Főoldal » Bogarak és fák (első rész)

Bogarak és fák (első rész)

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek – olvassák az állatok az Állatfarm egyik fő keretirányelvét George Orwell méltán híres kisregényében. Ez a mondat érvényes a természetvédelem jogi gyakorlatában is, A védendő fajok és a védelmi programok kiválasztásánál a szubjektív döntést nem lehet elkerülni. A természetvédelemnek nincs (és szerintem nem is lehet) teljesen objektív és mindenki által elfogadott kizárólagos filozófiája. Ezért az értékelvű döntéseknél több független, nehezen összemérhető helyenként ellentmondó szempont érvényesül.

A ” gerinctelenek” a természetvédelem „hátrányos helyzetű” csoportjai közé tartoznak. Már a nevük is igazságtalan – az állatvilág mintegy 40? törzséből egy kivételével az összes többit ebbe az egyetlen csoportba vonjuk össze, ha nem is a tudományos rendszertanban, de a közgondolkodásban és szóhasználatban. (Mintha az állatokat úgy csoportosítanánk hogy „Fonálférgek” és „Nem Fonálférgek”). Az egyik baj velük, hogy többségük túl kicsi ahhoz hogy észrevegyük őket (ha nem csípnek, vagy rágják le a kedvenc növényeinket). Ráadásul akkora hányadát képviselik a Biológiai Sokféleségnek, hogy a korlátozott emberi elmét szakbarbárságra kényszerítik. Egy lelkes és intelligens „Amatőr Természetbúvár” néhány év gyakorlattal elég megbízhatóan képes megtanulni a Közép-Európában előforduló gerinces fajok nagy többségének azonosítását, jellemző élőhelyeit, biológiájának fő vonásait stb. A virágos növények – Közép -Európában – már nagyobb falatot jelentenek, de még nem lépik túl az emberi agy befogadóképességét. A gerinctelen állatok több százezres Közép-európai fajszámukkal viszont arra vannak ítélve, hogy túlnyomó többségüket csak a specialisták ismerhessék. A műkedvelők számára – és szűk szakterületén kívül a specialista is az – marad néhány nagyobb, színesebb csoport – bogarak, lepkék, tízlábú rákok, csigák – néhány gyakoribb és feltűnőbb fajának ismerete. Végül a gerinctelenek annyira különböznek tőlünk emberektől, emlősöktől, gerincesektől, hogy elég nehéz együttérezni velük.

Nem különösebben meglepő a gerincesek kiemelt helye a természetvédelemben. Mindenesetre a gerinctelenek – legalábbis egyes népszerűbb és kutatottabb csoportjaik – elkezdték ledolgozni a hatalmas kiindulási hátrányukat.

Az elhalt fával táplálkozó bogarak az utóbbi években Európában egyre inkább reflektorfénybe kerülnek mint védelemre érdemes és veszélyeztetett állatok. Egy kicsit körüljárom ezt a témát, mert sok olyan vonatkozása van, ami az ökológiában és a természetvédelemben aktuális szemléleteltolódásokra jól rávilágít.

Elhalt fával, vagy az elhalt fában fejlődő gombafonalakkal sok ezer (vagy több tízezer) bogárfaj is táplálkozik Közép-Európában. Ezek túlnyomó többsége parányi, csak a „bogaras” szakemberek által ismert, netán csak a hímivarszerve alapján meghatározható (ez nem vicc!) faj, és köztük igen sok gyakori. Szerencsére, van közöttük néhány olyan faj és csoport, amelyek kifejezetten nagyok és feltűnőek. Ilyenek a melegkedvelő díszbogarak, a szarvasbogarak, az orrszarvú bogarak és mindenek előtt a cincérek. Ezek némelyik faját a kisgyerek is ismerik, vagy legalábbis ismerték, amíg többet jártak erdőre-mezőre, és amíg kötelező volt iskolai „bogárgyűjteményt” készíteni. (Aminek megszüntetésével kétséges, hogy a természetvédelem többet nyert,-e, mint amennyit vesztett.)

Néhány feltűnő és közismert faj még mindig gyakori, például a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus) , de az idősebbek elmondása szerint erősen lecsökkent az állománya, ahogy a nagy hőscincérnek (Cerambix cerdo) is. Mivel korrekt állománybecslés nem készült, legokosabb ha hiszünk nekik. Más fában élő fajok pedig valóban a kihalás szélére kerültek, például a remetebogár (Osmoderma eremita) vagy a kék pattanóbogár (Limoniscus violaceus). Az előbbi az EU-ban kiemelt közösségi jelentőségű faj, nálunk fokozottan védett, az utóbbi az EU-ban közösségi jelentőségű faj, nálunk védett.

Más faevő bogarak főleg az erdészek által ismertek, mint veszélyes kártevők, ide leginkább a szúk (Scolitidae) és a hosszúlábú szúk (Platypodidae) bizonyos fajai tartoznak, amelyeket főleg a fenyvesekben rendszeresen irtani kell. Ők kicsik, ezért az amatőr természetbúvárok nemigen veszik észre őket, egyedülállóan érdekes társas kapcsolataik és ivadékgondozásuk ellenére.

A szép és közismert fajok, például a gyertyános tölgyeseinkben és bükköseinkben még elég gyakori havasi cincér (Rosalia alpina) azért kiemelt jelentőségűek, mert a természetjárók által is érzékelt megfogyatkozásuk ráirányítja a figyelmet egy sokezer elhanyagolt fajból álló életközösség, a „halottfaevők” problémáira.

Hova lettek a cincérek szarvas és remetebogarak az erdőkből? Miért és hogyan akarjuk őket visszahozni?

(folytatjuk)

Források:

Merkl & Víg: Bogarak a pannon régióban.

Képek forrásai

remetebogár: hlasek.com

kék pattanó: enfo.gt.bme.hu

arias díszbogár: buprestidae.blogspot.com

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.