Főoldal » Boldogsághoz vezető út

Boldogsághoz vezető út

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.

Reformáljuk meg a valóságunkat! Kérlek, segíts társaidon, a körülötted élő élőlényeken. Szeress, s szeretni fognak. Legalább divatból mutassuk meg másoknak, hogy jobb vagy. Ha zöldebbre váltasz hirtelen, akkor felfigyelnek rád! Emeld fel fejed, s szónokolj a természet csodáiról. Adatok és számok kellenek? Keresd meg azokat, vannak! Tényleg tenni kellene valamit. Mit nyavalyogsz? Betojtál, de hát csak változtatni kellene?! Mitől félsz? Csak most, csak úgy! Szépen csöndben változz, változtass környezeteden. Lehet jobb, szebb, harmonikusabb.

Kedves olvasó! Téged mely mondatok ragadtak meg? Kérlek, kommentben válaszolj. Köszönöm.

Sajnos a magyar társadalom alapjába véve boldogtalan. Boldogtalanságában hogyan veszi észre az apró, természet adta örömöket maga körül? Sajnos sehogy. Sokszor álltam úgy a buszmegállókban, hogy a körülöttem lévő emberek üres tekintettel bámultak maguk elé. A sárga csekkek, hitelek rátelepszenek minden gondolatikra, és mást nem látnak. Nem látják az embertársaikat, a fákat, virágokat, pillangókat, madarakat, rovarokat. Néha feljajdul, mikor megcsípi egy szúnyog, vagy félelem tölt el takarítás közben, mikor egy pók riadtan védekezik a sarokban, a feléje nyúló seprűvel szemben. Tényleg csak ennyit érzékelnek a természet adta különlegességekből? Nem látja az apró rovar csodáját, ahogyan ez a kis lény egy tökéletes műszerként működik? Sajnos nem. De vélhetően nem hallja ősszel a feketerigó halk énekét sem…. csak az jár a fejében, hogy újra jön a hideg, a lanyak és a magas gázszámla. Hányan méltatlankodnak esőben, hogy eláznak, saras lesz a cipőjük? Pedig, ha jobban belegondolna, akkor látná, hogy az eső maga az élet. Az eső étel ad, és oltja szomjúságunkat. Nélküle nem lenne semmi.

Mindenkiben van valami belső nyugtalanság, mint ha valami hiányozna belőlünk. Úgy gondoljuk, hogy ha megvesszük a hőn áhított tárgyat, akkor ez a nyugtalanság megszűnik. Rövid időre talán igaz, de lelkünk újra megmozdul, s az űrt ismét érezzük. Üljünk le egy kicsit, s gondoljuk át, hogy mire is vágyunk. Ha jól figyelünk, meghalljuk az ősi kérdést. Ki vagyok, és miért vagyok itt? „A szívünk szárnyalni vágyik, ám repülési kísérleteink szinte mindig fájdalmas becsapódással érnek véget a félelem, az önpusztító szokások és a tudatlanság szikláin.”  Don Richard Riso és Russ Hudson. Ez persze erős túlzásnak tűnhet, de van alapja. Elengedhetetlen önmagunk ismerete ahhoz, hogy mások tetteit megértsük. Rengeted lehetőséggel vagyunk megáldva, melyet nem használunk ki. Ahogy Spinoza is írja: „Ne sírjatok, ne méltatlankodjatok. Értsétek meg.” Vagy Thomas Merton szavait olvasva: „Mit nyerünk azzal, hogy elhajózunk a Holdig, ha nem vagyunk képesek átkelni a bennünket önmagunktól elválasztó szakadékon?

Megéltem már a nagybetűs BOLDOGSÁGOT. Szokatlan és egyben csodálatos érzés egyé válni önmagaddal és a környezeted energiájával. Érezni az egységet, a harmóniát. Ekkor odaadnál mindenedet, miközben nem visznek el tőled semmi fontosat. A madár dalát nem nyomja el az autó zaja, az ember által keltett egyéb mesterséges zaj sem zavar. Minden nyugodt, szép és jó. Megérzed, mit érez egy fa, amikor egy autó elhalad alatta. Mert ő minden porcikáján érzi a kipufogón lassan terjengő légszennyezés káros hatását, és nem tud elmenni előle. Munkába, iskolába menet nézzétek a növényeket, és jusson ez az eszetekbe. A sok növény csak tűr, és nyeli a szennyet. Miért teszi? Azért, mert az élni akarás erősebb benne…

Egyik utam haza Pestről értékes élménnyel látott el. Egy kőművessel utaztam haza, aki koszos ruhában, ragyogó szemmel tekintett ki az ablakon. Keze ráncos volt, körme alatt kis piszok. Arcán látszottak az évek munkái, ruhája elhasznált volt. A szeme azonban mosolygott. Elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy a nyírségben él, és Pesten a II. kerületben dolgozott. Épp akkor volt fent, mikor lomtalanítás volt. Össze is szedett pár értékes dolgot, mint például cd-k, teniszlabdák… Mutatta is nekem kincseit, s elmesélte, hogy gyerekeinek viszi haza, akiket imád. Úgy válogatta össze a „lombokból” az apró dolgokat, amiknek a gyermekei örülni fognak. Már a gondolattól is boldogság járta át az egész lényét, mert tudta, hogy 2,5 óra múlva, mikor hazaér, akkor nagy örömet fog okozni a fiainak.

Sok luk van a magyar oktatásban és kultúránkban. Folyton arra emlékeztet minket, hogyan lehetünk sikeresebbek, szebbek, magabiztosabbak. Azon vagyunk, hogy megváltozzunk, holott azon kellene lenni, hogy felfedezzük magunkat. Talán a legnagyobb űr, hogy nem tanítanak meg boldognak lenni, önmagunkat megismerni. De mi is az a boldogság? Rengetegen keresték rá a megfelelő magyarázatot. Boldogságunk után rohanunk, nagyobb és nagyobb kell mindenből, miközben boldogságunk kulcsa ott van a kezünkben, és ez az elégedettség. Állandóan boldog ember nincs. Nem lehet, nem is lenne az. Elégedettnek kell lennünk, s akkor sokkal több boldog pillanatot élnénk meg. Az emberben ott a vágy önmaga megismerésére, a boldogságra. Tudni akarja, hogy ki is ő valójában. Az a baj, hogy rossz fele keresgél. Nem érti, hiszi, hogy nem attól lesz boldog pillanata, ha vesz egy nagyobb, újabb, szebb tárgyat. Nem attól. Attól lesz, ha szereti önmagát és társait. Apró célokat tűz ki maga elé, melyeket el is ér. Létemet a természet ezer csodája értelemmel, szívemet szeretettel tölti meg. Sajnos más ebből semmit sem lát. Hihetetlen. Szellemünk vágyik az ősi szabadságra, a csodákra, a természet erejére. Nem akarom elhinni, hogy más erre nem vágyik. Dehogy is nem. Vágyik. Csak még nem tudja, nem érzi. De nem is csoda. Gondoljuk át, hogy is nevelkedünk. Szüleink sem boldogok, elégedettek. Korlátokkal rendelkeznek, amiket átadnak nekünk. Cipeljük tovább a terhet, ami nem is a miénk. Csak fel kellene ébredni. Egy korlátozott ember vajon mennyit érzékel a körülötte lévő természeti, emberi csodákból? Annyit, amit a korlátja engedi. Mert amíg te ültetsz egy fát, majd a másik kitöri, addig úgy érzed, hogy egy helyben toporogva a természetvédelemre fordított energiád folyvást fogyatkozik. A környezetünk tiprása, pusztítása egy olyan messziségbe dobott, pengeéles bumeráng, mely hirtelen visszacsapva, kettévág minden tervünket. Az emberi élet megóvásához az élőlények megóvása is szükséges.

 

Minden élőlényben van valami, ami önmaga akar lenni- az ebihal békává akar válni, a báb pillangóvá, a sérült ember teljes, ép emberré.” Ellen Bass író és költő szavai ezek. Nekünk természettudóknak és ismerőknek hatalmas felelősségünk van, és feladatunk. Azok, akik látják a szépet és a jót önmagukban és környezetükben, azoknak kell megtanítaniuk másokat is a látásra. Ez nem egyszerű. Nincs általános recept, mivel embertársaink különböznek. Számunkra nem elég szelektíven gyűjteni a hulladékot, vagy épp komposztálni. Sokkal többet kell tenni. Ha ragyogó szemmel, boldogan mesélsz egy természeti élményedről, akkor talán felkeltheted a hallgatóban a kíváncsiságot saját maga és a környezete megismerésére.

 

Nem véletlen, hogy a környezeti nevelés is a gyermekeknél a leghatásosabb. Akkor még kevés gipsz, korlát van a lelkükön. De vajon van idő várni még két, három generációt, mire megérik a társadalom a természet iránti tiszteletre? Nem hiszem. Akkor mivel tudunk elérni változást….? Ez már a következő cikk témája…

MEGOSZTÁS

Ha tetszett a cikk, akkor nyugodtan oszd meg ismerőseiddel, valószínű ők is örülni fognak neki.