Főoldal » Az Európai Unió emisszió-kereskedelmi rendszere

Az Európai Unió emisszió-kereskedelmi rendszere

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Az alábbi egyetemi dolgozatomban az EU emissziós kvóa-kereskedelmének működését és jellegzetességeit, várható fejlesztési irányait mutatom be. 

Általános ismertető az emisszió-kereskedelmi rendszerről

Az Európai Unió a Kiotói Jegyzőkönyv emisszió-csökkentési felajánlásainak összeírásaikor közösségi szinten 8%-os kibocsátás-csökkentést vállalt üvegház-hatású gázokból, a 2008-2012. évek átlagát az 1990-es bázisévhez hasonlítva. (Ez a vállalás az akkor még 15 tagországból álló EU-ra vonatkozott, a közép-európai országok más vállalást tettek, az emisszió-kereskedelmi rendszerbe azonban bekapcsolódtak uniós csatlakozásuk után, melyben 2008-tól Norvégia, Izland és Lichtenstein is részt vesz.) A kibocsátások tagállami szintűn elosztását eredetileg a Kötelezettség Megosztó Egyezség tartalmazta, melyet a Kiotói Jegyzőkönyv 2002. májusi ratifikációjakor pontosítottak.  E cél elérésének egyik igen fontos eszköze a közösségen belüli emisszió-kereskedelmi rendszer.

Ennek a „cap and trade” jellegű rendszernek a jogi alapjait a Európai Parlament és Tanács 2003/87/EK irányelve írja le, amely az EU Hivatalos Lapjának 275. számú L mellékletében jelent meg , a 32. oldaltól, 2003. 10. 25-én. Később módosították: így született a 2004/101/EK irányelv, ami a Hivatalos Lap 338. L melléklete 18. oldalától kezdve olvasható (2004. 11. 13.).  Érdekes még a témában többek között a 2003/87/EK irányelv a kiosztási elvekről szóló 10. cikkelyének alkalmazásához kiadott Európai Bizottsági közlemény (Hivatalos Lap 2011/C melléklet; 99/03, 9. oldal, 2011. 03. 31-én jelent meg).

A rendszer működésének első szakasza egy tanulási fázis volt, 2005 és 2007 között; ezt követően 2008 és 2012 között zajlik az éles működés első szakasza.  A folyamatban kb. 12.000 létesítmény vesz részt, ezek 5%-a olyan nagy létesítmény, amik a teljes szennyezés 50%-áért felelősek; a közepes (10-20%) és kisebb (75-85%) létesítmények okozzák a kibocsátás 20-30%-át, illetve 20%-át.

A kibocsátásokat nemzeti szinten engedélyezik, ellenőrzik, jelentik és hitelesítik. Az érintett létesítmények (l. lejjebb) csak kibocsátási engedély birtokában működhetnek, a rendelet módszertana alapján számolt CO2-kibocsátásukat, egy független akkreditált hitelesítő által hitelesítve, évente jelenteniük kell a hatóságnak. A tagállamok rendelkeznek egy előre meghatározott kibocsátási jogosultsággal (European Allowance Unit, EAU): ez a „nemzeti sapka”, amelyet a nemzeti kiosztási terv alapján ágazatoknak osztanak ki („ágazati sapka”), azon belül pedig egyes létesítményeknek. Az egységek kiosztása a 2008-2012-es időszakban 90%-ban térítésmentesen történik, a maradék 10%-ot pedig meg lehet vásárolni  A rendszerbe terveznek némi tartalékot is, új belépők vagy vis maior kibocsátások esetére. Az érintett létesítmények számlát nyitnak az ún. nemzeti forgalmi jegyzékben, és itt zajlik a kibocsátási egységekkel való kereskedelem és azok regisztrációja. A kibocsátási egységekkel az érvényességi idejük alatt szabadon kereskedhet annak birtokosa. A lehasznált kibocsátási egységek az állam a következő év tavaszán törli a forgalmi jegyzékből; a jogosultaknak pedig új egységeket oszt ki. Ha egy létesítmény-üzemeltetőnél feleslegben maradt egy évben valamennyi egység, azt eladhatja; viszont ha többet szennyez, mint ahány egysége van, rendkívül komoly büntetéssel kell szembenéznie (2008-2012 között 100 EUR / t), a következő évben a tartozással növelt mennyiségű egységet kell visszaadnia az államnak és szégyenlistára kerül a neve. Kibocsátási egységet üzemeken kívül magánszemélyek, kereskedők is birtokolhatnak. Az egész folyamat során biztosítani kell a nyilvánosságot és áttekinthetőséget az állampolgárok és más érdekelt felek számára.

Az Európai Bizottság egy központi tisztviselőt jelöl ki az emisszió-kereskedelmi rendszer felügyeletére, a tagállamoktól évente beérkező jelentések áttekintésére. Vis maior esetén a nemzeti kormányok az Európai Bizottságtól további egységeket kérhetnek a tartalékból. A nemzeti szinten fennmaradó kibocsátási egységek más államoknak értékesíthetőek.

Környezetgazdaságtani szempontból vizsgálva a rendszert, látható, hogy a követett szabályzók egyikének alkalmazásra látunk itt egy szép példát. Az ilyen cap and trade megoldásokat főleg az Egyesült Államokban kedvelik és alkalmazzák sikeresen. A módszer egyik nagy előnye, hogy a gazdálkodó szervezetek számára megéri a kibocsátásuk minél nagyobb mértékű csökkentése, hiszen a fennmaradó egységek értékesítéséből a kisebb energiaköltségek miatti nyereség mellett további pótlólagos hasznot érnek el. Ezzel a szabályozási eszközzel a szereplőkre kívülről ráerőltetett előírások helyett a gazdasági képességeiket figyelembe vevő rendszerszemléletű, komplex megoldást kínálunk a problémára, a szereplőket érdekeltté téve a klímaváltozás elleni harcban való részvételben.

A rendszer sajátosságai

Az emisszió-kereskedelmi rendszerben való részvételre kötelezett létesítmények (ezen iparágak meghatározott küszöbérték fölötti teljesítményű tagjai):

   Energiatermelési tevékenységek: tüzelőberendezések, ásványolaj-feldolgozók, kokszolókemencék

          Fémek termelése és feldolgozása: vas- és acélkohók, ércpörkölő és- szinterező-üzemek

          Ásványipar: cement-klinkert vagy meszet termelő üzemek, kerámiaégető kemencék, üvegöntödék és üvegszál-gyárak

          Cellulóz- és papírgyárak

Azért kerültek kiválasztásra pont ezek az iparágak, mert az ilyen tevékenységek különösen nagy energiafelhasználással és fosszilis tüzelőanyagok fokozott mértékű felhasználásával (vagy éppen előállításával) foglalkoznak, így nagy mértékben felelősek az üvegház-hatású gázok növekvő légkori koncentrációjáért, így az éghajlat-változásért.

A létesítmények számára engedélyezhető együttes teljesítés is, mely esetben több létesítmény közösen ajánl fel emisszió-csökkentést (mint egy külön, kis „sapka”).

Más iparágak, főleg a közlekedés és szállítmányozás, az építőipar is kibocsátásaik alapján joggal kerülhetnének fel a listára. Mentességet élveznek az élelmiszeripari létesítmények, sütödék és állattartó-telepek is, noha ezek kibocsátása sem elhanyagolható (utóbbinál főleg a metán-emisszió számottevő). Kimaradtak a listáról a hulladéklerakók is, melyek diffúz metánszennyezése is jelentősnek mondható. Mindezekről elmondható, hogy az emissziójuk mérése és hitelesítése rendkívüli nehézségekbe ütközne, valamint ilyen kis értékű kibocsátási egység kiadása és kereskedelme több macerával járna, mint haszonnal. Az ellenőrzések és büntetés behajtása is nehézségekbe ütközne. Mindezen szempontok figyelembe vételével a jogalkotók a nagy üzemeket célozták a rendszer létrehozásakor és nem a kis, egyéni kibocsátókat. Emellett azonban, az alumíniumgyártás és a vegyipar számos ágazata mentességet kapott, a jelentős környezetterhelésük és óriási energiafogyasztásuk ellenére, ennek oka feltételezhetően gazdasági (a versenyképesség megőrzése) lehetett.

A harmadik kereskedési időszak 2013 és 2020 között fog lezajlani. A cél a 2005-ös szintről 20%-os csökkentés 2021-ig. A várható változásokat illetően, további iparágakra terjesztenék ki a rendelet hatályát, így a légiközlekedés, a petrolkémia. az alumíniumipar és az ammóniagyártás is bekerülhet a rendelet hatálya alá. További terv, hogy az EU-n belüli 27 nemzeti sapka helyett egyetlen közös sapkával működjön tovább a rendszer. Drasztikusan emelkedne tovább az árverésbe bocsátott egységek aránya is, mégpedig szektoronként eltérő módon: az áramtermelők pl. csak vásárlással juthatnak majd kvótához. (Minden ágazatot figyelembe véve, tanulási periódus alatt ez 5% volt, ma 10%). Lehetőség nyílik a rendszerből való kikerülésre, ha egy üzem vállalja a szén-dioxid leválasztását és tárolását. Az érintett létesítmények alsó emissziós küszöbét 10000-ről 25000 t éves szén-dioxid kibocsátásra fogják emelni a kisebb üzemek versenyképességének növelése érdekében. Az Európai Bizottság adminisztratív eszközökkel próbálja megakadályozni a szennyező üzemek EU-n kívülre történő áttelepítését. Azon iparágak számára, amelyeket még így sem érint a rendszer, egy külön szisztémát dolgoznak ki, ez azonban még egyeztetés alatt áll.

Az érintett vállalatok stratégiáját úgy módosítják, hogy vagy kitelepítik az Unión kívülre a szennyező tevékenységüket, vagy felkészülnek a várható változásokra a kibocsátásuk csökkentésével vagy szén-dioxid tárolók építésével.

A rendelet által nevesített, csökkentendő üvegház-hatású gázok: szén-dioxid, metán, dinitrogén-oxid, fluorozott szénhidrogének, perfluorokarbonok, kén-hexafluorid. A párhuzamosan több szennyezőre való vonatkoztatás, méghozzá oly módon, hogy mindegyiket szén-dioxid egyenértékben számolják (erre vonatkoznak a kibocsátási egységek), abból a szempontból előnyös, hogy így azok az üvegház-hatású gázok kapnak nagyobb figyelmet, amelyek valóban nagyobb gondot is okoznak. Tehát a szabályozás nem bünteti azt, ha a szén-dioxidnál sokkal károsabb metánt szén-dioxiddá fáklyázzák el. A vállalatok stratégiájukban, az üzleti érdekeiket követve, ehhez is tartják magukat.

Az előírások kiterjesztésének várható hatásait részben már említettem: egyes iparágakban nehezebb a mérés, nyomon követés és a rendelet betartásának kikényszerítése (pl. közlekedés). További következmény a versenyképesség romlása a rendszer költségei által nem terhelt, fejlődő gazdaságokkal szemben, ami EU-s munkahelyek elvesztésével járhat.

Összességében úgy vélem, a rendszer egy jól megalapozott, remek eszköz az éghajlatváltozás elleni harcban, amelynek eredményeit már ma is élvezzük, és továbbfejlesztésével még nagyobb környezeti haszonra tehetünk szert.

Források:

Az Európai Unió Hivatalos Lapjának fentebb hivatkozott számait a  http://eur-lex.europa.eu honlapon találtam meg.

http://www.orszagoszoldhatosag.gov.hu/index.php?akt_menu=153

http://www.euractiv.hu/gazdasag/linkdossziek/az-unio-kettos-kibocsatasi-rendszere-000084

Vezérkép forrása: http://klima.blog.hu/

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.