Főoldal » 2,5% – de nélküle nincs élet

2,5% – de nélküle nincs élet

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Bolygónk vízkészletének túlnyomó többsége (97,5%) sós. Az édesvíz aránya 2,5%. Ennek kétharmadát jég teszi ki, míg a többit a felszíni vizek és a talajvíz.

Földünk igazán nincs szűkében a víznek, ám iható édesvízből koránt sincs elegendő. 300 millió ember fogyaszt ma a tengervízből vagy ihatatlanul sós talajvizekből nyert vizet. A tengervíz sótalanítását a Közel-Keleten kezdték el az 1970-es években. Azóta másfél száz ország vette át az eljárást. A hat éven belül megépülő új sótalanító üzemek naponta csaknem 50 millió köbméterrel járulnak majd hozzá bolygónk vízellátásához. A fellendülés magyarázata, hogy a népesség nő, s a mezőgazdaság és az ipar terjeszkedése miatt egyre kevesebb az édesvíz – főként a tiszta víz.

A víz nélkülözhetetlen! Ugyan a sótalanítás nem a legolcsóbb ivóvíz előállítási mód, olykor ez az egyetlen lehetőség. Sőt ma már sokkal kevésbé költséges, mint húsz éve. 

Az első sótalanítási eljárás az egyszerű és ősi lepárlás. Ennél az elforralt tengervíz gőzét lecsapatják, a só pedig kiválik. Jóval korszerűbb a fordított ozmózison alapuló technológia, melyet Floridában és Ausztráliában is alkalmaznak. Lényege, hogy a légköri nyomás hetvenszeresével sós vizet préselnek át egy féligáteresztő membránon, amely a vízmolekulákat átengedi, a sót viszont nem. Ehhez ugyan kevesebb energia kell, mint a tengervíz forralásához, de még így is elég költséges. 

A kutatók ezért ma több olyan technológián is dolgoznak, amely csökkentheti az energiaszükségletet. A legelőrehaladottabb fázisban lévő eljárás szintén az ozmózis jelenségén alapul: a sós vizet egy porózus membránon keresztül a tengervíznél töményebb oldatba eresztik át, a vízmolekulák energiabevitel nélkül, természetes ozmózissal vándorolhatnak át egy nagyobb töménységű oldatba, amelyből később a különleges só kis hőfokon kipárolható.  

A másik két módszer magán a membrán szerkezetén változtat.

Az egyiknél szén nanocsöveket alkalmaznak a membrán pórusaiként, a csövek eklektromos töltetű bemenete eltaszítja magától a pozitív töltésű sóionokat. A vízmolekulák kis súrlódással haladnak át a csöveken, így csökken az alkalmazandó nyomás.

Míg a másiknál olyan fehérjéket alkalmaznak membránként, amelyekkel az élő sejfal ereszti át a víz molekuláit. A sót a csatornák közepén elhelyezett pozitív töltés taszítja vissza. 

Azonban a világ vízellátási gondjait egyik technológia sem fogja megoldani. A visszamaradó tömény sóoldat károsíthatja a környezetet és a vízkészleteket. A szárazföldi telepeken nehéz megszabadulni a tömény sótól, a Perzsa-öbölben pedig megnő a sekély víz sótartalma. Pedig minél sósabb a víz, annál drágább a feldolgozása is. Ráadásul egyik eljárás sem kellően olcsó ahhoz, hogy reményt adjon a világ szegényeinek.

forrás: National Geographic 

 

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.