltak.

A magyar és közép-európai történetírásban komoly vita van arról, hogy pontosan kik is a hajdúk, és honnan is származnak? Különböző nézetek láttak napvilágot a hajdúk megítéléséről, történeti és katonai szerepéről is. Dolgozatomban röviden szeretném áttekinteni ezeket a vitákat és a kérdés jeles történetíróinak véleményét bemutatva rávilágítani arra, hogy bizony még bőven van mit feltárni a magyar történelem eme szakaszával kapcsolatban, hiszen fehér foltok jócskán akadnak.

Mivel egy katonáskodó rétegről van szó, megkerülhetetlen, hogy megvizsgáljuk azt a harceljárást, aminek révén a hajdúk a török és német ellen is igen derekul meg tudták állni a helyüket. Szeretném ezt összevetni a kor konvencionális nyugati harcászatával is, már csak azért is, mert a tizenötéves és a harmincéves háborúk idején a valóságban is összecsaptak a különböző harcászati módok, a keleties magyar, a nyugat-európaival.

A dolgozat zárásaként egy olyan forrással szeretnék foglalkozni, mely valamikor 1608 elején keletkezett, s az ináncsi tárgyalások utáni hajdú beszállásolásokat írja össze. A dokumentum két szempontból is érdekes, hiszen jól megfigyelhető, hogy ezek a területek később valamilyen módon szinte egytől egyig véglegesen is hajdú kézre kerültek.[1]

A vizsgálat másik iránya legalább olyan érdekesnek ígérkezik. Jelen dolgozat keretei között ugyanis csak arra tudtam vállalkozni, hogy azokat az információkat összegyűjtsem, amik jelenleg ismertek a szakirodalom számára. Így sikerült megtalálni az egyes kapitányokat először Bocskai István zászlaja alatt, majd Nagy András seregében, amit maga a forrás is rögzít, ám találkozunk velük Báthory Gábor hadaiban is. Sokan még „Gábris vitézt”[2] is túlélték, s a „nagy fejedelem”[3] csapatait erősítve harcoltak a harmincéves háborúban, még a „Bibliás Őrálló”[4] idején is.

A hajdúk eredetéről

Hazánk történetírásában már lassan félezredes vita folyik arról, hogy az a csoport, amelyet hajdúk néven ismerünk, honnan származik? Kik ők? A kérdés azért is igen érdekes, mert a vitézlő rend egy olyan rétegéről van szó, amely a XVII. században az erdélyi fejedelemség egyik fontos katonai támaszát adta.

Benda Kálmán történész véleménye szerint a hajdúk kialakulása a török észak-balkáni és magyarországi térnyerésével vette kezdetét. Az oszmán seregek elől menekülő – eleinte rác, majd később egyre inkább magyar – lakosság közül kerültek ki a hajdúk. Véleménye szerint ezek a menekültek nem találtak maguknak megfelelő szabad helyet, ahol le tudtak volna telepedni, ráadásul a folyamatos háborúskodás miatt amúgy is hozzászoktak már katonáskodáshoz. Benda azt állítja, hogy eleinte a balkáni népcsoportok voltak többségben a hajdúk között, de az évek és a török hadak előrehaladtával a harcoló állomány folyamatosan lecserélődött magyarokra.[5]

Bendával megegyező véleményen van Takáts Sándor és Györffy István is, azonban ők hozzáteszik, hogy ezek a délszláv elemek hozták magukkal a hajdú elnevezést.[6]

Rácz István ezzel szemben – hosszú etimológiai és egyéb fejtegetések után – arra a véleményre jutott, hogy valószínűleg egymástól függetlenül jelent meg a hajdú, hajduk, hajdut elnevezés a térség magyar és szláv nyelvében, s legfeljebb a szó gyökere, a hajtó lehet azonos.[7]

Nagy László a Hajdúvitézek című munkájában hosszan vizsgálja a megelőző történészek véleményét. Az áttekintést Illésházy István egy feljegyzésével kezdi, melyben a felső-magyarországi úr a következőket írja: „Ez időben az faluk és városok Buda és Esztergom között mind puszták voltak, elfutott rúla a nép. Ezek közül az futott nép közül és fizetetlen végbeli gyalogosok közül szabad hajduk támadtak.” A későbbi nádor 1599-ben ismét foglalkozott a hajdúkkal: „Támadtak vala jobbágyságból kiknek hazájok elpusztéttatott vala az hadak miatt.”[8] Ez a két feljegyzés a későbbiekben azt a vitát indukálta, hogy a hajdúk vajon melyik társadalmi rétegből is származtak.

A kortárs szerzők abban egyetértettek, hogy a hajdúk nem régi részei a magyar népnek, sőt Hidvégi Mikó Ferenc 1604-ben a következőket mondja: „Csak akkor támadtak vala nem régen a hajdúk, mert ezelőtt emlékezetek sem volt.”[9]

Ezzel élesen ellentmondó eredményre jutott Szabó István, aki a hajdúk szerepét vizsgálta Dózsa György 1514-es felkelésében. Vizsgálatai során kimutatja, hogy a XV. századi Magyarországon a lótenyésztés mellett, egyre komolyabb gazdasági szerepe lett a marhatenyésztésnek. A magyar Alföldön ridegtartással hatalmas csordákat tartottak, melyeket lábon hajtottak el Nyugat-Európa piacaira. A rohamosan fejlődő délnémet és itáliai városok növekvő húsigénye hatalmas gazdasági hasznot hozott, olyannyira, hogy Mátyás király rendeletben tiltotta kereskedelmüket, míg saját birtokairól továbbra is folyt a hajtás. Szabó azzal folytatja, hogy a hosszú útra szükség volt olyan hajtókra, akik nem riadtak vissza attól sem, hogy akár ragadozóktól, akár haramiáktól megóvják a csordát a sokszor Genfig tartó úton.[10]

Orosz István annyival toldja meg Szabó kutatásainak végeredményét, hogy meg is okolja, hogy ez a szarvasmarha szállításból élő réteg miért csatlakozott Dózsa György felkelt kereszteseinek hadához. Orosz István a tenyésztés korlátozásából adódó válságot látja ennek hátterében. Mind a ketten egyet értenek abban, hogy ezek a marcona, fegyverek forgatásában járatos férfiak komoly katonai erőt adtak az amúgy sem gyülevész hadnak. Orosz a felkelés értékeléséhez hozzáteszi, akár a marhahajtó életmód válságának sikertelen megoldási kísérleteként is felfogható.[11]

Az utóbbi időben a hajdúk eredetével sokat foglalkozó Nyakas Miklós sokban finomította a korábbi kutatók eredményeit. Abban egyetért a korábbi kutatókkal, hogy a hajdúság kialakulásában a magyar szürkemarha tenyésztés fellendülésének óriási szerepe volt, de megjelöli azokat a rétegeket is, amelyek – kutatásai alapján – a pásztorréteg eme csoportjának gerincét adták. A kutató a nagy legelőkkel rendelkező alföldi mezővárosok elzselléresedő szegény jobbágyait jelöli meg, mint a fejüket hajtásra adók alapját. Kutatásait alátámasztja, hogy a terület a magyar szarvasmarha-tenyésztés központjának tekinthető.[12]

Rámutat arra is, hogy mi volt az az ok, ami a hajdú lét válságát okozta, nevezetesen a marhakivitel korlátozása, mely a mezővárosok mellett a hajdúk megélhetését is elvette. A válság nem lehetett csekély mértékű, hiszen a marha a területen a legnagyobb vagyont képviselte, mutatja ezt az is, hogy a „marha” kifejezés a korabeli nyelvben a konkrét állat mellett a vagyont is jelölte. Szerepüket komolyan hangsúlyozza az 1514-es felkelésben is, és rámutat arra is, hogy gyakorlatilag ennek leverésétől fogva szinte folyamatosan jelentek meg a kiirtásukra irányuló törvények. Ugyanakkor kimutatja, hogy ez a törekvés nem lehetett sikeres, mert a hajdúság ekkor már elhagyta korábbi pásztor foglalkozását, és a magyar katonai erő meghatározó részévé vált.[13]

Lándzsát tör amellett is, hogy a hajdúság nem délszláv eredetű, magyarázva ezt etimológiailag azzal, hogy a szó eredeti alakja a hajtó volt, mely egyértelműen a szarvasmarhát az Alföldről Nyugat-Európába hajtó pásztorokat jelöli. Nyakas rámutat azonban arra is, hogy azokon a területeken, ahol a Török Birodalom hódításának következtében társadalmi űr keletkezett, ott létrejött egy olyan réteg, mely sokban hasonlított a hajdúságra. A Balkánon haidukoknak, kelet-európai területeken kozákoknak nevezett rétegek olyan öntörvényű társadalmi csoportok voltak, melyek fegyveresen léptek fel a hódítókkal szemben. Természetesen – a kor hadseregeihez hasonlóan – a saját területek lakossága is szenvedett tőlük.[14]

A magyar hajdúság a problémák ellenére gyakran keresett katona is volt, amit jól mutat, hogy a királyi váraktól, a földesúri birtokokig országszerte zsoldba fogadták őket. Ezek a kemény katonák nem kegyelmeztek az ellenségnek, de nem is vártak kegyelmet. A törökök gyakran megdöbbenéssel konstatálták, hogy a karóba húzás során némely hajdú pipát kívánt.[15]

Gyakorlatilag minden kutató egyetért abban, hogy a hajdúk legkomolyabb történelmi szerepe a tizenötéves és a harmincéves háború harcainak korszakára esik.[16] Ennek egyik oka, hogy csak Bocskai hadseregében, létszámuk meghaladta a 30.000 főt,[17] ráadásul a katonaságban gyakorlottak voltak, s ekkoriban volt pénz arra, hogy modern fegyverekkel lássák el őket.[18]

Nyakas Mikós azonban több estben is felhívja a figyelmet, hogy a hajdúk túlnyomó többsége ekkor már a Partium és Bihar vármegye környékéről származott és a helvét reformációt követte.[19]

A másik történeti vita témája, hogy melyik társadalmi réteg adta a hajdúk tömegének gerincét? A korabeli forrásokat vizsgálva láthatjuk, hogy korántsem egységes csoportról van szó. Jól mutatja ezt Illésházy István egyik levele Bocskainak, melyben a következőképp nyilatkozik a várakba került hajdúkról: „az alább valóját, sok kocsist, pásztorokat, gyermekeket hányják ki”. Másutt pedig a következőt jegyzi fel: „az futott nép közül és fizetetlen végbeli gyalogosok közül szabad hajduk támadtak.”[20] A későbbi nádornál azonban sokkal elitélőbben nyilatkozik Istvánffy Miklós, aki a következőt írja: a hajdúság „különféle embereknek rut söpredéke”, akik „gyermekkoruktól kezdve csordák között és a pásztorélet szennyében nevelkedtek és nőttek fel.”[21]

A fent említett példák mellett sok egyéb kortársi megnyilatkozás vezetett oda, hogy „Társadalmi összetételük esetében még mindig több tisztáznivaló van.”[22] Hosszas vita alakult ki arról a magyar szakirodalomban, hogy valójában melyik társadalmi réteg is volt az, amelyből a fegyveres hajdúság toborozódott?

Nyakas Miklós hívja fel a figyelmet arra, hogy a források szerzőinek pillanatnyi politikai nézetén túl nehezíti a kérdés vizsgálatát az is, hogy a magyar Corpus Iuris több féle „libertast” ismer (szabad királyi városi, mezővárosi, paraszti, sőt ennek is többféle változata).

A megelőző korszakban – eltekintve az úgynevezett népi demokrácia osztályharcos indíttatású szélsőséges történeti belemagyarázásaitól – a történészek igyekeztek vizsgálni a kérdést, s elmondható, hogy igencsak különböző álláspontok alakultak ki.

Többen arra a következtetésre jutottak, hogy a kialakult hajdúság alapját még a XVII. században is a jobbágyságban kell keresni.[23] Ám már 1894-ben leírta Kormáromy András, hogy a hajdúság tömegbázisát az elszegényedett kisnemesek körében lehet fellelni, hiszen a jobbágyok már megszokták az alávetettséget. Ráadásul a három részre szakított országban bőven találtak maguknak olyan földesurat, aki jobb feltételek mellett biztosított számukra szolgálatot. Azt természetesen ő is elismeri, hogy bekerültek közéjük más származású elemek is, de a tömegbázisnak ezeket a földönfutóvá vált kisbirtokosokat tartja.[24]

Komáromy nézeteit szerintem kitűnően támasztja alá egy reformkori esemény, mely során a Nemzeti Kaszinóban a magyar urak, s egy angol lord arról vitáztak, hogy vajon a szablya, vagy az egyenes kard a jobb fegyver? A vita során báró Wesselényi Miklós azt mondta, hogy az egyenes karddal vívó ember legyőzésére elég egy jobbágy is, és ennek bizonyítását azon nyomban fel is ajánlotta. A Zsibó környékéről Pestre felhozott jobbággyal a Nemzeti Lovarda vívótermében került sor a párbajra. A megilletődött paraszt csak állt a terem közepén, míg az angol lord azon heccelődött, hogy hol szúrja meg. A magyar urak a kérdésre azt mondták, hogy szúrja meg a fülén, mire az angol azonnal támadott és talált. Wesselényi ekkor odakiáltott jobbágyának, hogy csináljon valamit, mert meg fogják ölni. A jobbágy erre megrökönyödve kérdezett vissza: „Tekintetes uram, hát én is üthetek?” A következő szúrást már fokosával hárította, s még azzal a mozdulattal fejbe is vágta ellenfelét.

Nagy László egy másik – szerintem sem elhanyagolható – szempontot tesz hozzá a vizsgálathoz, a katonait. Ezt azért tartja fontosnak, mert a hajdúk esetében évszázadokon át egy katonáskodó csoportról van szó. A kutató egyértelműen azon nézet mellett tör lándzsát, hogy a hajdúk tömegei a török elől menekülő kisbirtokosok között keresendőek. A fent említett példa is jól mutatja, amire – Komáromyval egyetemben – felhívja a figyelmet.

Nagy azzal is kiegészíti ugyanakkor érvrendszerét, hogy a parasztok számára volt még néhány elrettentő tényező. Az első ilyen tényezőként a háborús pszichózist jelöli meg. A beléjük nevelt alázat mellett felfoghatatlan az a terhelés, ami egy katonát ért és ér a háborúk során. A XVI. században a katonáskodásra nevelt nemesek gyermekkoruktól fogva szoktak hozzá a fegyverforgatáshoz, a vér látványához és a csatazajhoz. Ezek mellett az első komoly ütközetben még ezek a harcra nevelt emberek is igen gyakran csak kapkodtak, s azt sem tudták hol vannak. Erre hívja fel a figyelmet Clausewitz nyomán Perjés Géza is, amikor kimutatja, hogy a Brodarics által a mohácsi csatáról készült leírásból kiviláglik, a szerző „zöldfülűként” van jelen. Nagyon jól mutatja ezt például a következő részlet: „az ágyúgolyók most már a mi fejünk fölött szálldostak, akik a király mellett voltunk, valamennyiünkben félelmet keltett”.[25]

Nagy László felhívja a figyelmet arra is, hogy a parasztok legfeljebb akkor hallottak fegyverropogást, ha életükben egyszer-kétszer eljutottak nemesi vadászatokra hajtónak. Elképzelhető, hogy milyen riadalmat okozhatott körükben, mikor perceken át folyamatosan vívják a lövészek a tűzpárbajt, s a tüzérség is folyamatos aktivitásban van. Nem is beszélve arról, hogy egy-egy sortűz, vagy ágyúgolyó – nem is szólva a kartácsról, vagy a láncos golyóról – egész rendeket vágott soraik között.[26] Nagy László szinte kizártnak tartja, hogy a folyamatosan alávetett és megalázott jobbágyok egyik napról a másikra képesek legyenek zárt alakzatokat felvenni, és megverni gyakorlott nyugati hadseregeket.

A tűzfegyverek támadásának hatását még tetézte, ahogy a zárt sorokban menetelő pikás alakulatok, a csillogó vértezetű dragonyosok, vagy szpáhik csörgő páncéllal, robogva közeledtek. Nagy felhívja arra a figyelmet, hogy az indiánok között milyen riadalmat keltett a gyarmatosítók lovainak látványa, pedig ők a maguk területén gyakorlott harcosok voltak.[27]

A pszichológiai mellett figyelmen kívül hagyott tényező a fizikai. A magyarországi jobbágyokról elmondható, hogy meglehetősen fehérjeszegényen táplálkoztak. Ezzel az a baj, hogy – a korabeli hadművészetet figyelembe véve – a katona felszerelésének súlya igen nagy[28], amit bizony hosszú meneteken kellett cipelni. Ráadásul a megfelelő táplálék hiányában a katona szervezete nem tudott megküzdeni a táborokban igen csak gyakori járványokkal.[29]

A másik komoly terhet a megfelelő fegyverzet beszerzése jelentette a kor katonája számára. A parasztoknak aligha volt arra anyagi keretük, hogy drága szablyákat, vérteket, nem is említve a tűzfegyvereket vagy a lovakat,[30] vásároljanak maguknak. Ráadásul a katonák életében nem csak maga a csata jelentett nehézséget, hanem az akár több hónaposra is elnyúló menetelés, mely óriási kitartást, lovon pedig lovaglótudást követelt. A katonák kiképzésének még ma is ez az egyik legnehezebb része a menetgyakorlatok az újoncok esetében.[31]

Nagy László azt mondja, hogy a hajdúság nagyobb részét tehát a földönfutóvá vált kisnemesek alkották, akiknek birtokuk elveszett ugyan, de volt fegyverük és lovuk is, amihez értettek is. Későbbiekben az utánpótlásukat leszármazottaik adták, akik gyakorlatilag ebbe nőttek bele, s nem is igen vágytak másik életformára. Fontos szereplőként emeli ki ő is azokat a ridegpásztorokat, akik szintén fiatal koruk óta gyakorolták magukat a fegyverforgatásban.[32]


[1] Nyakas Miklós szívélyes szóbeli közlése.

[2] Báthory Gábor (1609-1613) erdélyi fejedelmet nevezték így a hajdúk maguk között

[3] Bethlen Gábor erdélyi fejdelem (1613-1629)

[4] I. Rákóczi György erdélyi fejedelem (1629-1648)

[5] Benda 1993., 122-123.

[6] Takáts 1908.: 8.; Györffy 1938.: 8-9.

[7] Rácz 1969.: 30.

[8] Nagy L. 1983.: 13-14.

[9] Nagy L. 1983.: 14.

[10] Szabó 1950.: 189-196.

[11] Orosz 2010

[12] Nyakas 2000.: 79-80.

[13] Nyakas 2000.: 80-81

[14] Nyakas 2000.: 81.

[15] Nyakas 2000, 81-82.

[16] Például: Nyakas 2000.: 82.; Nagy L. 1983.: 114.; Kelenik 2001., 127.

[17] Több kutató azt mondja, hogy akár a 60.000 főt is elérheti ezek száma pl.: Nagy L. 1981.: 138.

[18] Nyakas 2000.: 82.

[19] Nyakas 2004, 32.; Nyakas: A bihari hajdúkról 2004

[20] Nagy L. 1983.: 14.

[21] Nagy L. 1983.: 14.

[22] Nyakas: A bihari hajdúkról

[23] Például: Kelenik 2001., 126.

[24] Komáromy: 5-6.

[25] Brodarics.: 18. Ekkoriban gyakorlott katona már hozzá kellet, szokjon a tüzérséghez.

[26] Nagy L. 1983.: 14-15.; Érdekes adat még, hogy az 1792-es francia-porosz háborúban a frissen besorozott katonák a sortüzek és a tüzérség tüze elől igyekeztek kiugrálni a zárt alakzatokból, míg a veteránok bátran állták a harcot, tudván a zárt alakzatban nagyobb a túlélés esélye. Egy új harceljárást kellett kitalálni, mert a megbomlott alakzatokat az ellenség pillanatok alatt fel tudta számolni.

[27] Nagy- Nyakas: 18-21.

[28] Ez gyakorlatilag megegyezik a mai modern katona felszerelésének súlyával.

[29] Nagy- Nyakas: 19.

[30] Egy lovas katonának legalább 2, de inkább 3 lóra volt szüksége, hogy akadálytalanul legyen képes teljesíteni feladatait (harci mén, málhás és váltó ló). Ráadásul egy jól képzett csataló ára nagyon magas volt.

[31] Nagy L. 1983.: 17.

[32] Nagy L. 1983.: 19.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

HOZZÁSZÓLÁS

Ha nem hagy nyugodni az, amit a cikkben olvastál, akkor nyugodtan írd meg kérdésed vagy észrevételed kommentbe. Így szerzőnk könnyen tud neked válaszolni.