Főoldal » Hajdúk a 15 éves háborúban II.

Hajdúk a 15 éves háborúban II.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

„Sisakban, fegyverben, Lovakon, nyergekben”

Európai hadművészet a XVI-XVII. században

Európában a XVI. század végétől indult meg az a katonai fejlődés, mely hadügyi forradalom néven vált ismertté a történetírásban. A változás lényege, hogy a kor hadművészetét egyre inkább a puskapor és a tűzfegyverek határozták meg.

Európa nyugati felén egy új harcrendi forma is megjelent, melynek lényege már a tűzfegyverek tűzerejének kihasználása, s a gyalogság nagy, zárt tömbben való harca. A spanyol terció néven ismertté vált alakzat a következő képen nézett ki: a gyalogság zárt négyzet alakzatban állt fel, mely állhatott 1500, de akár 3000 katonából is. A zömnek nevezett négyszög elsődleges fegyvere az 5-6 méter hosszú pika volt, melyet az első sorok lábukhoz betámasztva megborítottak, a hátsó sorok vállhoz vagy derékhoz emeltek, s így fogadták a pikát szegezve érkező ellenséget. Ezt a közelharcot – a falanxok harcához hasonlóan – az döntötte el, hogy melyik fél izom ereje és tömege volt nagyobb.

A pikás négyszög mellett azonban, a „mandzsettán” lőfegyverrel ellátott kis négyszögek álltak fel, melyek sorait és oszlopait egyaránt 10 ember alkotta. Az ő feladatuk az volt, hogy a lőtávolba érő gyalogság sorait sortüzekkel ritkítsák. Az egyes sorok a fegyver kilövése után kontramarsot hajtottak végre, s mire a tízedik sor is kilőtte fegyverét, az első sor ismét tűzkész muskétával léphetett előre. A közelharc előtt a 30-40 lépés távolságra érkező ellenségre a lövészek össztüzet zúdítottak, majd elhagyták helyüket, s a harc további szakaszából nem igen vették ki a részüket.

Érdekes, hogy a nyugati hadseregekben a tűzfegyver megjelenése a lovasságot sokáig teljes hatástalanságra kényszerítette. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy a kor nagyobb tűzfegyvereit, a muskétát és az arquebuse-t villára támasztották, s így lőttek vele. Erre azért volt szükség, mert a fegyver méretei igen nagyok, s ráadásul ezzel a lövés során a visszarúgást is tudták tompítani. A lovon azonban a letámasztást nem lehetett megoldani, ezért csak egy pisztolypár alkotta a lovasság tűzfegyverét. Ezzel azonban az volt a baj, hogy még a muskétáknál is pontatlanabb volt, hiszen nemcsak huzagolás nélküli volt a csöve (egyébként csak később jelenik meg a huzagolt cső, s először csak a vadászszázadoknál, mert az elöltöltős fegyverek megtöltése a huzagolás miatt még az átlagosnál is hosszabb idő volt), még a pisztoly csövének rövidsége is tetézte ezt. A kor fegyvereire általánosan jellemző probléma volt még, hogy a golyó formája szabálytalan volt a tűzszerszámokban a letömés következtében, ami azt eredményezte, hogy a fegyver csak nagyjából tudta azt pontosan a célra vezetni. Az általános találati pontosság így igen csekély volt, csak a nagy tömegben alkalmazott lőfegyvereknek volt komoly harcászati hatása.

A fent vázolt nehézségek miatt a lovasságnál bevezetett harcászati eljárás a carcole volt. Ez azt jelentette, hogy a lovasok zárt sorokban előre ügettek, majd néhány lépésről kisütötték mind a két pisztolyt, és visszafordultak. A gyalogsági lövészekhez hasonlóan, mire az utolsó sor is kilőtte fegyverét, az első ismét harckész fegyverrel indult újabb támadásra. Perjés Géza a caracole erényeként két dolgot említ. Az egyik a lovasság lőfegyverrel való ellátása, a másik a lovasság fegyelmezettségre szoktatása. Enélkül ugyanis lehetetlen lett volna végrehajtani a sok gyakorlást igénylő támadást.[1]Erről az eljárásról azonban elmondható, hogy a lovasság fő erényét a lendületes, nagy átütőerejű rohamot teljesen mellőzi, s tulajdonképpen lovasított gyalogsággá süllyeszti ezt a fegyvernemet.

A spanyol, német, francia és egyéb nyugati hadseregek a tüzérséget is mereven alkalmazták, ami azt jelentette, hogy a csata kezdetén felvette pozícióját és onnan a csata végéig nem mozdult el, legfeljebb menekülés esetén.

Erről a hadművészetről röviden elmondható, hogy alapjait tekintve igen egyszerű, ám rendkívül statikus. A csatát tulajdonképpen az döntötte el, hogy melyik fél tudott nagyobb tömegben zsoldosokat felfogadni. A parancsnoknak a csata vezetésére valójában szinte egyáltalán nem volt eszköz a kezében, mert ezek a négyszögek képtelenek manőverezni, így csak a kezdeti felállás helyét tudta meghatározni.

A másik fontos jellemzője volt, hogy ezek a seregek igen drágák, hiszen a kor katonái már hivatásos zsoldosok, akiket az egyes uralkodók felfogadtak, ám az árról alku folyt. Így eshetett meg az, hogy Habsburg Birodalom rendszeresen az államcsőd szélén állt, s olyan neves hitelezői, mint például a Fuggerek egyszerűen tönkrementek a hatalmas kintlévőségeik miatt. A harmincéves háború után azonban szinte minden résztvevő fél komoly anyagi gondokkal küzdött.

Érdekes, hogy a harcművészetre komoly hatással volt az, hogy egy olyan harceljárásra volt szükség, amit minden zsoldos tudott. Ennek legjobban ez, a terció felelt meg. Elmondható ugyanakkor, hogy gyakorlatilag egységessé tette Nyugat-Európa harcművészetét, mert a zsoldosok hűsége általában a jobb ajánlat megkérkeztéig tartott,[2] így az elfogott zsoldosokat szinte azonnal integrálták a saját csapatokba, tehát nem használhattak olyan eljárást, ami külön kiképzést igényelt.

Kijelenthető tehát, hogy nagy – manővereket igénylő, egyedi – harceljárásokra a harmincéves háborúig nem igen volt példa. A Habsburg Birodalom vereségének harcászati oka tulajdonképpen abban keresendő, hogy az orániai és a svéd harcrend és harceljárás egy mozgékony, manővereken és a tűzfegyverek jobb kihasználásán (ennek egyik előfeltétele az volt, hogy sikerült egy sokkal jobb fegyvert legyártani[3], így a muskétások harcrendje fele olyan mély, ám kétszer olyan széles lehetett, mint a Habsburgok hadseregénél) alapult, amely ellen a terciók óriási négyszögei és a carcole-ozó lovasság képtelen volt fellépni.[4]

Komoly problémát jelentett az utánpótlás kérdése is. A kor háborúiban a hadseregek viszonylag hamar a helyi lakosságtól való rekvirálásra kényszerültek, mert az utánpótlás sokszor késve, vagy egyáltalán nem érkezett meg. Ez a rekvirálás azonban borzalmasan hatott a hadseregek harci moráljára és fegyelmére, hiszen a csapatok már nem a parancsnoktól függtek, így annak szinte semmilyen hatalma nem maradt felettük.

Az utánpótlási nehézségek fő oka az volt, hogy a társzekereken legfeljebb néhány heti ellátmányt tudtak magukkal vinni, a későbbi szállítások pedig nagyon lassan haladtak. A lassú haladásnak egy nagy hátulütőjévé pedig az vált, hogy a szállítmány igen gyakran megromlott. Ugyanokkor még például a Habsburg államnak is hatalmas és gyakran megoldhatatlan feladatnak bizonyult, hogy egy elnyúló háború során be tudja szerezni a megfelelő mennyiségű élelmiszert. Az utánpótlás kérdése volt tulajdonképpen az, ami meghatározta egy hadsereg akciórádiuszát.

A problémát csak viszonylag későn sikerült orvosolni. A harmincéves háború során Wallenstein úgy próbálta megoldani a csapatok ellátását, hogy saját – a háború által nem érintett – birtokairól intézte a beszerzéseket. Ezzel a megoldással két problémának is sikerült egy bizonyos szinten elejét vennie. Az egyik, hogy csapatai általában jól el voltak látva, a másik, hogy a hadsereg fegyelmét sikerült elfogadható szinten tartania, így azok szinte teljesen fenn tudták tartani ütőképességüket.

Wallenstein próbálkozásáról elmondható, hogy nem sikerült teljesen megoldani az ellátás problémáit, de a tulajdonképpen a tendencia helyesnek bizonyult. Az állandó hadseregek korának beköszöntével az a gyakorlat vált általánosság, hogy a hadseregek élő állatokat hajtottak maguk mellett, s tábori sütödék, mészárszékek és kiszolgáló egységek vándoroltak a csapatokkal. A visszafoglaló háborúk során például a Dunán hatalmas pékséghajók úsztak lefelé a csapatok ellátására. A hadjáratokat sokszor alapvetően határozta meg a hadsereg ellátásának biztosítása, s szinte alapszabállyá vált, hogy a hadászati alapot, három napnál nagyobb menettávolságra nem hagyták el a csapatok.[5]

A harmincéves háború tapasztalatait levonva írta meg 1660-ban Zrínyi Miklós is a hadelméleti munkáját, melyben nagy hangsúlyt fektet az ellátás kérdésére, hangsúlyozva, hogy a csapatok harcértékét alapvetően befolyásolja a megfelelő fizetés és élelem kiutalása és biztosítása, mert a katonák nem csak egészségesebbek és erősebbek maradnak, de a fegyvereiket is pénzért tudják csak karban tartani, fejleszteni, ráadásul a jó megélhetés csábító is a lakosság körében.[6]

A Bocskai szabadságharc

1591-ben, Sziszek várának első ostromával, az Oszmán Birodalom véget vetett az 1568-óta fennálló békének. A várat Telli Hasszán boszniai pasa vette ostrom alá, de nem sikerült elfoglalnia. A Habsburg Udvar azonnal tiltakozott a Portán, ennek ellenére az ostromot 1593-ban megismételte a török, ám június 23-án, 8000 fős veszteséget szenvedett Erdődy Tamás horvát bán seregeitől. Ezzel a csatával a szultán annyi katonát vesztett – maga a pasa is elesett – amennyit már nem hagyhatott megtorlatlanul. III. Murád szultán 1593. július 4-én hadat üzent a Habsburg Birodalomnak, ezzel de iure is kirobbant a tizenöt éves háború.

A háború kezdeti szakaszában a keresztyén hadak komoly sikereket arattak, melyek felbuzdították Erdély ifjú fejedelmét, hogy végre hozzálásson régi vágya, a török iga lerázásához. Kezdetben komoly nehézségeket hárított Báthory Zsigmond elé, hogy az erdélyi országgyűlésben, többségben a volt a török párt, mely mindenáron el akarta kerülni, hogy a kalapács és az üllő közé szorult ország legyen. Báthory Zsigmond azonban elszánta magát a cselekvésre, s az 1594. augusztus 20-ra, a kolozsvári országgyűlésre fegyveresekkel érkező Bocskai István, augusztus 28-án lefogatta az ellenszegülő urakat. 1594. szeptember 11-re az erdélyi török párt vezető nemeseit kivégezték.[7] Ez azt jelentette, hogy „Bocskai tanácsából farba rúgták a török császárral való szép békességet.”[8]

Erdély hamarosan kiterjesztette hatalmát a román vajdaságokra, s 1595. január 28-án Bocskai István Prágában aláírta a szövetségesi szerződést a II. Rudolf császárral.[9] Ebben az évben azonban már a szultán is ráébredt, hogy Zsigmond kétkulacsos politikát folytat (a prágai tárgyalások idején folyamatosan kémkedett a töröknek is), s azonnal lépéseket tett megregulázására.

Első lépésként Mihály havasalföldi vajdát kívánták ismét török hűségre téríteni, amit Szinán nagyvezír hadainak kellett volna elérnie. A támadás hallatára azonban Erdélyből 40.000 fős sereg élén Bocskai István benyomult Mihály támogatására. A szabadságukat frissen visszanyert székelyekkel soraiban a váradi kapitány fényes győzelmet aratott Gyurgyevónál a török utóvéd és a várvédők felett.

A fejedelem azonban rövidlátó módon visszavonta székelyek szabadságát, ezzel tulajdonképpen hadseregének nagyobb részéről teljesen le kellett mondania. A székelyek hiánya meglátszott már Temesvár ostrománál is, amit végül az elkedvetlenedett fejedelem félbe hagyott, s valószínűleg nagy hasznát vették volna a székelyeknek az 1596. október 24-26. között lezajló mezőkeresztesi csatában is.

A fejedelem azonban a vesztes csata után lemondott trónjáról, és megállapodott a császárral, hogy Oppeln és Ratibor hercegségéért cserébe átadja Erdélyt.[10] Ezt a döntését ugyan még kétszer próbálta a visszájára fordítani, de végül 1602-ben a goroszlói vereséggel végleg elvesztette a fejedelemséget.[11]

Báthory távozása után Erdélyt a politikai káosz jellemezte, hiszen a császári uralom alá való helyezés ismét nem sikerült jól. Erdélyben több felkelés is kitört – Székely Mózes felkelése, Mihály vajda fejedelemmé választása – s a tartományban az állandó hadjáratok és megtorlások miatt éhínség és járványok pusztítottak (Basta járás). Az elkeseredés akkora volt, hogy még a szászok közül is elvándoroltak Erdélyből.[12]

Ebben a helyzetben további komoly politikai baklövések sorát követte el a bécsi udvar. Az egyik az volt, hogy az üres kincstárat úgy igyekeztek feltölteni, hogy gazdag magyarországi urakat felségárulási perbe fogtak, majd rövid idő alatt fő- és jószágvesztésre ítélték őket. Igaz, hogy általában a halálos ítélet alól kegyelmet kaptak, de a kincstár hatalmas vagyonokat kobzott el. A legnagyobb felháborodást a borkereskedésből és a hadsereg ellátásából igencsak meggazdagodott felső-magyarországi úr, Illésházy István pere váltotta ki, aki az ítélet elől Lengyelországba menekült.[13]

A másik hatalmas politikai hiba az Udvar részéről az volt, hogy az 1604-es országgyűlés bezárása után II. Rudolf a határozatok közé – tárgyalás nélkül – még egyet becikkelyezett, melynek célja, „hogy a vallásügyet a köztanácskozásokban és az országgyűléseken vakmerően senki ne bolygassa”[14]

A fent említett lépések nem csak a korábbi politikai megállapodásokat, hanem a hatályos törvényeket is áthágták. Ezt Bocskai is szóvá tette, amiért jutalma az lett, hogy a császár 1602-03-ban Prága városába rendelte, ahol tisztes fogságban volt, ráadásul birtokait is elkobozta.

Kiszabadulása után a Bocskai természetesen revideálta korábbi császárhű politikáját, és más irányokba kezdett tapogatózni. Ennek keretében felvette a kapcsolatot a hódoltsági területre menekül bujdosókkal. Egy rabját küldte el, hogy „összeszedje a váltságdíjat”, aki egészen Lalla Mehmed Balkáni főparancsnokig jutott. A főparancsnok azonnal felismerte, hogy mekkora lehetőség van ebben a tárgyalásban, ezért a szultán elé terjesztette az ügyet.[15]

A portának rendkívül fontos volt, hogy Erdély visszatérjen az ő szövetségébe, mert a 15 éves háború során elveszett számára a tartomány, s a befolyást eddig nem sikerült visszanyerni. Ezt Bethlen is tudta, mert egy levelében garantálta Bocskai számára János Zsigmond területeit. Az persze aligha hihető, hogy szultán lemondott volna megszerzett birtokairól, de azt jól mutatja, hogy Erdély igen fontos volt az Oszmán Birodalom számára.[16]

1604-ig Bocskai folyamatosan egyezkedett a Dívánnal, melynek menete gyakorlatilag szinte azonos volt azzal, ahogy korábban az erdélyi rendek egyezkedtek az új fejedelem személyéről.[17] Ám a bihari úr megunta a hosszúra nyúlt, és még mindig bizonytalannak tűnő tárgyalásokat, ráadásul közben kibékült a bécsi udvarral is, és birtokait is visszakapta.

Éppen birtokainak végiglátogatására indult, amikor hírt kapott arról, hogy Bethlen és a török csapatait Dampierre ezredes hajdúi szétverték, s egy levelet megszereztek, mely felfedi a törökkel való kapcsolatát. Bocskai úgy tudta, hogy „minap a hajduság Tömösvárnál megverte (a török-erdélyi tábort), egy levelet találtak volna Bethlen Gábor deákja zsebében, kit ide az király képének hoztak volna.”[18]

Valójában ezt a hírt csak Bethlen terjesztette el, hogy az elveszni látszó Bocskait a török oldalán tartsa. A valódi „levelet” az a fogoly hozta, akin keresztül Bocskai felvette a kapcsolatot a törökkel. Szamosközy szerint egy lovat kellett volna átadni, mint váltságdíját, melynek nyergében benne volt a levél. Minden valószínűség szerint ez az a levél lehetett, melyet a Murád nevű fogoly, csak 1605-ben Kassán adott át Bocskainak. Ez az irat azonban csak azt garantálta, hogy az erdélyi rendek szabadon választhattak fejedelmet, a szultán azt el fogja ismerni.[19]

Korábban a történetírás elfogadta tényként, hogy valóban Dampierre, és így Belgiojoso kezébe került egy Bocskait kompromittáló levél,[20] ma azonban szinte biztosan állítható, hogy ezt csak Bethlen híresztelte.[21]

Mikor azonban Bocskai levelet kapott a felső-magyarországi főkapitánytól, hogy jelenjen meg táborában, megijedt, és összehívta megbízható embereit, hogy megtárgyalják a teendőket. Bocskai végül úgy döntött, hogy nem hajlandó megkockáztatni, hogy elfogják, inkább az ellenállást választotta.[22]

Hűségesnek hitt vezéreiben azonban csalódnia kellett, így kénytelen volt a hajdúkkal tárgyalásokat kezdeni. Ma már tudjuk, hogy a fellázadt nemes úr kereste fel a Kölesér környéki romoknál tanyázó hajdúkat, és nem azok őt. A célja ezzel az volt, hogy ne csak török segítségre támaszkodva érje el célját, mert az a teljes vazallusi elköteleződést jelentette volna.[23]

Ezzel a lépésével Bocskai István egy olyan folyamatot indított el, amelynek a végeredménye az lett, hogy az erdélyi fejedelmek – több, kevesebb nehézség árán – mindig számíthattak a hajdúkra nem csak a török, de a Habsburg uralkodók ellen is.

A 300 felfogadott köleséri hajdú sikerrel védte meg az ostrom alá vett Nagykereki várát. Ráadásul a hajdúkapitányok kapcsolatait kihasználva Bocskai újabb és újabb kapitányokat nyert meg magának. Így történhetett meg az, hogy 1604. Október 14-15-re virradó éjjel sikerrel vehette fel a harcot Petzen ezredes hadai ellen. Egyrészt a csatában kitűnően alkalmazták a hajdú lest, másrészt sikerült átcsábítania a maga oldalára Belgiojoso hajdúit is így serege létszámát is komolyan meg tudta növelni. A csatában egyébként kitűnően szerepeltek mind a gyalogos, mind a lovas hajdúk, ám a teljes győzelemhez szükség volt arra is, hogy a szekérvárban felrobbanjon a lőpor.[24]

Bocskai felkeléséről elmondható, hogy sikerült jól kihasználni a hajdúk taktikáját, valamint a politikai helyzet adta lehetőségeket. Ennek az lett a következménye, hogy a hajdúknak zsoldot és vallásszabadságot ígérő Bocskai hamarosan már 60.000 szablya felett parancsolt, melynek legalább fele hajdú volt.[25]

A felkelő hadak viszonylag hamar uralmuk alá hajtották a Partiumot és Felső-Magyarországot. A korszakban ritkaság számba menő téli hadjárat során Bocskainak sikerült elérnie, hogy az ellene harcolni próbáló Basta csapatai minimálisra olvadjanak, ráadásul ellátmányt alig kaptak, mert az rendszeresen a hajdúknál kötött ki.

1605 tavaszára Bocskai hadai már Bécs környékére is ki-kicsaptak. Ezt azonban Bocskai határozottan megtiltotta, mert ez veszélybe sodorta mozgalmának nyugati protestáns támogatását. Ugyanakkor a hadakozási szezon beköszöntével Bocskai folyamatosan szorult vissza a Dunán-túlról, ahol Tilly csapatai harcoltak ellene.

A felkelés során két komolyabb ütközetre került sor, az egyik az osgyáni, a másik az edelényi volt. Az első csatáról elmondható, hogy tipikus példája a feleslegesen, parancs ellenére felvállalt ütközeteknek. Némethy Balázs és Bornemissza János hadai eredetileg azért lettek kiküldve, hogy szemmel tartsák Basta tábornok hadait, ám ők az osgyáni kastélynál, 1604. október 17-én, felvállalták a csatát, melyet el is veszítettek.[26]

November 25-28. között került sor az edelényi ütközetre, melyet maga Bocskai vezetett. A csata eleinte igen kedvezően is alakult, hiszen már Basta is igen borúlátóan ítélte meg helyzetét, hiszen jelentésében a következőket írja: „már attól kellett tartanom, hogy vereséget kell szenvednem.”[27]Katonai zsenialitására azonban jellemző, hogy végső elkeseredésében felgyújtatta a felesleges holmit, és a tüzérség irányában megkísérelte a kitörést. A hajdúk és törökök itt nem vártak támadásra, ráadásul már előre ittak a medve bőrére. Hiába érkezett a helyszínre maga Bocskai is a lovassággal, a szűk terepen nem tudott érdemi befolyást gyakorolni az ütközetre. A vitézül harcoló gyalogságot végül mind egy szálig levágták.[28]

A két vesztes csatája ellenére azonban Bocskai mozgalma teljes sikernek értékelhető, hiszen 1605. április 20-án Magyarország, majd szeptember 14-én Erdély fejedelmévé választották. Mindezt pedig úgy sikerült elérnie, hogy hadaiban a török valóban csak segédhadként szerepelt, s még azt is megtehette, hogy az általa kért koronát végül csupán ajándékként fogadta el Lalla Mohamed nagyvezírtől.

A fejedelem azonban tudta, hogy minél hamarabb le kell zárnia a háborút, mely már 15 éve folyamatosan dúlta Magyarországot és Erdélyt. A béketárgyalásokat azonban két dolog komolyan hátráltatta. Az egyik a háborús párt volt a fejedelem udvarában, a másik a hajdúk voltak. Bocskai ugyanis töménytelen mennyiségű zsolddal tartozott katonáinak. A nem fizetett katonák pedig mindenütt zsákmányoltak. Bocskai végül megoldásként, 1605. december 12-én, Korponán 9254 hajdút és családját kollektív nemességben részesített, valamint Kálló (1609-ben Báthory Gábor Böszörménybe telepítette át őket) Hadház, Nánás, Dorog, Vámospércs, Szoboszló, Varjas, Sima, Vid településekre telepítette őket. A megkezdett folyamatot 1606-ban is folytatta, de még így is jelentős erőt kellett leszállítani. Ez azonban csak részmegoldásnak bizonyult, hiszen nem volt annyi szabad föld, ahova a maradék 20.000 hajdút le lehetett volna telepíteni. A hajdúk ráadásul nem igen voltak hajlandóak beállni a termelő munkába.[29]

Hosszas tárgyalások végén azonban – az összes háborús fél teljesen kimerült már a tizenöt éve tartó háborúskodásban – Mátyás főherceg – bátyja beleegyezése nélkül – 1606. június 23-án ratifikálta a békét Bocskaival.

A béke kikötötte, hogy Magyarországon visszaáll az alkotmányos rend, vagyis betöltik a megüresedett funkciókat, s Mátyás vállalta, hogy ezeket magyarok kapják meg, és visszaállították a vallásszabadságot is. Bécs vállalta továbbá 5-6000 hajdú elhelyezését a magyarországi végvárrendszerben, valamint 55.000 tallér zsold kifizetését. Ez az összeg azonban csak 14.000 hajdú egy havi zsoldja volt.

Bocskai számára azonban már nem adatott több lehetőség arra, hogy élvezze munkája gyümölcsét, vagy egyáltalán további lépéseket tehessen az igen súlyos problémák megoldására, mert 1606. december 29-én elhunyt.

A hajdúkról azonban végrendeletében sem felejtkezik meg. „…Egri Istvánt kommendáljuk az országnak, nékünk eleitől fogva hív és jámbor szolgáink voltanak. Homonnai Bálint uram intse az országot mi nevünkkel, légyen tekintet szolgálatjokra, ne hagyják jószág nélkül őket, mert minket az idő nem bocsátott arra, hogy érdemek szerint hozzájuk való kegyelmességünket megmutassuk.”[30]

Ugyanakkor elmondható, hogy ezeknek az intézkedéseknek nem túl sok foganatja maradt, hiszen a hajdúknak nem adták át azokat a birtokokat, amiket jog szerint meg kellett volna kapniuk, vagy az átadottakból is kiűzték őket. Ez vezetett oda, hogy 1607-ben a hajdúk ismét fegyvert fogtak, hogy érvényt szerezzenek jogaiknak.

II. hajdúfelkelés

1607-ben, nem sokkal Bocskai halála után igen kényes helyzet alakult ki Magyarországon és Erdélyben. A hajdúknak csupán harmad részér érintette a székely mintájú kiváltságolás, s még ők sem voltak letelepítve, csupán papíron. Véleményüket azonban igen élesen fogalmazták meg január 12-én, amikor a Bocskaival összetűzésbe keveredett kancellárját, a fejedelem megétetésének vádja miatt felkoncolták. Ezzel jelezték, hogy továbbra is aktív szereplői a kialakult politikai helyzetnek. Illésházy azonban megfontoltságra intett: „ugyan nem kell ezért megvetni ezeket, az kik országunk szabadságáért felkötötték volt kardjokat.” és „szükség gondolnunk reá, hogy magyarok kezében legyen Magyarország.”[31]

Erdélyben a helyzet végül úgy rendeződött, hogy a legszemfülesebb pályázó nyerte el a fejedelmi címet, vagyis Felsővadászi Rákóczi Zsigmond. Helyzete azonban nem volt egyszerű, mert Homonnai Drugeth Bálint, Bethlen Gábor és Báthory Gábor mellett még többen is igyekeztek megkaparintani trónját, még akár elűzése árán is. Rajtuk kívül a magyarországi urak és Mátyás főherceg is mást szeretett volna látni Erdély élén, így különböző praktikák indultak Erdélyből való kihozatalára (Illésházyék korára való hivatkozással megpróbálták „kibeszélni” a fejedelemségből, Mátyás főherceg egy töröknek írott levelében saját szolgájának nevezi őt, és tiltakozik a török elismerés ellen[32]).[33]

A legnagyobb kihívást azonban a hajdúkérdés jelentette számára, amelyről már elöljáróban kijelenthető, hogy nem tudott vele mit kezdeni. A háborúban kifáradt Erdély gazdasági ereje ugyanis nem bírt el több anyagi erőfeszítést, így csupán 400 hajdút tudott letelepíteni, ami elenyészőnek mondható.[34]

A második hajdúfelkelés néven ismertté vált esemény kezdetét 1607 októberére tehetjük. Eddigre ugyanis a feszültség annyira eszkalálódott, hogy szinte lehetetlen volt azt békésen megoldani. Történt ugyanis, hogy a Bocskai által a várakba elhelyezni kívánt hajdúkat nem helyezték el, akik pedig birtokot kaptak, azokat vagy elűzték onnan, vagy eleve át sem adták nekik.[35]

Papp Sándor felhívja arra a figyelmet, hogy ez korántsem egy előkészítetlen dolog volt, hiszen Nagy András komoly tárgyalásokat folytatott a törökkel. Egyik tanulmányában bemutatja, hogy valószínűleg ismét egészen Sztambulig vezetnek a tárgyalások szálai, ahová a hajdúk már nem először küldtek önálló követséget.[36]

A felső-magyarországi urak megkísérelték ugyan az ellenállást, de Forgách Zsigmond – a nemesi bandériumok vezetője – kénytelen volt bevallani, hogy „Hannibál se tudta vóna a hajdúkot megverni, hanem ha elsőbben elhitette vóna velek, hogy ellenség, ki én, sem senki más nem tudnánk hitetni az emberekkel.”[37]

Természetesen minden politikai oldal a maga hasznára kívánta felhasználni a hajdúkat. A budai pasa is bekapcsolódott, aki támogatta a hajdúk azon elgondolását, hogy Homonnai Drugeth Bálintot tegyék fejedelemmé, sőt válasszák királlyá. Maga az érintett úr azonban tiltakozott az ellen, hogy őt összefüggésbe hozzák a hajdúkkal.[38]

Végül a tárgyaló asztal mellett kellett eldönteni a dolgot. Félő volt ugyanis, hogy a Nagy András alatt a Tisza mentén fegyverben álló 14-20.000 hajdú – mely ekkor Magyarország egyik legerősebb és legszervezettebb fegyverben lévő hada volt – katonai vereséget mér ellenségeire.[39]

A magyarországi nemesség részéről a delegációt Báthory Gábor vezette, akinek a hajdúk már ideje korán megküldték a tárgyalási alapul szolgáló követeléseiket: „…Mi az boldog emlékezetű, istenben elnyugodott fejedelmünk mellett az szegény romlott országnak oltalmazásában fegyvert fogtunk, szolgáltunk vérünk hullásával, az mi szolgálatunkat kegyelmesen megtekintvén, mivel hogy ő pénzt nem adhatott, országával egyetértvén, ő fölsége jószágot adott, Kállót, Hadházat az Ráczsággal egyetemben, egynéhány falukat, kiről ő fölsége donátiója mostan is nálunk vagyon, nem tudjuk honnét indíttatván Forgách Zsigmond és Dóczy András ő Nagyságok elvötték az igaz hajdúságnak jószágait… minket mind az egész hajdúságot megháborítottak, és magunkat is dobbal, zászlóval kergettettek… az nagy kergetés miatt házunkból ki nem mehetvén kénytelenek voltunk igazságunk mellett fölkelnünk…”[40]

A tárgyalásokra végül Ináncson került sor, valamikor 1607 decemberének legvégén. A hajdúk levélben kérték, hogy török megfigyelő is legyen jelen.[41] A tárgyalások végül sikerrel zárultak, s Báthory Gábor is felismerte, hogy a hajdúk segítségével megszerezheti a Bocskai által egyszer már neki szánt fejedelmi trónt.[42]

Báthory Gábor 1608 februárjában megállapodott a hajdúkkal, hogy segíti letelepedésüket a Partiumban Várad körül, és támogatja a református hitet. A hajdúk cserébe vállalták, hogy a fejedelmi székbe segítik Báthoryt, akit az erdélyi rendek 1608. március 7-én meg is választottak.[43] Az új fejedelemnek nagy szerencséje volt, hogy a Habsburg családon belüli feszültségek odáig fokozódtak, hogy Mátyás főherceg haddal vonult bátyja ellen, mert az a kísérlete nem járt sikerrel, hogy megtámadja a román vajdaságokat. Mátyás azonban 6-10.000 hajdút fogadott maga mellé, hogy, ha kell, akár fegyverrel is megszerezze magának a trónt. Ez azért volt fontos, mert így ismét lekötötte a hajdúkat, akik így nem politizáltak, vagy fosztogattak, ami sokat segített abban Báthorynak, hogy uralmát megszilárdítsa.[44]

Jó viszonya a hajdúkkal azonban olyannyira megromlott, hogy halálát is ők okozták, amikor 1613. október végén rátörtek a fejedelemre és lekaszabolták.[45]

 

Bethlen Gábor és Rákóczi György hadaiban

Korántsem mondható felhőtlennek a következő fejedelem viszonya a hajdúkkal, hiszen a 100.000 törökkel a fejedelemségbe törő Bethlen Gábor ellen igen komoly hajdúcsapatok küzdöttek 1613-ban.

Viszonyukat tulajdonképpen az rendezte, amikor 1619-ben Bethlen a harmincéves háborúba való belépés mellett döntött. Ekkor Bethlennek szüksége volt minden katonára, akit csak el tudott érni, s a fejedelemség közvetlen szomszédságában tanyázó hajdúk kézenfekvőnek tűntek. A háború vallási jellege valószínűleg komoly érv lehetett a fejedelem számára, amivel a hadba lépést is igazolta.[46] Mindezek mellett Bethlen nem személyesen, hanem a népszerű főúron, Rákóczi Györgyön keresztül tárgyalt a hajdúkkal, akik 1619. augusztus 13-14-én Böszörményi gyűlésükön elutasították a Habsburg császár felhívását a csehek ellen való küzdelemre.[47]

Miután sikerült megnyernie a hajdúkat, merőben más viszonyt alakított ki velük, mint elődei. Bethlen úgy igyekezett ugyanis a legjobbakat szolgálatába fogadni, hogy zsoldosként, toborzók által alkalmazta őket, s nem a korábbi bevett szokás szerint, kapitányaikon keresztül.[48] Ezzel az is célja volt, hogy nagyobb fegyelmet gyakorolhasson felettük, amit következetesen igyekezett is véghezvinni. Az kifejezetten rontotta kapcsolatukat, hogy az államkincstár javára lefölözte a „sákámánt”, s ezek mellett szerződéseit is úgy kötötte velük, mint felettes az álrendeltekkel.

Ennek ellenére hadai komoly sikereket értek el, s a hajdúk megállták a helyüket az elnyúló háborúban.[49] Ezekben a hadjáratokban öt olyan főparancsnoki rangot betöltő személy vett részt, akik a tizenötéves háború, vagy a Bocskai felkelés alatt hajdúkapitányként harcoltak.[50]

Ugyan a fejedelem birtokadományai messze elmaradtak Bocskai, vagy Báthory adományaitól és telepítéseitől, hajdúi élén olyan politikai helyzetet tudott teremteni, hogy mind az 1621-es nikolsburgi, mind a későbbi békék (1624 és 1626) igen kedvezőek voltak az Erdélyi Fejedelemség számára.

Rákóczi György hatalomra jutása után egy olyan felső-magyarországi úr került Erdély trónjára, aki igen nagy népszerűségnek örvendett a hajdúk körében is. Ennek következtében a fejedelem támaszkodhatott szablyáik erejére, amikor 1636-ban veszélybe került fejedelemsége. Tulajdonképpen elmondható, hogy trónját hajdúi élén sikerült megtartania.

1643-ban aztán úgy döntött, hogy svéd-francia szövetségben ismét bekapcsolódik a harmincéves háború küzdelmeibe. 1644 telén indította meg hadjáratát, melyben 7-8000 letelepített hajdú és – a fejedelem anyagi lehetőségeitől függő – ismeretlen számú szabadhajdú vett részt.

Rákóczi hadai már nem érhettek el akkora sikereket, mint Bethlen 1621-ben, hiszen a magyarországi urak politikai támogatását már nem élvezte. Ennek eredményeként született meg a 1645-ben a linzi béke, mely tulajdonképpen megerősíti a Bocskai által kötött bécsi béke pontjait, azzal a különbséggel, hogy hét vármegyét csatol Erdélyhez.[51]

Rákóczi Györgynek ugyanakkor hatalmas politikai és diplomáciai bravúrt sikerült véghezvinnie, ugyanis az 1648-ban megkötött vesztfáliai békében Erdély említésre kerül, mint hadviselő fél, míg a háborút kezdő Csehországot nem említi.

„Öreg” Rákóczi Györgynek sikerült egész életében szoros kapcsolatot fenntartania a hajdúkkal, akiknek fegyverei nélkül igen rövidre sikerült volna uralkodása.


[1] Perjés.: 215.

[2] Machiavelli: 60.

[3] Állvány nélküli muskéta

[4] Csikány: 35-36.

[5] Csikány, 30-31.

[6] Zrínyi: 15.

[7] Erdély I.: 526.

[8] Benda: 42.

[9] Erdély I.: 525-526.

[10] Szamosközy: 60.

[11] Erdély I.: 532.

[12] Benda, 103.

[13] Magyar Kódex III.: 26.

[14] 1604: XXII. Törvénycikk A Corpus Juris Hungarici és a magánjogi codificatio

[15] Papp 2004.: 1198-1211.

[16] Papp 2004.: 1198.

[17] Papp 2004.: 1200.

[18] Papp 2004.: 1201.

[19] Papp 2004.: 1202.

[20] Erdély I. 533.; hasonló olvasható: Benda

[21] Nagy L. 2000.: 127-130.)

[22] Papp 2004.: 1202.

[23] Nagy L. 2000.: 134-135.

[24] Vitéz Doromby-Reé.: 46.

[25] Nagy L. 1983.: 56.

[26] Bornemissza a parancs megtartása mellett állt ki, de nem hagyta magára társát, ám a csata során a lovassággal elmenekült. Némethyt elfogták. Nagy L. 2000.: 159.

[27] Nagy L. 2000.: 159.

[28] U. o.

[29] Kelenik 2001.: 130.

[30] Bocskai: 26.

[31] Hangay: 179.

[32] Mátyás főherceg levele Ali budai pasának 1607. június 29. Österreichisce Staatarchiv Haus- Hof- Staatsarchiv, 1. (Turcica) Fasc. 91. Fol. 80-84. Prága 1607. június. 06.

[33] Hangay: 185.

[34] Hangay: 193.

[35] Hangay: 192-193.; Kelenik 2001.: 130.

[36] Papp 2010.: 4-5.

[37] Hangay: 193.

[38] U. o.

[39] Kelenik 2001.: 130.

[40] Kelenik 2001.: 130.

[41] Nagy András levele Homonnai Drugeth Bálintnak 1607. December 3. Österreichisches  Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Ungarische Akten Hungarica Allgemeine Akten Fasc. 152. Konv. B. Fol 91. Szikszó 1607. december 3.

[42] Szakály: 136.

[43] Magyar Kódex III.: 28.

[44] Magyar Kódex III.: 28-29.

[45] U. o.

[46] Magyar Kódex III.: 32-33.

[47] Nagy 1969.: 148-149.

[48] Nagy 1983.: 233.; B. Szabó-Somogyi: 36.

[49] Nagy L. 1983.: 233.

[50] Nagy L. 1983.: 233.

[51] Magyar Kódex III.: 33.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Hajdúk a 15 éves háborúban II.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

„Sisakban, fegyverben, Lovakon, nyergekben”

Európai hadművészet a XVI-XVII. században

Európában a XVI. század végétől indult meg az a katonai fejlődés, mely hadügyi forradalom néven vált ismertté a történetírásban. A változás lényege, hogy a kor hadművészetét egyre inkább a puskapor és a tűzfegyverek határozták meg.

Európa nyugati felén egy új harcrendi forma is megjelent, melynek lényege már a tűzfegyverek tűzerejének kihasználása, s a gyalogság nagy, zárt tömbben való harca. A spanyol terció néven ismertté vált alakzat a következő képen nézett ki: a gyalogság zárt négyzet alakzatban állt fel, mely állhatott 1500, de akár 3000 katonából is. A zömnek nevezett négyszög elsődleges fegyvere az 5-6 méter hosszú pika volt, melyet az első sorok lábukhoz betámasztva megborítottak, a hátsó sorok vállhoz vagy derékhoz emeltek, s így fogadták a pikát szegezve érkező ellenséget. Ezt a közelharcot – a falanxok harcához hasonlóan – az döntötte el, hogy melyik fél izom ereje és tömege volt nagyobb.

A pikás négyszög mellett azonban, a „mandzsettán” lőfegyverrel ellátott kis négyszögek álltak fel, melyek sorait és oszlopait egyaránt 10 ember alkotta. Az ő feladatuk az volt, hogy a lőtávolba érő gyalogság sorait sortüzekkel ritkítsák. Az egyes sorok a fegyver kilövése után kontramarsot hajtottak végre, s mire a tízedik sor is kilőtte fegyverét, az első sor ismét tűzkész muskétával léphetett előre. A közelharc előtt a 30-40 lépés távolságra érkező ellenségre a lövészek össztüzet zúdítottak, majd elhagyták helyüket, s a harc további szakaszából nem igen vették ki a részüket.

Érdekes, hogy a nyugati hadseregekben a tűzfegyver megjelenése a lovasságot sokáig teljes hatástalanságra kényszerítette. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy a kor nagyobb tűzfegyvereit, a muskétát és az arquebuse-t villára támasztották, s így lőttek vele. Erre azért volt szükség, mert a fegyver méretei igen nagyok, s ráadásul ezzel a lövés során a visszarúgást is tudták tompítani. A lovon azonban a letámasztást nem lehetett megoldani, ezért csak egy pisztolypár alkotta a lovasság tűzfegyverét. Ezzel azonban az volt a baj, hogy még a muskétáknál is pontatlanabb volt, hiszen nemcsak huzagolás nélküli volt a csöve (egyébként csak később jelenik meg a huzagolt cső, s először csak a vadászszázadoknál, mert az elöltöltős fegyverek megtöltése a huzagolás miatt még az átlagosnál is hosszabb idő volt), még a pisztoly csövének rövidsége is tetézte ezt. A kor fegyvereire általánosan jellemző probléma volt még, hogy a golyó formája szabálytalan volt a tűzszerszámokban a letömés következtében, ami azt eredményezte, hogy a fegyver csak nagyjából tudta azt pontosan a célra vezetni. Az általános találati pontosság így igen csekély volt, csak a nagy tömegben alkalmazott lőfegyvereknek volt komoly harcászati hatása.

A fent vázolt nehézségek miatt a lovasságnál bevezetett harcászati eljárás a carcole volt. Ez azt jelentette, hogy a lovasok zárt sorokban előre ügettek, majd néhány lépésről kisütötték mind a két pisztolyt, és visszafordultak. A gyalogsági lövészekhez hasonlóan, mire az utolsó sor is kilőtte fegyverét, az első ismét harckész fegyverrel indult újabb támadásra. Perjés Géza a caracole erényeként két dolgot említ. Az egyik a lovasság lőfegyverrel való ellátása, a másik a lovasság fegyelmezettségre szoktatása. Enélkül ugyanis lehetetlen lett volna végrehajtani a sok gyakorlást igénylő támadást.[1] Erről az eljárásról azonban elmondható, hogy a lovasság fő erényét a lendületes, nagy átütőerejű rohamot teljesen mellőzi, s tulajdonképpen lovasított gyalogsággá süllyeszti ezt a fegyvernemet.

A spanyol, német, francia és egyéb nyugati hadseregek a tüzérséget is mereven alkalmazták, ami azt jelentette, hogy a csata kezdetén felvette pozícióját és onnan a csata végéig nem mozdult el, legfeljebb menekülés esetén.

Erről a hadművészetről röviden elmondható, hogy alapjait tekintve igen egyszerű, ám rendkívül statikus. A csatát tulajdonképpen az döntötte el, hogy melyik fél tudott nagyobb tömegben zsoldosokat felfogadni. A parancsnoknak a csata vezetésére valójában szinte egyáltalán nem volt eszköz a kezében, mert ezek a négyszögek képtelenek manőverezni, így csak a kezdeti felállás helyét tudta meghatározni.

A másik fontos jellemzője volt, hogy ezek a seregek igen drágák, hiszen a kor katonái már hivatásos zsoldosok, akiket az egyes uralkodók felfogadtak, ám az árról alku folyt. Így eshetett meg az, hogy Habsburg Birodalom rendszeresen az államcsőd szélén állt, s olyan neves hitelezői, mint például a Fuggerek egyszerűen tönkrementek a hatalmas kintlévőségeik miatt. A harmincéves háború után azonban szinte minden résztvevő fél komoly anyagi gondokkal küzdött.

Érdekes, hogy a harcművészetre komoly hatással volt az, hogy egy olyan harceljárásra volt szükség, amit minden zsoldos tudott. Ennek legjobban ez, a terció felelt meg. Elmondható ugyanakkor, hogy gyakorlatilag egységessé tette Nyugat-Európa harcművészetét, mert a zsoldosok hűsége általában a jobb ajánlat megkérkeztéig tartott,[2] így az elfogott zsoldosokat szinte azonnal integrálták a saját csapatokba, tehát nem használhattak olyan eljárást, ami külön kiképzést igényelt.

Kijelenthető tehát, hogy nagy – manővereket igénylő, egyedi – harceljárásokra a harmincéves háborúig nem igen volt példa. A Habsburg Birodalom vereségének harcászati oka tulajdonképpen abban keresendő, hogy az orániai és a svéd harcrend és harceljárás egy mozgékony, manővereken és a tűzfegyverek jobb kihasználásán (ennek egyik előfeltétele az volt, hogy sikerült egy sokkal jobb fegyvert legyártani[3], így a muskétások harcrendje fele olyan mély, ám kétszer olyan széles lehetett, mint a Habsburgok hadseregénél) alapult, amely ellen a terciók óriási négyszögei és a carcole-ozó lovasság képtelen volt fellépni.[4]

Komoly problémát jelentett az utánpótlás kérdése is. A kor háborúiban a hadseregek viszonylag hamar a helyi lakosságtól való rekvirálásra kényszerültek, mert az utánpótlás sokszor késve, vagy egyáltalán nem érkezett meg. Ez a rekvirálás azonban borzalmasan hatott a hadseregek harci moráljára és fegyelmére, hiszen a csapatok már nem a parancsnoktól függtek, így annak szinte semmilyen hatalma nem maradt felettük.

Az utánpótlási nehézségek fő oka az volt, hogy a társzekereken legfeljebb néhány heti ellátmányt tudtak magukkal vinni, a későbbi szállítások pedig nagyon lassan haladtak. A lassú haladásnak egy nagy hátulütőjévé pedig az vált, hogy a szállítmány igen gyakran megromlott. Ugyanokkor még például a Habsburg államnak is hatalmas és gyakran megoldhatatlan feladatnak bizonyult, hogy egy elnyúló háború során be tudja szerezni a megfelelő mennyiségű élelmiszert. Az utánpótlás kérdése volt tulajdonképpen az, ami meghatározta egy hadsereg akciórádiuszát.

A problémát csak viszonylag későn sikerült orvosolni. A harmincéves háború során Wallenstein úgy próbálta megoldani a csapatok ellátását, hogy saját – a háború által nem érintett – birtokairól intézte a beszerzéseket. Ezzel a megoldással két problémának is sikerült egy bizonyos szinten elejét vennie. Az egyik, hogy csapatai általában jól el voltak látva, a másik, hogy a hadsereg fegyelmét sikerült elfogadható szinten tartania, így azok szinte teljesen fenn tudták tartani ütőképességüket.

Wallenstein próbálkozásáról elmondható, hogy nem sikerült teljesen megoldani az ellátás problémáit, de a tulajdonképpen a tendencia helyesnek bizonyult. Az állandó hadseregek korának beköszöntével az a gyakorlat vált általánosság, hogy a hadseregek élő állatokat hajtottak maguk mellett, s tábori sütödék, mészárszékek és kiszolgáló egységek vándoroltak a csapatokkal. A visszafoglaló háborúk során például a Dunán hatalmas pékséghajók úsztak lefelé a csapatok ellátására. A hadjáratokat sokszor alapvetően határozta meg a hadsereg ellátásának biztosítása, s szinte alapszabállyá vált, hogy a hadászati alapot, három napnál nagyobb menettávolságra nem hagyták el a csapatok.[5]

A harmincéves háború tapasztalatait levonva írta meg 1660-ban Zrínyi Miklós is a hadelméleti munkáját, melyben nagy hangsúlyt fektet az ellátás kérdésére, hangsúlyozva, hogy a csapatok harcértékét alapvetően befolyásolja a megfelelő fizetés és élelem kiutalása és biztosítása, mert a katonák nem csak egészségesebbek és erősebbek maradnak, de a fegyvereiket is pénzért tudják csak karban tartani, fejleszteni, ráadásul a jó megélhetés csábító is a lakosság körében.[6]

A Bocskai szabadságharc

1591-ben, Sziszek várának első ostromával, az Oszmán Birodalom véget vetett az 1568-óta fennálló békének. A várat Telli Hasszán boszniai pasa vette ostrom alá, de nem sikerült elfoglalnia. A Habsburg Udvar azonnal tiltakozott a Portán, ennek ellenére az ostromot 1593-ban megismételte a török, ám június 23-án, 8000 fős veszteséget szenvedett Erdődy Tamás horvát bán seregeitől. Ezzel a csatával a szultán annyi katonát vesztett – maga a pasa is elesett – amennyit már nem hagyhatott megtorlatlanul. III. Murád szultán 1593. július 4-én hadat üzent a Habsburg Birodalomnak, ezzel de iure is kirobbant a tizenöt éves háború.

A háború kezdeti szakaszában a keresztyén hadak komoly sikereket arattak, melyek felbuzdították Erdély ifjú fejedelmét, hogy végre hozzálásson régi vágya, a török iga lerázásához. Kezdetben komoly nehézségeket hárított Báthory Zsigmond elé, hogy az erdélyi országgyűlésben, többségben a volt a török párt, mely mindenáron el akarta kerülni, hogy a kalapács és az üllő közé szorult ország legyen. Báthory Zsigmond azonban elszánta magát a cselekvésre, s az 1594. augusztus 20-ra, a kolozsvári országgyűlésre fegyveresekkel érkező Bocskai István, augusztus 28-án lefogatta az ellenszegülő urakat. 1594. szeptember 11-re az erdélyi török párt vezető nemeseit kivégezték.[7] Ez azt jelentette, hogy „Bocskai tanácsából farba rúgták a török császárral való szép békességet.”[8]

Erdély hamarosan kiterjesztette hatalmát a román vajdaságokra, s 1595. január 28-án Bocskai István Prágában aláírta a szövetségesi szerződést a II. Rudolf császárral.[9] Ebben az évben azonban már a szultán is ráébredt, hogy Zsigmond kétkulacsos politikát folytat (a prágai tárgyalások idején folyamatosan kémkedett a töröknek is), s azonnal lépéseket tett megregulázására.

Első lépésként Mihály havasalföldi vajdát kívánták ismét török hűségre téríteni, amit Szinán nagyvezír hadainak kellett volna elérnie. A támadás hallatára azonban Erdélyből 40.000 fős sereg élén Bocskai István benyomult Mihály támogatására. A szabadságukat frissen visszanyert székelyekkel soraiban a váradi kapitány fényes győzelmet aratott Gyurgyevónál a török utóvéd és a várvédők felett.

A fejedelem azonban rövidlátó módon visszavonta székelyek szabadságát, ezzel tulajdonképpen hadseregének nagyobb részéről teljesen le kellett mondania. A székelyek hiánya meglátszott már Temesvár ostrománál is, amit végül az elkedvetlenedett fejedelem félbe hagyott, s valószínűleg nagy hasznát vették volna a székelyeknek az 1596. október 24-26. között lezajló mezőkeresztesi csatában is.

A fejedelem azonban a vesztes csata után lemondott trónjáról, és megállapodott a császárral, hogy Oppeln és Ratibor hercegségéért cserébe átadja Erdélyt.[10] Ezt a döntését ugyan még kétszer próbálta a visszájára fordítani, de végül 1602-ben a goroszlói vereséggel végleg elvesztette a fejedelemséget.[11]

Báthory távozása után Erdélyt a politikai káosz jellemezte, hiszen a császári uralom alá való helyezés ismét nem sikerült jól. Erdélyben több felkelés is kitört – Székely Mózes felkelése, Mihály vajda fejedelemmé választása – s a tartományban az állandó hadjáratok és megtorlások miatt éhínség és járványok pusztítottak (Basta járás). Az elkeseredés akkora volt, hogy még a szászok közül is elvándoroltak Erdélyből.[12]

Ebben a helyzetben további komoly politikai baklövések sorát követte el a bécsi udvar. Az egyik az volt, hogy az üres kincstárat úgy igyekeztek feltölteni, hogy gazdag magyarországi urakat felségárulási perbe fogtak, majd rövid idő alatt fő- és jószágvesztésre ítélték őket. Igaz, hogy általában a halálos ítélet alól kegyelmet kaptak, de a kincstár hatalmas vagyonokat kobzott el. A legnagyobb felháborodást a borkereskedésből és a hadsereg ellátásából igencsak meggazdagodott felső-magyarországi úr, Illésházy István pere váltotta ki, aki az ítélet elől Lengyelországba menekült.[13]

A másik hatalmas politikai hiba az Udvar részéről az volt, hogy az 1604-es országgyűlés bezárása után II. Rudolf a határozatok közé – tárgyalás nélkül – még egyet becikkelyezett, melynek célja, „hogy a vallásügyet a köztanácskozásokban és az országgyűléseken vakmerően senki ne bolygassa”[14]

A fent említett lépések nem csak a korábbi politikai megállapodásokat, hanem a hatályos törvényeket is áthágták. Ezt Bocskai is szóvá tette, amiért jutalma az lett, hogy a császár 1602-03-ban Prága városába rendelte, ahol tisztes fogságban volt, ráadásul birtokait is elkobozta.

Kiszabadulása után a Bocskai természetesen revideálta korábbi császárhű politikáját, és más irányokba kezdett tapogatózni. Ennek keretében felvette a kapcsolatot a hódoltsági területre menekül bujdosókkal. Egy rabját küldte el, hogy „összeszedje a váltságdíjat”, aki egészen Lalla Mehmed Balkáni főparancsnokig jutott. A főparancsnok azonnal felismerte, hogy mekkora lehetőség van ebben a tárgyalásban, ezért a szultán elé terjesztette az ügyet.[15]

A portának rendkívül fontos volt, hogy Erdély visszatérjen az ő szövetségébe, mert a 15 éves háború során elveszett számára a tartomány, s a befolyást eddig nem sikerült visszanyerni. Ezt Bethlen is tudta, mert egy levelében garantálta Bocskai számára János Zsigmond területeit. Az persze aligha hihető, hogy szultán lemondott volna megszerzett birtokairól, de azt jól mutatja, hogy Erdély igen fontos volt az Oszmán Birodalom számára.[16]

1604-ig Bocskai folyamatosan egyezkedett a Dívánnal, melynek menete gyakorlatilag szinte azonos volt azzal, ahogy korábban az erdélyi rendek egyezkedtek az új fejedelem személyéről.[17] Ám a bihari úr megunta a hosszúra nyúlt, és még mindig bizonytalannak tűnő tárgyalásokat, ráadásul közben kibékült a bécsi udvarral is, és birtokait is visszakapta.

Éppen birtokainak végiglátogatására indult, amikor hírt kapott arról, hogy Bethlen és a török csapatait Dampierre ezredes hajdúi szétverték, s egy levelet megszereztek, mely felfedi a törökkel való kapcsolatát. Bocskai úgy tudta, hogy „minap a hajduság Tömösvárnál megverte (a török-erdélyi tábort), egy levelet találtak volna Bethlen Gábor deákja zsebében, kit ide az király képének hoztak volna.”[18]

Valójában ezt a hírt csak Bethlen terjesztette el, hogy az elveszni látszó Bocskait a török oldalán tartsa. A valódi „levelet” az a fogoly hozta, akin keresztül Bocskai felvette a kapcsolatot a törökkel. Szamosközy szerint egy lovat kellett volna átadni, mint váltságdíját, melynek nyergében benne volt a levél. Minden valószínűség szerint ez az a levél lehetett, melyet a Murád nevű fogoly, csak 1605-ben Kassán adott át Bocskainak. Ez az irat azonban csak azt garantálta, hogy az erdélyi rendek szabadon választhattak fejedelmet, a szultán azt el fogja ismerni.[19]

Korábban a történetírás elfogadta tényként, hogy valóban Dampierre, és így Belgiojoso kezébe került egy Bocskait kompromittáló levél,[20] ma azonban szinte biztosan állítható, hogy ezt csak Bethlen híresztelte.[21]

Mikor azonban Bocskai levelet kapott a felső-magyarországi főkapitánytól, hogy jelenjen meg táborában, megijedt, és összehívta megbízható embereit, hogy megtárgyalják a teendőket. Bocskai végül úgy döntött, hogy nem hajlandó megkockáztatni, hogy elfogják, inkább az ellenállást választotta.[22]

Hűségesnek hitt vezéreiben azonban csalódnia kellett, így kénytelen volt a hajdúkkal tárgyalásokat kezdeni. Ma már tudjuk, hogy a fellázadt nemes úr kereste fel a Kölesér környéki romoknál tanyázó hajdúkat, és nem azok őt. A célja ezzel az volt, hogy ne csak török segítségre támaszkodva érje el célját, mert az a teljes vazallusi elköteleződést jelentette volna.[23]

Ezzel a lépésével Bocskai István egy olyan folyamatot indított el, amelynek a végeredménye az lett, hogy az erdélyi fejedelmek – több, kevesebb nehézség árán – mindig számíthattak a hajdúkra nem csak a török, de a Habsburg uralkodók ellen is.

A 300 felfogadott köleséri hajdú sikerrel védte meg az ostrom alá vett Nagykereki várát. Ráadásul a hajdúkapitányok kapcsolatait kihasználva Bocskai újabb és újabb kapitányokat nyert meg magának. Így történhetett meg az, hogy 1604. Október 14-15-re virradó éjjel sikerrel vehette fel a harcot Petzen ezredes hadai ellen. Egyrészt a csatában kitűnően alkalmazták a hajdú lest, másrészt sikerült átcsábítania a maga oldalára Belgiojoso hajdúit is így serege létszámát is komolyan meg tudta növelni. A csatában egyébként kitűnően szerepeltek mind a gyalogos, mind a lovas hajdúk, ám a teljes győzelemhez szükség volt arra is, hogy a szekérvárban felrobbanjon a lőpor.[24]

Bocskai felkeléséről elmondható, hogy sikerült jól kihasználni a hajdúk taktikáját, valamint a politikai helyzet adta lehetőségeket. Ennek az lett a következménye, hogy a hajdúknak zsoldot és vallásszabadságot ígérő Bocskai hamarosan már 60.000 szablya felett parancsolt, melynek legalább fele hajdú volt.[25]

A felkelő hadak viszonylag hamar uralmuk alá hajtották a Partiumot és Felső-Magyarországot. A korszakban ritkaság számba menő téli hadjárat során Bocskainak sikerült elérnie, hogy az ellene harcolni próbáló Basta csapatai minimálisra olvadjanak, ráadásul ellátmányt alig kaptak, mert az rendszeresen a hajdúknál kötött ki.

1605 tavaszára Bocskai hadai már Bécs környékére is ki-kicsaptak. Ezt azonban Bocskai határozottan megtiltotta, mert ez veszélybe sodorta mozgalmának nyugati protestáns támogatását. Ugyanakkor a hadakozási szezon beköszöntével Bocskai folyamatosan szorult vissza a Dunán-túlról, ahol Tilly csapatai harcoltak ellene.

A felkelés során két komolyabb ütközetre került sor, az egyik az osgyáni, a másik az edelényi volt. Az első csatáról elmondható, hogy tipikus példája a feleslegesen, parancs ellenére felvállalt ütközeteknek. Némethy Balázs és Bornemissza János hadai eredetileg azért lettek kiküldve, hogy szemmel tartsák Basta tábornok hadait, ám ők az osgyáni kastélynál, 1604. október 17-én, felvállalták a csatát, melyet el is veszítettek.[26]

November 25-28. között került sor az edelényi ütközetre, melyet maga Bocskai vezetett. A csata eleinte igen kedvezően is alakult, hiszen már Basta is igen borúlátóan ítélte meg helyzetét, hiszen jelentésében a következőket írja: „már attól kellett tartanom, hogy vereséget kell szenvednem.”[27] Katonai zsenialitására azonban jellemző, hogy végső elkeseredésében felgyújtatta a felesleges holmit, és a tüzérség irányában megkísérelte a kitörést. A hajdúk és törökök itt nem vártak támadásra, ráadásul már előre ittak a medve bőrére. Hiába érkezett a helyszínre maga Bocskai is a lovassággal, a szűk terepen nem tudott érdemi befolyást gyakorolni az ütközetre. A vitézül harcoló gyalogságot végül mind egy szálig levágták.[28]

A két vesztes csatája ellenére azonban Bocskai mozgalma teljes sikernek értékelhető, hiszen 1605. április 20-án Magyarország, majd szeptember 14-én Erdély fejedelmévé választották. Mindezt pedig úgy sikerült elérnie, hogy hadaiban a török valóban csak segédhadként szerepelt, s még azt is megtehette, hogy az általa kért koronát végül csupán ajándékként fogadta el Lalla Mohamed nagyvezírtől.

A fejedelem azonban tudta, hogy minél hamarabb le kell zárnia a háborút, mely már 15 éve folyamatosan dúlta Magyarországot és Erdélyt. A béketárgyalásokat azonban két dolog komolyan hátráltatta. Az egyik a háborús párt volt a fejedelem udvarában, a másik a hajdúk voltak. Bocskai ugyanis töménytelen mennyiségű zsolddal tartozott katonáinak. A nem fizetett katonák pedig mindenütt zsákmányoltak. Bocskai végül megoldásként, 1605. december 12-én, Korponán 9254 hajdút és családját kollektív nemességben részesített, valamint Kálló (1609-ben Báthory Gábor Böszörménybe telepítette át őket) Hadház, Nánás, Dorog, Vámospércs, Szoboszló, Varjas, Sima, Vid településekre telepítette őket. A megkezdett folyamatot 1606-ban is folytatta, de még így is jelentős erőt kellett leszállítani. Ez azonban csak részmegoldásnak bizonyult, hiszen nem volt annyi szabad föld, ahova a maradék 20.000 hajdút le lehetett volna telepíteni. A hajdúk ráadásul nem igen voltak hajlandóak beállni a termelő munkába.[29]

Hosszas tárgyalások végén azonban – az összes háborús fél teljesen kimerült már a tizenöt éve tartó háborúskodásban – Mátyás főherceg – bátyja beleegyezése nélkül – 1606. június 23-án ratifikálta a békét Bocskaival.

A béke kikötötte, hogy Magyarországon visszaáll az alkotmányos rend, vagyis betöltik a megüresedett funkciókat, s Mátyás vállalta, hogy ezeket magyarok kapják meg, és visszaállították a vallásszabadságot is. Bécs vállalta továbbá 5-6000 hajdú elhelyezését a magyarországi végvárrendszerben, valamint 55.000 tallér zsold kifizetését. Ez az összeg azonban csak 14.000 hajdú egy havi zsoldja volt.

Bocskai számára azonban már nem adatott több lehetőség arra, hogy élvezze munkája gyümölcsét, vagy egyáltalán további lépéseket tehessen az igen súlyos problémák megoldására, mert 1606. december 29-én elhunyt.

A hajdúkról azonban végrendeletében sem felejtkezik meg. „…Egri Istvánt kommendáljuk az országnak, nékünk eleitől fogva hív és jámbor szolgáink voltanak. Homonnai Bálint uram intse az országot mi nevünkkel, légyen tekintet szolgálatjokra, ne hagyják jószág nélkül őket, mert minket az idő nem bocsátott arra, hogy érdemek szerint hozzájuk való kegyelmességünket megmutassuk.”[30]

Ugyanakkor elmondható, hogy ezeknek az intézkedéseknek nem túl sok foganatja maradt, hiszen a hajdúknak nem adták át azokat a birtokokat, amiket jog szerint meg kellett volna kapniuk, vagy az átadottakból is kiűzték őket. Ez vezetett oda, hogy 1607-ben a hajdúk ismét fegyvert fogtak, hogy érvényt szerezzenek jogaiknak.

II. hajdúfelkelés

1607-ben, nem sokkal Bocskai halála után igen kényes helyzet alakult ki Magyarországon és Erdélyben. A hajdúknak csupán harmad részér érintette a székely mintájú kiváltságolás, s még ők sem voltak letelepítve, csupán papíron. Véleményüket azonban igen élesen fogalmazták meg január 12-én, amikor a Bocskaival összetűzésbe keveredett kancellárját, a fejedelem megétetésének vádja miatt felkoncolták. Ezzel jelezték, hogy továbbra is aktív szereplői a kialakult politikai helyzetnek. Illésházy azonban megfontoltságra intett: „ugyan nem kell ezért megvetni ezeket, az kik országunk szabadságáért felkötötték volt kardjokat.” és „szükség gondolnunk reá, hogy magyarok kezében legyen Magyarország.”[31]

Erdélyben a helyzet végül úgy rendeződött, hogy a legszemfülesebb pályázó nyerte el a fejedelmi címet, vagyis Felsővadászi Rákóczi Zsigmond. Helyzete azonban nem volt egyszerű, mert Homonnai Drugeth Bálint, Bethlen Gábor és Báthory Gábor mellett még többen is igyekeztek megkaparintani trónját, még akár elűzése árán is. Rajtuk kívül a magyarországi urak és Mátyás főherceg is mást szeretett volna látni Erdély élén, így különböző praktikák indultak Erdélyből való kihozatalára (Illésházyék korára való hivatkozással megpróbálták „kibeszélni” a fejedelemségből, Mátyás főherceg egy töröknek írott levelében saját szolgájának nevezi őt, és tiltakozik a török elismerés ellen[32]).[33]

A legnagyobb kihívást azonban a hajdúkérdés jelentette számára, amelyről már elöljáróban kijelenthető, hogy nem tudott vele mit kezdeni. A háborúban kifáradt Erdély gazdasági ereje ugyanis nem bírt el több anyagi erőfeszítést, így csupán 400 hajdút tudott letelepíteni, ami elenyészőnek mondható.[34]

A második hajdúfelkelés néven ismertté vált esemény kezdetét 1607 októberére tehetjük. Eddigre ugyanis a feszültség annyira eszkalálódott, hogy szinte lehetetlen volt azt békésen megoldani. Történt ugyanis, hogy a Bocskai által a várakba elhelyezni kívánt hajdúkat nem helyezték el, akik pedig birtokot kaptak, azokat vagy elűzték onnan, vagy eleve át sem adták nekik.[35]

Papp Sándor felhívja arra a figyelmet, hogy ez korántsem egy előkészítetlen dolog volt, hiszen Nagy András komoly tárgyalásokat folytatott a törökkel. Egyik tanulmányában bemutatja, hogy valószínűleg ismét egészen Sztambulig vezetnek a tárgyalások szálai, ahová a hajdúk már nem először küldtek önálló követséget.[36]

A felső-magyarországi urak megkísérelték ugyan az ellenállást, de Forgách Zsigmond – a nemesi bandériumok vezetője – kénytelen volt bevallani, hogy „Hannibál se tudta vóna a hajdúkot megverni, hanem ha elsőbben elhitette vóna velek, hogy ellenség, ki én, sem senki más nem tudnánk hitetni az emberekkel.”[37]

Természetesen minden politikai oldal a maga hasznára kívánta felhasználni a hajdúkat. A budai pasa is bekapcsolódott, aki támogatta a hajdúk azon elgondolását, hogy Homonnai Drugeth Bálintot tegyék fejedelemmé, sőt válasszák királlyá. Maga az érintett úr azonban tiltakozott az ellen, hogy őt összefüggésbe hozzák a hajdúkkal.[38]

Végül a tárgyaló asztal mellett kellett eldönteni a dolgot. Félő volt ugyanis, hogy a Nagy András alatt a Tisza mentén fegyverben álló 14-20.000 hajdú – mely ekkor Magyarország egyik legerősebb és legszervezettebb fegyverben lévő hada volt – katonai vereséget mér ellenségeire.[39]

A magyarországi nemesség részéről a delegációt Báthory Gábor vezette, akinek a hajdúk már ideje korán megküldték a tárgyalási alapul szolgáló követeléseiket: „…Mi az boldog emlékezetű, istenben elnyugodott fejedelmünk mellett az szegény romlott országnak oltalmazásában fegyvert fogtunk, szolgáltunk vérünk hullásával, az mi szolgálatunkat kegyelmesen megtekintvén, mivel hogy ő pénzt nem adhatott, országával egyetértvén, ő fölsége jószágot adott, Kállót, Hadházat az Ráczsággal egyetemben, egynéhány falukat, kiről ő fölsége donátiója mostan is nálunk vagyon, nem tudjuk honnét indíttatván Forgách Zsigmond és Dóczy András ő Nagyságok elvötték az igaz hajdúságnak jószágait… minket mind az egész hajdúságot megháborítottak, és magunkat is dobbal, zászlóval kergettettek… az nagy kergetés miatt házunkból ki nem mehetvén kénytelenek voltunk igazságunk mellett fölkelnünk…”[40]

A tárgyalásokra végül Ináncson került sor, valamikor 1607 decemberének legvégén. A hajdúk levélben kérték, hogy török megfigyelő is legyen jelen.[41] A tárgyalások végül sikerrel zárultak, s Báthory Gábor is felismerte, hogy a hajdúk segítségével megszerezheti a Bocskai által egyszer már neki szánt fejedelmi trónt.[42]

Báthory Gábor 1608 februárjában megállapodott a hajdúkkal, hogy segíti letelepedésüket a Partiumban Várad körül, és támogatja a református hitet. A hajdúk cserébe vállalták, hogy a fejedelmi székbe segítik Báthoryt, akit az erdélyi rendek 1608. március 7-én meg is választottak.[43] Az új fejedelemnek nagy szerencséje volt, hogy a Habsburg családon belüli feszültségek odáig fokozódtak, hogy Mátyás főherceg haddal vonult bátyja ellen, mert az a kísérlete nem járt sikerrel, hogy megtámadja a román vajdaságokat. Mátyás azonban 6-10.000 hajdút fogadott maga mellé, hogy, ha kell, akár fegyverrel is megszerezze magának a trónt. Ez azért volt fontos, mert így ismét lekötötte a hajdúkat, akik így nem politizáltak, vagy fosztogattak, ami sokat segített abban Báthorynak, hogy uralmát megszilárdítsa.[44]

Jó viszonya a hajdúkkal azonban olyannyira megromlott, hogy halálát is ők okozták, amikor 1613. október végén rátörtek a fejedelemre és lekaszabolták.[45]

 

Bethlen Gábor és Rákóczi György hadaiban

Korántsem mondható felhőtlennek a következő fejedelem viszonya a hajdúkkal, hiszen a 100.000 törökkel a fejedelemségbe törő Bethlen Gábor ellen igen komoly hajdúcsapatok küzdöttek 1613-ban.

Viszonyukat tulajdonképpen az rendezte, amikor 1619-ben Bethlen a harmincéves háborúba való belépés mellett döntött. Ekkor Bethlennek szüksége volt minden katonára, akit csak el tudott érni, s a fejedelemség közvetlen szomszédságában tanyázó hajdúk kézenfekvőnek tűntek. A háború vallási jellege valószínűleg komoly érv lehetett a fejedelem számára, amivel a hadba lépést is igazolta.[46] Mindezek mellett Bethlen nem személyesen, hanem a népszerű főúron, Rákóczi Györgyön keresztül tárgyalt a hajdúkkal, akik 1619. augusztus 13-14-én Böszörményi gyűlésükön elutasították a Habsburg császár felhívását a csehek ellen való küzdelemre.[47]

Miután sikerült megnyernie a hajdúkat, merőben más viszonyt alakított ki velük, mint elődei. Bethlen úgy igyekezett ugyanis a legjobbakat szolgálatába fogadni, hogy zsoldosként, toborzók által alkalmazta őket, s nem a korábbi bevett szokás szerint, kapitányaikon keresztül.[48] Ezzel az is célja volt, hogy nagyobb fegyelmet gyakorolhasson felettük, amit következetesen igyekezett is véghezvinni. Az kifejezetten rontotta kapcsolatukat, hogy az államkincstár javára lefölözte a „sákámánt”, s ezek mellett szerződéseit is úgy kötötte velük, mint felettes az álrendeltekkel.

Ennek ellenére hadai komoly sikereket értek el, s a hajdúk megállták a helyüket az elnyúló háborúban.[49] Ezekben a hadjáratokban öt olyan főparancsnoki rangot betöltő személy vett részt, akik a tizenötéves háború, vagy a Bocskai felkelés alatt hajdúkapitányként harcoltak.[50]

Ugyan a fejedelem birtokadományai messze elmaradtak Bocskai, vagy Báthory adományaitól és telepítéseitől, hajdúi élén olyan politikai helyzetet tudott teremteni, hogy mind az 1621-es nikolsburgi, mind a későbbi békék (1624 és 1626) igen kedvezőek voltak az Erdélyi Fejedelemség számára.

Rákóczi György hatalomra jutása után egy olyan felső-magyarországi úr került Erdély trónjára, aki igen nagy népszerűségnek örvendett a hajdúk körében is. Ennek következtében a fejedelem támaszkodhatott szablyáik erejére, amikor 1636-ban veszélybe került fejedelemsége. Tulajdonképpen elmondható, hogy trónját hajdúi élén sikerült megtartania.

1643-ban aztán úgy döntött, hogy svéd-francia szövetségben ismét bekapcsolódik a harmincéves háború küzdelmeibe. 1644 telén indította meg hadjáratát, melyben 7-8000 letelepített hajdú és – a fejedelem anyagi lehetőségeitől függő – ismeretlen számú szabadhajdú vett részt.

Rákóczi hadai már nem érhettek el akkora sikereket, mint Bethlen 1621-ben, hiszen a magyarországi urak politikai támogatását már nem élvezte. Ennek eredményeként született meg a 1645-ben a linzi béke, mely tulajdonképpen megerősíti a Bocskai által kötött bécsi béke pontjait, azzal a különbséggel, hogy hét vármegyét csatol Erdélyhez.[51]

Rákóczi Györgynek ugyanakkor hatalmas politikai és diplomáciai bravúrt sikerült véghezvinnie, ugyanis az 1648-ban megkötött vesztfáliai békében Erdély említésre kerül, mint hadviselő fél, míg a háborút kezdő Csehországot nem említi.

„Öreg” Rákóczi Györgynek sikerült egész életében szoros kapcsolatot fenntartania a hajdúkkal, akiknek fegyverei nélkül igen rövidre sikerült volna uralkodása.


[1] Perjés.: 215.

[2] Machiavelli: 60.

[3] Állvány nélküli muskéta

[4] Csikány: 35-36.

[5] Csikány, 30-31.

[6] Zrínyi: 15.

[7] Erdély I.: 526.

[8] Benda: 42.

[9] Erdély I.: 525-526.

[10] Szamosközy: 60.

[11] Erdély I.: 532.

[12] Benda, 103.

[13] Magyar Kódex III.: 26.

[14] 1604: XXII. Törvénycikk A Corpus Juris Hungarici és a magánjogi codificatio

[15] Papp 2004.: 1198-1211.

[16] Papp 2004.: 1198.

[17] Papp 2004.: 1200.

[18] Papp 2004.: 1201.

[19] Papp 2004.: 1202.

[20] Erdély I. 533.; hasonló olvasható: Benda

[21] Nagy L. 2000.: 127-130.)

[22] Papp 2004.: 1202.

[23] Nagy L. 2000.: 134-135.

[24] Vitéz Doromby-Reé.: 46.

[25] Nagy L. 1983.: 56.

[26] Bornemissza a parancs megtartása mellett állt ki, de nem hagyta magára társát, ám a csata során a lovassággal elmenekült. Némethyt elfogták. Nagy L. 2000.: 159.

[27] Nagy L. 2000.: 159.

[28] U. o.

[29] Kelenik 2001.: 130.

[30] Bocskai: 26.

[31] Hangay: 179.

[32] Mátyás főherceg levele Ali budai pasának 1607. június 29. Österreichisce Staatarchiv Haus- Hof- Staatsarchiv, 1. (Turcica) Fasc. 91. Fol. 80-84. Prága 1607. június. 06.

[33] Hangay: 185.

[34] Hangay: 193.

[35] Hangay: 192-193.; Kelenik 2001.: 130.

[36] Papp 2010.: 4-5.

[37] Hangay: 193.

[38] U. o.

[39] Kelenik 2001.: 130.

[40] Kelenik 2001.: 130.

[41] Nagy András levele Homonnai Drugeth Bálintnak 1607. December 3. Österreichisches  Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Ungarische Akten Hungarica Allgemeine Akten Fasc. 152. Konv. B. Fol 91. Szikszó 1607. december 3.

[42] Szakály: 136.

[43] Magyar Kódex III.: 28.

[44] Magyar Kódex III.: 28-29.

[45] U. o.

[46] Magyar Kódex III.: 32-33.

[47] Nagy 1969.: 148-149.

[48] Nagy 1983.: 233.; B. Szabó-Somogyi: 36.

[49] Nagy L. 1983.: 233.

[50] Nagy L. 1983.: 233.

[51] Magyar Kódex III.: 33.

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.