Főoldal » Bogarak és fák (második rész)

Bogarak és fák (második rész)

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Európa korábban majdnem összefüggő erdőségei – melyek csak Délen-és főleg Keleten szakadoztak fel  gyepterületekkel tarkázott erdős pusztává –  a töredékükre zsugorodtak az elmúlt két évezredben, Ennek elsődleges kárvallottjai azok a nagytestű fajok (őstulok, európai bölény, nagyragadozók), amelyek összefüggő, viszonylag háborítatlan területeket igényelnek a fennmaradáshoz, ezért kihaltak, vagy állományuk töredékére zsugorodott. Sűrűn lakott öreg Európánkban azonban még így is sok erdő maradt. Hála a nagyon kedvező csapadékos klímának, ami miatt fáink gyorsan nőnek, és a legmeredekebb lejtőket leszámítva a visszaerdősödés gyorsabb, mint a talajerozió.  Néhány olyan erdőtársulás, amelyek a mezőgazdaság számára is kiváló talajokon nő (például a lösztölgyesek) ugyan   már csak töredékfoltokban maradt fenn, más erdőtársulásokból viszont még bőven akad kontinensünkön. Elég egy látogatás a Közel-Keleten vagy a az Atlasz-hegységben, hogy az ember a hajdani paratölgy és cédruserdők helyén díszelgő kietlen kopárok láttán felfogja: a gazdasági fejletlenség és az extenzív mezőgazdálkodás nem feltétlenül kíméli meg a természetet. A Vén Európa erdősültség terén nem áll nagyon rosszul, legalábbis a világ többi részével összehasonlítva.
A fában élő bogarak nem igényelnek óriási összefüggő területeket, megfogyatkozásuk az erdők megfogyatkozásával nem magyarázható.  De mai erdőink minőségileg különböznek azoktól hajdanvolt rengetegektől amelyekhez a „vadon erdők vad jószágai” (Rudyard Kipling) alkalmazkodtak.  Erdőinknek tulajdonosa van, rajtuk gazdálkodás folyik, és valamilyen módszerrel és időközönként kitermelik őket. Ne tápláljunk illúziókat az „érintetlen Természetről”, „ősvadonról” a szomszéd domboldalon, a falunk határában. Ha utánanézünk a telekkönyvekben, jó eséllyel meg fogjuk találni, hogy az adott erdőt mikor ültették. Még a Kárpátok „rengeteg erdői” is több száz éve intenzív művelés-kitermelés alatt állnak.  A tátrai lucfenyvesek jelentős részét, amikről alább még sok szó lesz, például a XX. század elején telepítették, felhagyott legelőterületek helyére.

A természetvédelem Európában és Magyarországon az erdészekkel és a vadászokkal kezdődött. A legrégibb hazai természetvédelmi terület a debreceni Nagyerdő volt, és az erdészek hívták fel elsőként  a figyelmet, hogy ne lőjük le a „hasznos” énekesmadarakat, harkályokat stb.  Mai erdőink arculatát (megkockáztatom – egyáltalán a létezésüket!)  az erdészeknek köszönhetjük. Miért kedvezőtlenek a tervezett erdők egyes fában élő bogárfajok, például a remetebogár számára?

A  válasz egyszerű: az erdőgazdálkodás nem akar halott fát! A jó gazda nem hagyja a gabonát ott rohadni a földjén (nem azért termelte), nem várja meg, amíg  a disznót végelgyengülésben kileheli a lelkét (nem azért hizlalta). Az erdész kitermeli a fát, amikor az vágásérett lesz, és a legkedvezőbb mennyiségű  és minőségű faanyagot szolgáltatja. A bogárfajoknak csak egy kis töredéke tud élő egészséges fában fejlődni, mert az egészséges fa védekezik – méreganyagokkal, csersavval, gyantával. Ha az erdőben nincs elég halott, vagy legalább beteg fa, csak nekünk, embereknek tűnik egészségesnek.  (Az erdőinket a társadalmunk képére formáltuk. Eldugjuk a szem elől a betegséget, a halált, a szenvedést higénikus kórházakba. Úgy teszünk, mintha nem létezne, és talán azért nehezebb vele szembenéznünk, amikor már elkerülhetetlen.) A faevő bogarak számára az ilyen „higénikus” erdő üres „sivatag”, ahol éhezésre vannak ítélve.

Halott fák az erdészek legjobb szándéka mellett is keletkeznek. Az erdő „nagy ellenségei”  a már
 említett „kártevők” mellett a szélviharok, tüzek, fákat alámosó felhőszakadások nem küszöbölhetők ki teljesen.  Az erdészek akkor is igyekeznek „kitakarítani” az erdőt, ha az így keletkezett halott fa gazdaságilag nem értékes. és erre jó okuk van. (Azon túl is, hogy a „természetimádó” kirándulók jelentős része felháborodottan lobbizna az erdészetnél, vagy az önkormányzattal, hogy takarítsák már ki az erdőből azt a sok „szemetet” vagyis a kidőlt fákat, ágakat, beteg fákat és a cserjéket, természetes újulatot). 

Igen tanulságos a Magas-Tátra fenyveseinek sorsa. A 2004-es nagy vihar hatalmas területen döntötte le természetközeli állapotban megőrzött lucfenyveseket – ijesztő látvány lehet, amikor 30 méter magas szálfák úgy fordulnak ki egymást követő sorokban, mint a dominó.   (2002-ben is volt egy jelentős vihar a Tátrában, amit csak a 2004-es, sokkal rosszabb vihar homályosított el.) A természet bőkezű volt a halottfaevő bogarakhoz. Azt is mondhatnánk hogy természetvédelmi szempontból a szélvihar áldás volt. Az erdő, ha hagyják,  pedig szépen, természetesen felújul, a fekvő, korhadó fatörzseket lassan elfedi szem elől a fény felé törekvő fiatal fenyők méregzöld kefesűrűje. A természetes erdő ilyen, még ha nehéz is benne sétálgatni!
A fenyőkárosító szúbogárfajok, főleg a betűző szú (Ips typographus)  annyira lényeges és érdekes szereplői a bonyolult és még csak részben megérttett történetnek, hogy a következő bejegyzést teljesen nekik szentelem.

(folytatjuk)   

A képek forrásai:

havasi cincér: aramel.free.fr

tátrai erdőpusztulás: medvegyu.organic.hu

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.